Gondolatébresztő a fogyatékosságról

Henry Ford „Életem és működésem” című könyvének 1926-ban megjelent magyar fordításában olvasható az alábbi rész. Igen tanulságos, főleg annak a fényében, hogy meddig jutottunk hazánkban azóta, jutottunk-e egyáltalán valahová azóta a beidézett rész tárgyában? A korabeli szóhasználaton ne háborodjon fel senki, a ma már „politikailag inkorrekt” szavak és megjelölések akkoriban teljesen természetesnek számítottak és senki nem sértő szándékkal használta a ma már, esetleg kifogásolható elnevezéseket.

„Egyik előbbi fejezetben már megjegyeztem, hogy a testi fogyatkozás nem ok arra, hogy bármely munkakeresőt visszautasítsunk. Ez az elv 1914 január 12én lépett érvénybe s egyben megállapítottunk napi 5 dollár legkisebb díjazást és nyolcórás munkaidőt. Ezzel kapcsolatban elhatároztuk, hogy testi fogyatkozása miatt senkit sem bocsátunk el, kivéve természetesen a fertőző betegeket. E tekintetben felfogásom az, hogy olyan vállalatban, amely valóban betölti feladatát, az alkalmazottak átlagban éppen olyan minőségűek lehetnek, mint a társadalom bármely más szervezetében. Betegek és nyomorékok mindenütt vannak. Általában tért hódított az a felfogás, hogy mindazokat, akik testi munkára nem alkalmasak, közjótékonyságból kell eltartani. Vannak mindenesetre ilyen esetek, pl. a hülyéknél, amikor a köz jótékonyság szerintem sem kerülhető el, de ezek kivételek. Nekünk azonban berendezkedéseink sokfélesége folytán sikerült mindenki számára – hasznot hajtó tevékenysége révén – egzisztenciát biztosítani. A vak, vagy a nyomorék, ím kellő helyre állítjuk, ugyanazt végezheti és hasonló díjazást kaphat, mint a teljesen egészséges ember. Nem részesítjük a bénákat előnyben, de megmutattuk, hogy azok is megszolgálhatják a teljes bért. Eddigi megfigyeléseinkkel homlokegyenest ellentétbe jutnánk, ha az embereket fogyatkozásaik miatt alkalmaznék, csak azért, hogy kisebb díjazást adjunk nékik és ebbõl következőleg kevesebb teljesítménnyel is megelégednénk. Ily módon segítenénk ugyan az embereken, azonban távolról sem célszerűen és emberségesen. A legjobb út és mód az, hogy őket teljesen egy színvonalra állítsuk az egészségesekkel és a termelő munkát végzőkkel. Azt hiszem, kevés helye van a jótékonyságnak a világon, legalábbis az alamizsnaadás formájában való könyörületnek. Üzlet és jótékonyság legkevésbé sem egyeztethetők össze, mert a gyár célja a termelés. Rosszul szolgálja a közönséget az, aki nem termel képességének legfelső határáig. Az emberek általában azon a véleményen vannak, hogy a teljes testi erő alapfeltétele a nagyobb teljesítménynek. E téves felfogás tisztázására, illetőleg a tényállás megállapítására gyárunkban osztályoztattam az összes előforduló műveleteket, melyeknek száma 7882-re rúgott: amiből 949 munkálat a nehéz testi munka fogalma alá esik, tehát abszolút erős, egészséges férfimunkást kiván; 3338 pedig normális fejlettségű ép embert igényel, míg a fennmaradó 3595-höz semmiféle különös fizikai képesség sem szükséges. Végezhetik vézna, gyenge férfiak, nők, sőt gyermekek is. Ezeket a „könnyű munkákat” azután ismét osztályoztuk és rájöttünk, hogy 670 műveletet lábatlanok, 2637-et féllábúak, kettőt kéznélküliek, 715-öt félkezűek, 10-et pedig vakok is elvégezhetnek. Tehát a 7882 különböző tevékenység közül 4034-hez csak csekély testi erő szükséges. Következőleg a fejlett ipar abban a helyzetben van, hogy nagyszámú testi fogyatkozásban szenvedő embertársának adhat jól fizetett munkát, többnek, mint amennyi nyomorék a társadalomban található. Gazdasági szempontból a legnagyobb pazarlás, amikor a testileg kevésbé értékeseket a társadalom terhére írják és olyan aprócseprő munkára tanítják meg őket, mint a kosárfonás, vagy valamely más, negatív értékű kézimunka. Nem azért, hogy abból megélhessenek, hanem, hogy a kétségbeeséstől megmentsék őket. Amikor felvételi irodánk valakit felvesz, azzal a gondolattal teszi, hogy testi alkalmatosságához mért munkát utaljon ki számára. Ha kitűnik, hogy arra a munkára nem képes, vagy hajlamaival a munka nem egyezik meg, átteszik más osztályba; majd orvosi vizsgálat után próbaképpen olyan munkánál alkalmazzák, amely fizikumának, vagy hajlamainak jobban megfelel. Azok, kik testi erőben alatta állnak az átlagnak, alkalmas helyen ugyanazt végezhetik, amit az átlag felett állók. A vak például alkalmas arra, hogy a raktárban megszámlálja és dobozba rakja a csavarokat. Régebben erre a munkára két egészséges embert alkalmaztunk. Két nap múlva az üzemvezető átküldte az egészségeseket a felvételi irodába és kérte, hogy utaljanak ki számukra más munkát, mert a vak mindkettőt helyettesíti. Ezt a segítő és takarékossági rendszert még sokkal tovább lehet fejleszteni. Általában magától értetődőnek tartják, hogy ha valamely munkás sérülés következtében munkaképtelenné válik, (munkaképtelen lesz) járadékot adjanak neki. Eljön azonban bizonyos lábadozó időszak, különösen csonttöréseknél, amikor az illető voltaképpen már munkaképes, sőt rendesen már munka után is néz, mert hát a legnagyobb járadék sem akkora, mint a rendes hetibér. Ha nem így volna, akkor ez az üzemkiadások újabb megterhelését jelentené, ami természetesen érezhetővé válnék a termények eladási áránál. Következőleg a gyártmány kevesebb vevőre találna és ennek folyománya a munkaalkalom csökkenése lenne. Ezek tapasztalati következtetések, amelyeket szem előtt kell tartanunk. Kísérleteket végeztünk ágyban fekvőkkel, olyan betegekkel, akik már felülhettek. Megbíztuk őket azzal, hogy csavarokat erősítsenek kis tengelyekre. Ez olyan munka, amit puszta kézzel lehet végezni. A betegosztályban 15-20 embert bíztunk meg ilyesmivel. A kórházban lévők tehát kapták ugyanazt a díjazást, mint a gyárban dolgozók. Persze senkit sem kényszerítettünk a munkára, de valamennyien szívesen vállalkoztak. Jól töltötték idejüket, alvásuk és étvágyuk javult és a gyógyulás is gyorsabban következett be. A siketnémák nálunk nem részesülnek különösebb kedvezményben, mert munkateljesítményük 100 százalék. A tüdőbajosok – átlag több mint 1000 ember van ilyen -legnagyobbrészt az anyagszétosztó osztályban dolgoznak, mert ott nincsen por. A tüdőcsúcshurutosokat pedig különleges és szellős deszkaalkotmányban helyeztük el és amikor csak lehetséges, a szabadban dolgoznak. A legutóbbi statisztika szerint 9503 olyan ember dolgozik nálunk, aki fizikailag alatta áll az átlagnak. Közülük 123-nak amputálták az alsókarját vagy a kezét. Egy közülük a kezeit vesztette el. Négy mindkét szemére vak, 207 fél szemére vak, 37 siketnéma, 60 nyavalyatörős, 1 lábatlan, 234-nek pedig csak fél lába van, a többi 8933 pedig „kisebb testi vagy szellemi fogyatkozásban” szenved. Az egyes foglalkozások megtanulásához a következõ idő szükséges: Az összes munkák 43 százaléka egy napi tanulást kíván, 36 százaléka nyolc napot, 6 százaléka egy-két hetet, 14 százaléka egy hónaptól egy egész esztendeig tartó időt, 1 százaléka hat esztendőt vesz igénybe. Ez utóbbi munkák, mint például a szerszámgyártás és a forrasztás-hegesztés, különleges ügyességet igényelnek.” Jenei András ajánlásával (VGYKE. hírlevél)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.