Felvidéki palóc legények Švejk, a derék katona hazájában

Részlet, Lőrincz Sarolta Aranka: A Csehszlovák (Szocialista) Köztársaság katonája voltam c. könyvéből A háború után jó pár évvel, amikor már lezajlott a felvidéki magyarság meghurcolása, és megfelelő létszámú felvidéki magyar reszlovakizált, újból beindult a katonának való fiatalok sorozása. Az Ipoly menti palóc legények is ott álltak glédában anyaszült meztelenül a katonai sorozóorvos előtt. Ruhájukkal szemérmesen […]

Részlet, Lőrincz Sarolta Aranka: A Csehszlovák (Szocialista) Köztársaság katonája voltam c. könyvéből

A háború után jó pár évvel, amikor már lezajlott a felvidéki magyarság meghurcolása, és megfelelő létszámú felvidéki magyar reszlovakizált, újból beindult a katonának való fiatalok sorozása.
Az Ipoly menti palóc legények is ott álltak glédában anyaszült meztelenül a katonai sorozóorvos előtt. Ruhájukkal szemérmesen takargatták férfiasságukat, de mire az orvos elé értek, már nem volt értelme a pironkodásnak. Az orvos az előírásnak megfelelően, egymás után vizsgálni kezdte a regrutajelölteket. A sorban utolsó volt egy fiatal, erős testű, nagyfejű palóc. Az orvos megmérte a fejét, és csodálkozva nézett az eredményre, nem volt átlagos fejméret, annyi bizonyos. Aztán végigütögette a hátát, de a legény állta a sarat, nem köhögött.
– Vel’mi dobrý. (Nagyon jó.) – szólt oda az írnoknak.
Megnézte az izmait, feltérképezve testi erőnlétét, belenézett a szájába a fogakat illetőleg, végül a legény lábát, talpát nézte, mert ránézésre gyanította, hogy enyhe lúdtalppal rendelkezik a delikvens, de az még belefért az előírt szabványba. A vizsgálat befejeződött.
Az orvos diktálni kezdett az írnoknak, ügyet sem vetve a még mindig ott álldogáló fiatal katonajelöltre. Magyar lévén semmit sem értett a szláv szavakból, mondatokból, meg is volt illetődve, ezért nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy valami elmarasztalás érje.
Végre az orvos befejezte a mondandóját, és fél szemmel a legényre pislantva szlovákul odavetette:
– Schopný! (Megfelel!)
Az írnok látva, hogy a legény még mindig egyhelyben áll, ráreccsentett:
– Móžeš odíst’! (Elmehetsz!)
– Mehetek? – kérdezte magyarul a regruta.
– Áno, áno! (Igen, igen!) – felelte az orvos, aki már a papírjait rendezgette az íróasztalán.

A katonajelölt levetett ruháit összekapta, és sietve kilépett az előtérbe, ahol gyorsan öltözködni kezdett. Kint a folyosón a többiek már nyugtalanul várták, és egymás szavába vágva kíváncsian kérdezték:
– Megfeleltél?
– Talán meg – vonta meg vállát a legény.
– Mégis, mit mondott az orvos?
– Mit tudom én, valami szhopent mondott, nem értettem pontosan.
– Nekünk is azt mondta! – mondták egymás szavába vágva izgatottan.
– No, akkor mindannyian megfeleltünk, októberben berukkolunk katonának! – kiáltották egyszerre.
– Gyerekek, igyunk áldomást! – adta az ötletet a mindig szomjas legény.
– Majd otthon, Balík kocsmájában kimulatjuk magunkat, most gyerünk az autóbuszhoz! – mondta a hangadó.
A járási székhely autóbusz-megállójában sokan várakoztak. Mire mindenki felszállt, tele is lett a busz. Alig helyezkedtek el, a szomjas torkú legény benyúlt a táskájába, és előhúzott egy üveget. A szájához emelte, és egy jót nyelt belőle.
– Nézd a szemtelenjét, nekünk meg nem ad! – háborodtak föl a többiek.
Addig, addig huzakodtak, míg végül mindegyiknek sikerült többször is jót nyelni az üveg áttetsző tartalmából. Krákogtak egy kicsit, mert erős volt, és kegyetlenül marta a torkukat. Az autóbuszban erős pálinkaszag kezdett terjengeni, irritálva a bent ülők szaglószervét. Az üveg végül kiürült, tovább nem volt értelme vele foglalkozni, ezért a legény gyorsan a táska mélyére süllyesztette. A tüzes nedű egy-kettőre megtette a hatását, mert a nótás-torkú azonnal rázendített:
Édesanyám is vót nékem, keservesen nevelt engem,
Éccaka font, nappal mosott, jaj, de keservesen tartott.

Erre mindegyik nekieresztette a torkát, hogy zengett az autóbusz. A legények jókedvén nagyokat derültek az utasok, mindjárt tudták, hogy regruták, és sorozáson voltak.
Hosszú, kanyargós és rázós volt az út. A 2. világháború után öt évvel a kátyúkat még nem értek rá kijavítani, az aszfaltozás még váratott magára. Az autóbusz minden kis faluba bement, és mindenütt szállt le valaki. Késő délutánra járt az idő, mire hazaértek. A három palóc legény virágos jókedvvel szállt le a buszról, és egyenesen Balík kocsmájának tartott. A nyitott kocsmaajtóban már ott állt a mindig nevető kocsmáros, és kezét dörzsölve várta a legényeket.
Leültek az egyik üres asztalhoz, és egy kört kértek. Az első korsó habos sör vérré vált bennük. Aztán jött a második, a harmadik, végül a negyedik kör is. A kocsmáros nem győzte csapolni és hordani a teli korsókat.
– No, gyerekek, talán mán elég! – állt föl a tenyeres-talpas nagy-fejű legény, erősen kapaszkodva a kocsmai asztal szélébe, mert valahogy minden ingott körülötte.
A többiek is feltápászkodtak, és dülöngélve, nevetgélve igyekeztek kifelé a kocsma ajtaján. No, sebaj, egymás támogatva talán nem esnek el. A sok italtól a nótás kedvűre rászállt a szomorúság és nagy hangon rázendített:

Én vagyok a falurossza egyedül,
Engem ugat minden kutya messziről,
Csak az apám, csak az anyám nem vót rossz,
Csak egyedül, csak egyedül magam vagyok a gonosz.

Visszhangzott a falu a regruták nótázásától, a kutyák is vonításba kezdtek, egyre csak felelgetve a legények kurjantásaira. Végre nagy botladozások, ingadozások közepette hazataláltak, és nagyokat lódulva mindegyik benyitott a saját kerítésének kiskapuján. A kurjongatás, a kutyaugatás is elhalkult, és a falura ráborult az este.
A tenyeres-talpas, nagyfejű palóc legény is hazatántorgott. Otthon az ajtóban már várta az apja.

– No, fiam, látom, hogy katona lesző! – mondta elnézően, amikor meglátta fia állapotát. Anyja nem szólt semmit, csak lebontotta neki az ágyat, hogy mihamarább feküdjön le.
Egy hónap elmúltával meghozta a postás a behívót, rajta a dátum és a hely, ahol majd jelentkeznie kell, Bochdalice, Buéo-vicei járás, Morvaország katonai körzete. Itt fog eltölteni két kis évet, szolgálva a hazát, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot.
Vasárnap délután a kocsma tele volt emberekkel. Ott zajongott már a legények java, köztük a nótázós, a szomjas és a hangadó legény is.
– No, barátocskám, mutasd csak a behívó leveledet, hova szólít a republika! – kurjantotta a hangadó a kocsmaajtón belépő nagyfejű legénynek. Az nyugodtan leült a többi közé, majd engedelmesen kivette kabátja belső zsebéből a pecsétes borítékba rejtett levelet, és hangosan olvasni kezdte: Bochdalice… Befejezni már nem tudta, mert a többiek egyszerre kiáltották:
– Gyerekek, micsoda szerencse, mind egy helyre kaptuk a behívót!
– Erre innyi köll! – kurjantott a szomjas torkú legény, de a többiek sem tiltakoztak. A kocsmárosnak sem kellett kétszer kiáltani, már hozta volna a frissen csapolt sört, de a nagyfejű legény elkurjantotta magát:
– Magyar ember bort iszik! Kocsmáros, bort ide, de a legjobb fajtábó ám!
A kocsmárosnak nem kellett kétszer mondani, már hozta is, és ügyesen kitöltötte a legények poharába.
– Adj, Isten egészségünkre! – mondták a legények, és a csillogó nedű gyorsan csúszott le a torkukon.
így múlatták az időt minden vasárnap, annak örömére, hogy megfeleltek a sorozóorvos mércéjének, és októbertől a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot fogják katonaként szolgálni.
Az egész nyár munkával telt, s mire megérkezett az ősz, már készen álltak a legények, hogy búcsút mondjanak az Ipoly mentének, s benne kis palóc falujuknak.
A nagyfejű legény mindent összepakolt, amire úgy gondolta, hogy szüksége lesz, és útra készen állt a ház közepén. Apja meghatódva szorongatta, lapogatta fia hátát, és csendesen csak ennyit mondott:
– Fiam, becsült meg magad a katonaságnál, ne hozz szégyent a fejemre!
Anyja sírdogált a masina mellett, majd átölelve katonának készülő derék fiát rózsafüzért nyomott a markába.
– Édes fiam, ne hagyd el az Istent, mert akkor ő is elhagy téged!
A legény valahol a lelke mélyén szorongott egy kicsit, de mégis bátorságot mutatott, nehogy már az apja gyávának lássa. Megölelte a szüleit, kilépett a kiskapun, és három sorstársával együtt nekilódult az ismeretlen katonaéletnek.
Autóbusszal utaztak a közeli kisváros vasútállomására, onnan vonattal mentek tovább. Vitte a vonat mind a négyet, ők meg csak ültek a kupéban, és iszogatták az otthonról magukkal hozott bort, hogy bátorságot merítsenek belőle.
Nem gondolkoztak azon, mi lesz velük az ismeretlen világban, elfogadták a megváltozhatatlant. Ismeretlen nyelv, szokások, emberek, ismeretlen vidék várt rájuk. Mentek, mert muszáj volt, mit tehettek egyebet, semmit.
Szívesebben szolgálták volna a magyar hazát, de hát nem lehetett. Ahol ők éltek azt a kis palóc földet már 1920-ban Trianonban elszakították a régi, nagy magyar hazától. Az új haza pedig most készült őket befogadni, számított rájuk, ügyességükre, bátorságukra, hűségükre, emberségükre, csak az anyanyelvükre nem.
A vonat vágtatott az ismeretlen tájban, a táj pedig elszáguldott mellettük. Városok, falvak, templomok, ódon várak, kastélyok, folyók, hidak, erdők, rétek, szántók, szőlők, melyek ismeretlenül, de valahogy mégis ismerősként kerültek a legények szeme elé. Dombos, lankás táj suhant el a szemük előtt, majdnem olyan, mint az otthoni táj.
Hej, ha az iskolában tanultak volna magyar történelmet, akkor tudták volna, hogy amerre most száguld velük a vonat, az a föld már egyszer a magyaroké volt, mégpedig a 15. században Corvin Mátyás magyar király felségterülete alá tartozott. Ezzel a tudattal mindjárt másképp érezték volna magukat.

Éjszaka volt, mire Brünnbe értek, itt átszálltak egy másik szerelvényre, és észak felé indultak, Bučovice felé. Amint megérkeztek Bučovice állomására, ki kellett szállniuk a vonatból. A célállomás Bochdalice azonban még messze volt.
A régi, még talán a Monarchia idején épült állomás épülete mellett katonai teherautók várakoztak. A legények csehül hallották a nevüket. Kiáltották, hogy jelen, majd ügyesen felkapaszkodtak a teherautó hátsó részébe, ahol már több regruta szorongott, mint birkák a karámban.
Az autók motorjai felzúgtak, és indultak tovább. A szelíd dombok mögül előbukkant az őszi telihold, az erdők sötét hűvössége belecsapott az arcukba, ahogy a hepehupás úton a teherautó jobbra-balra dobálta őket. Végül elhagyták Bochdalice falucskát is, amelynek templomtornya sokáig nézett utánuk.
Egy enyhén dombos, erdőkkel, rétekkel tarkított részen megálltak a katonai teherautók, s a fák takarásából előbukkant a kétemeletes kaszárnya. Sarkig tárt sötét kapuja csak arra várt, hogy sorra elnyelje mindegyiküket. Az utolsó katona után nagyot dördült a kapu, és fogoly volt minden legény, a katonaság foglya két évre.
A palóc legények mindenen átestek, a hajnyíráson, a ruhakiosztáson, a zuhanyozáson. Kotorásztak a nagy halom katonai fölszerelés között, vajon melyik lesz jó. Kipróbáltak mindent, mundért, bakancsot, csizmát, sapkát, vassisakot, s ahogy meglátták egymást, nem tudták megállni röhögés nélkül.
A nagyfejű legénynek volt a legnagyobb kínja, mert egy katonasapka, egy vassisak sem volt jó a fejére. Hiába próbálta valamennyit, egy sem passzolt az átlagosnál nagyobb fejére. Végül feladta, nem próbálkozott többet. Az utolsót, ami a keze ügyébe akadt, gyorsan a hóna alá kapta, és szaladt a többiek után.
Még azon éjjel sorakozó volt, és mindenki megkapta a másnapi feladatát. Volt aztán kínlódás a mindennapos gyakorlatok során. Be kellett rázódniuk a kimondottan kényelmetlen katonaéletbe.
A soron következő egész napos gyakorlatozás alkalmával, amikor már mindenkinek lógott a nyelve, nagytestű, nagyfejű legényünk gondolt egy nagyot. Ő bizony nem fog már annyit kúszni, mászni, futni, neki ebből elég volt. Mindig ő volt az utolsó, a sereghajtó.
A többiek már rég a célnál voltak, míg ő hátul kullogott. Nagy, behemót teste csak hátráltatta a futás során, ezért mindig büntetés várt rá. A kimerítő gyakorlatok után, amikor a többiek pihenhettek, neki büntetésből fel kellett mosnia a folyosót, kitakarítania a WC-t és a mosdót.
Az egyik gyakorlat alkalmával azonban kedvezett neki a szerencse. A bochdalicei országúton futott a csapat, és mint mindig, most is lemaradt. Utolsóként kullogott a többiek után. Végre beért Bochdalicébe, ahol az útszéli megállónál egy autóbusz várakozott. Nagy fejében egy ügyesen kieszelt terv fogant. Gyorsan felkapaszkodott az autóbusz hátuljára, a jármű elindult, ő meg vitette magát a cél felé. Az út szélén sorra hagyta le katonabajtársait, akik izzadva loholtak, ő meg vidáman integetett nekik.
– Hahó, barátocskáim, fussatok utánam, érjetek utol, ha tudtok! – kiáltotta magyarul a hangadónak, a nótás kedvűnek, a szomjas torkúnak, és nagyot kacagott.
A cél előtt pár méterrel leugrott az autóbusz hátuljáról, majd szép kényelmesen bekocogott a katonai stáb elé. Ott csodálkozva fogadták, de elismerték elsőbbségét, teljesítményét, ezért kitüntetésre javasolták.
Másnap derült ki a turpisság, amikor valamelyik jóakarója bezengte az igazságot.
– Do basy! (Irány a fogda!) – ordított rá a staršina (őrmester).
Nagyfejű barátunk ennek örült csak igazán. Egész nap a fogda priccsén heverészhetett, nem kellett futnia, másznia, kúsznia hóban, fagyban, sárban, teljes felszereléssel a hátán. Az ennivalót meg helybe hozták neki. Amikor a többiek indulásra készen álltak a kaszárnya udvarán, ő vidáman integetett nekik a fogda ablakából.
Az eskü letétele után a hangadó legény gyorsan kúszott fel a ranglétrán, három hónapi beiskolázás után tizedesi rangot kapott. Neki tartoztak elszámolással a többiek, ő lett a közvetlen felettesük. Szorgalmasan tanulták a fegyverek használatát, ezután beosztották őket éjszaki szolgálatra a közeli fegyverraktár őrzésére.

Egy ilyen éjszakai őrség során nagyfejű barátunkat igen csak elővette a fáradság. Pislogott egy ideig, küszködött az álommal, de az bizony erősebb volt nála, és elnyomta a buzgóság. Szolgálat ide vagy oda, az egyik bokor tövében aludt, mint a mormota.
A tizedesi rangban lévő hangadó legény kiment az őrszobáról, hogy ellenőrizze, vajon rendben van-e minden, nem lazsálnak-e a többiek. Ahogy közeledett a szolgálat helyéhez, akaratlanul is zajt csapott. Erre a zajra riadt fel jótékony álmából nagyfejű legényünk. Felnézett az égre, és kerek fényességet látott, amely erősen a szemébe világított. Azt hitte, hogy az ellenség fényszórója, gyorsan kibiztosította fegyverét, és az égen gúnyosan mosolygó holdra leadott egy sorozatot.
– Mit csinálsz, te marha! Nem látod, hogy az a hold! – kiáltott rá a hangadó tizedes, és kikapta nagyfejű barátunk kezéből a gépfegyvert, nehogy még valami jóvátehetetlen történjen.
Ezek után gyakran előhozták a holdat, ha nagyokat akartak röhögni, amiért a nagyfejű mindig méregbe gurult.
Az eskü letétele után a szomjas torkú már türelmetlenül várta a hétvégét, hogy kimenőre mehessen. Minden áron látni akarta belülről Bochdalice kocsmáját.
Végre kimenőt kaptak mind a négyen, majd belépve a hospoda (kocsma) ajtaján, letelepedtek egy üres asztalhoz és körbenéztek.
– Gyerekek, mintha, csak otthon lennénk Balík kocsmájában! -kurjantott vidáman a szomjas legény.
Erre a kurjantásra megjelent a morva kocsmáros, és szívélyesen üdvözölte a katonákat. Tudta, hogy ezek a legények gyakran fogják látogatni az ő hospodáját (kocsmáját), mert itt nem csak italt, hanem ételt is lehetett kapni. A habzó sör láttán újra csak elmerengtek a legények, de nem sokáig, mert egy-kettőre kiürültek a korsók. Újfent körbe indult az italrendelés, amely nemcsak a nótás kedvűnek csiklandozta a torkát nótára, hanem mindegyiküknek.

Édesanyám is vót nékem,
Keservesen nevelt engem,
Éjszaka font, nappal mosott,
Jaj, de keservesen tartott.

Daloltak önfeledten, magyarul, csak úgy zengett a kocsma. Ekkor megláttak egy szép szőke morva lányt a söntés mögötti konyhán, aki kíváncsian kukucskált ki a magyar nótára és legényekre. A nótástorkú erre tovább cifrázta:

Gyere be, rózsám, gyere be!
Csak magam vagyok idebe,
Három cigánylegény hegedül,
Csak magam járom egyedül.

Daloltak a palóc legények, mintha otthon lettek volna Balík kocsmájában. Meg akarták mutatni magyarságukat, amelyről a haza, s benne a katonaság, tudni sem akart. A kocsmában mindenki őket hallgatta, és minden nóta végén tapssal nyilvánították ki tetszésüket a morva vendégek. A kocsmáros jutalmul még egy kör sört hozott az asztalukra, maradásra és nótázásra biztatva a legényeket.
– Megmutatjuk ezeknek a morváknak, hogy tud mulatni a magyar! – kiáltotta a nótás kedvű, és az otthonról hozott dalaiból nem bírt kifogyni.
Piros bort ittam az este, angyalom, ragyogó csillagom,
Most is részeg vagyok tőle, angyalom, ragyogóm szeretem a bort,
A lábamon alig, alig állok, mégis szeretnek a lányok, Angyalom, ragyogóm szeretem a bort!
Erre a nótára felálltak a mi palóc legényeink, lábuk dobogott a padlón, és nagyon táncos kedvük kerekedett, de nem volt kivel, mert a szép szőke morva lány eltűnt a konyhában. Aztán koccintottak, és fenékig ürítették a poharaikat. Tovább verték a ritmust az asztalon duhaj jó kedvükben. A nagy mulatozás közepette észre sem vették, hogy prohlídka (katonai ellenőrzés) lépett a vendéglőbe. Kötelességszerűen járták a katonai körletet, és ellenőrizték a szabadidejüket töltő katonákat.
– No, vojáci, co děláte? (Na, katonák, mit csináltok?)

– Nesmíte zpívat, na cizím jazyce, protože nerozumíme! (Nem énekelhettek idegen nyelven, mert nem értjük!)
A palóc legényekben nagy volt már a nyomás és a bátorság.
– Micsoda, hogy nem énekelhetünk magyarul? Ki tiltja azt meg nekünk, te barátocskám? – szegezte a kérdést az őrmesternek a nótástorkú, és felhevülve, magyarságában megsértve mellen kapta az őrmestert.
– Nem érted, akkor tanulj meg magyarul! – tette még hozzá nemzeti büszkeségét fitogtatva, de bár ne tette volna.
Hej, palóc legények, bizony a Csehszlovák Szocialista Köztársaság megtilthatja nektek a nótázást, ha az anyanyelveteken szeretnétek dalolni! Egy-kettőre le lettek csendesítve, és szigorú őrizet alatt kísérték őket a kaszárnyába, egyenesen a fogdába.
Másnap reggel, amint felébredtek, csodálkozva néztek körül, vajon hol vannak. Az előző napon történtekből semmire sem emlékeztek.
– Hol vagyunk? – kérdezték.
A nagyfejű, aki már többször volt a fogda lakója, nyugtatta a többieket:
– Gyerekek, jó helyen vagyunk! Itt nyugodtan kipihenhetjük másnapos fáradalmainkat! Nem kell menni sem gyakorlatozni, sem őrségbe, és még kosztot is kapunk!
Azzal eldobta magát az ágyon, mintha sohasem akarna a fogdából kimenni.
A hangadót, hogy nagyobb legyen a büntetés, lefokozták, elvették tizedesi rangját. A nagyfejű vigasztalta:
– Egyet se búsulj, pajtás, vagy te olyan derék katona, mint akármelyik morva, hidd el nekem! Minek az a plecsni ott az ember vállán, azzal csak baj van, mert mindig bizonyítani kell miatta.
A fogda sem tartott örökké, csak ki kellett engedni a legényeket, és a katonaság napjai szép lassan teltek. Az egyik napon a nótáskedvű legény kapott egy farkaskutyát az őrség mellé.
Tavasz volt éppen, már a második tavasz, hogy az angyalbőrt hordták, és ez nem tett jót a kutyának, mert szuka volt szegény pára. Egy óvatlan pillanatban elszakította a szíját, és megszökött a gazdájától, hogy párzási vágyait kielégítse.

– Baj van, gyerekek, elszökött az átkozott szukája! – lépett a szobára a nótás kedvű.
– Gyerünk megkeresni, mert ebből baj lehet! – adta ki a parancsot a hangadó.
Este volt már, amikor mind a négyen nekiindultak, hogy a kutyát megkeressék. Vajon merre mehetett az átkozott kutya!
Szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, csak úgy találomra tapogatózva a sötétben. Egyszer csak a hangadó legény alól elfogyott a talaj, és repült, mint a madár, csakhogy nem fölfelé, hanem lefelé, a föld középpontja felé.
– Szent Isten, beleestem valami mély árokba, ki fog itt rám találni a sötétben! – ijedt meg hangadó barátunk. Kétségbe azért nem esett, mert nem hiába volt ő hangadó, nem hiába kapott tizedesi rangot, ha le is fokozták.
Kihasználva palóc észjárását, erősen gondolkozni kezdett, mi most a teendő. Szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Észrevette, hogy egy nagy fa mellett van az árok, s ha ki akar jutni, akkor azon kell erőlködnie, hogy valamelyik lehajtó ágat elkapva kihúzza magát a slamasztikából, mint Münchhausen báró, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a gödörből.
Erőlködött, kínlódott, de sehogy sem tudott ötről hatra jutni. A zsebében tapogatva ráakadt az olvasójára, amit az édesanyja csúsztatott a kezébe búcsúzáskor. Ezen szokott imádkozni esténként az ágyán, takarodó után a sötétben.
Rájött, hogy ha az olvasóláncot bele tudja akasztani a legjobban lehajtó faágba, akkor meg van mentve, mert az ággal ki tud kapaszkodni az árokból. Addig, addig erőlködött, míg végül sikerült az olvasót beleakasztania egy lehajtó nagy ágba, azt lejjebb húzta, megmarkolta, és végre nagy erőlködések árán kihúzta magát az árokból.
A kaszárnya előtt jóleső érzéssel nyugtázta, hogy mind a négyen hiánytalanul megvannak, a kutyakeresés közben senkinek sem e-sett baja, lám, ő is kievickélt a bajból.
A kutya másnap előkerült, párzási vágyait teljesítette. Éppen akkor történt mindez, mikorra véget ért palóc legényeink katonaideje. Mivel a szukának kiskutyái lettek, egy kiskutyát hazavihetett a nótáskedvű a katonaságtól.
Letelt a két év, a hangadó, a nótázós, a szomjas, a nagyfejű már civil ruhában egyszerre léptek ki a kaszárnya kapuján. A két év alatt megtanulták az ország nyelvét, ott már nem lehetett volna őket eladni. Mégis csak jó volt katonának lenni, sört is és bort is ihattak, hiszen ez a vidék híres volt a sörgyártásáról és a borkultúrájáról is. Jó helyre küldte őket az a katonaorvos ott a sorozóirodában annak idején.
Hazaérve munkát kerestek, és az útkarbantartó vállalatnál találták meg a számításaikat. Hetes munka volt, csak hétvégén jártak haza kis palóc falujukba.
Holdfényes éjszakákon azonban gyakran eszükbe jutott, hogyan is volt a katonaságnál, Bochdalice mellett, amikor éjszakai őrségben a fegyverraktárnál nagyfejű legénybarátjuk le akarta lőni a holdat. Ilyenkor fapuskát csempésztek a párnája alá, az pedig, amikor megtalálta, káromkodva dobta ki az ablakon.

(Lőrincz Sarolta Aranka: A Csehszlovák (Szocialista) Köztársaság katonája voltam – 2018)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .