Futok a busz után

Hétvégeken különösen ritkán jár, nagy öröm, hogy most csak pár métert kell szaladnom, éppen elérem. Besegít az udvarias sofőr is, picit vár, nem indul el azonnal a megállóból. Kora reggel van, mégis, ez az én járatom, ahogy körülnézek, elégedetten konstatálom: mindenki itt van. Olyan régen utazunk együtt, hogy a maszk felett rám villanó szempárokból olvasni is tudok. Hogyan is írta Vas István az Óda a tegnapi asszonyokhoz című versében?! „A fejek fölvetését már messziről megismerem.”
A busz végállomása az egyik nagy budapesti bevásárlóközpont mellett van, listával érkeznek ide főként az asszonyok. Néha párok is jönnek, egymásba karolva lépeget férj és feleség, összeszokottan, megosztva a terheket. Bár haladunk a korral, sokan már az interneten rendelnek, azért néha elfelejtődik ez-az, mesélik az utasok egymás között, és látom, legtöbbször egy kosárra való finomság mégiscsak összejön. Ezzel kezdődik hát a diskurzus is az elszabaduló árakról: hogy lehet az, hogy egy kiló szabolcsi alma ma többe kerül, mint egy kiló banán? A kosarak regélnek arról is, mi lesz a hétvégi menü. Ma talán már ritkább a húsleves + rántott hús vagy paprikás csirke + nokedli kombináció, mégis gyakran kihallani a beszélgetésekből a tradicionális családi óhajt. Szerencsés persze az, aki süthet-főzhet a hozzátartozóknak, hiszen a legfájdalmasabb, mégis sokszor elhangzó panasz: külföldön élnek a gyerekek, unokák. (Akik itthon vannak, azokkal sem puszizkodhatunk kedvünkre, pedig állítólag napi nyolc érintés kell a boldogsághoz – teszem hozzá magamban a modern pszichológia egyik alaptételét.)
A szívemnek legkedvesebb megálló a parknál van; a fiatalok futni járnak ide, idősebbek a nordic walkingot preferálják. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen elavult is a nagymamákról alkotott, már anyáink idejében is idejét múlta, tradicionális kép, annak ellenére, hogy a szeszélyes módi még az ősz hajat is divatba hozta. Hol vannak már azok a kis kontyos, kötényben sütögető nénik, akiket az egyik búzafinomliszt csomagolásán látunk! Lám, még vidéken élő sógornőm is lépést tart a korszerű táplálkozással, és olajjal főz, modern salátarecepteket is kipróbálva. Ott, arrafelé, az eldugott, kis borsodi faluban érzékelem csak igazán, hogy legtöbbször nem is a fiatalok és idősebbek között húzódik az igazi választóvonal, hanem a szegények és a jobb módban élők között, és mintha nem csökkenne, inkább még növekedne is a távolság.
Két egészségügyi intézménynél is megállunk, a leszállók arcán remény a gyógyulásra, a felszállók arcán azt is látni vélem, milyen ítéletet hozott a vizit. Gyakori kép, szívmelengető: fiatalokba karolva lépegetnek óvatosan a nagyszülők. Okos kutatók állítják, alapvetően az utánunk következő generációk tapasztalatait éljük meg újra és újra, hiszen míg gyerekeink, sőt unokáink élményeinek, így vagy úgy, biztos részesei vagyunk, addig szüléink élményeit csak hallomásból ismerjük. A vírus haszna lehet talán, hogy közelebb hozza hozzánk a szüléink nemzedékét is, hiszen a karanténban az ő régi receptjeik és jó tanácsaik emléke köszön vissza. Ők magyarázták el először, hogyan kell kenyeret sütni, kovászt nevelgetni, pénzzel spórolni, és ők mutattak először példát arra is, hogyan becsüljük meg a boldog családi együttlét perceit.
Csípős szélben szállók le, fázom, pedig így, november derekán a buszban már forrósodni kezd a hangulat, pontosan úgy, ahogy a fűtőtestet is ilyenkor egy mozdulattal erősebbre állítjuk. Megjelennek az első Mikulás-ajándékok, nagyszakállú télapók és aranyos rénszarvasok kezdenek kikandikálni a kosarakból – az ünnepek végre elindulnak felénk a végtelen időben. Reménykedünk, talán nem csak virtuálisan lehetünk majd együtt, hátha véget ér valamikor ez a szörnyűség, mert hiába a legcsodálatosabb, legtökéletesebb technika, a személyes találkozás varázsát semmi sem pótolhatja.

(megjelent: Nők Lapja, 2020. 11. 11.)