„Ha maguk vakok, nem kutyát kéne inkább nevelniük gyerek helyett?”

Félix négy és fél éves. Szülei súlyos látássérültek, akiket sokan óva intettek attól, hogy ilyen fogyatékossággal megpróbáljanak felnevelni egy gyereket. Szilvia és Zsolt nem tervezték, hogy szülők lesznek, de amikor váratlanul úgy alakult, egy percig sem hezitáltak. Kíváncsiak volt a 24.hu, vajon úgy zajlanak-e a hétköznapok náluk, mint bármelyik másik magyar családban. Hát nem egészen. Riport.

Félix, miért van apának és anyának fehér botja? – Hát, azért, hogy…, hogy tudják, merre menjenek…, mert nem látnak. Mit jelent az, hogy nem látnak? – Azt nem tudom. Ja, de tudom. Hát az olyan, mint amikor becsukod a szemed, és nem nyitod ki. Tudod, hogy melyik bot kié? – Aha. Kirohan az előszobába, már hozza is a botokat. – Ez a rövidebb anyáé, a hosszabb meg az apáé. Apa, fogd meg! Fogd már meg! Kardozzunk! Angard! Allee! Az apuka nem akarja elrontani a játékot, kardozó mozdulatokat tesz a fehér botjával. Félix igyekszik eltalálni a másik bottal. Kardoznak. Kissé szürreális. – Mindig ezt csinálják – legyint az anyuka. – Félix a fehér botot még csak játéknak tekinti. Ha az utcán mennek, metrósat meg vonatosat játszanak vele. Azt hogy kell? Már mutatják is. Megfogják a bot két végét. Most Félix van elöl, arra mennek, amerre ő szeretné, máskor arra, amerre apa. Tekeregnek. Hol gyorsítanak, hol fékeznek, Félix minden művelethez kitalál valami fura hangot. Anya szerint mindenki megbámulja őket az utcán, amikor így vonatoznak, de kit érdekel. Viszont sokkal biztonságosabb így közlekedni egy nem látó házaspárnak egy kisfiúval. Leveri, mint vak a poharat Kőbányán vagyunk, a Pál család azóta lakik itt – egy földszintes ház hátsó udvari lakásában –, hogy Félix egyéves lett. Pál Zsolt 42 éves, felesége, Pál Szilvia eggyel fiatalabb, mindketten súlyos látássérültek. Fiatal felnőtt korukban vesztették el a látásukat, Zsolt egy agytumor, Szilvia egy látóideg-sorvadás következtében. Nem örök sötétségben élnek, mindketten érzékelik a fényeket, a feleség 3, a férj 8 százalékos élességgel lát. Úgy kell elképzelni, mintha egy látó ember egy szívószálon keresztül nézné a világot, ráadásul folyamatosan sűrű ködben, magyarázza Szilvia. Lassan húsz éve ismerik egymást, először a vakok intézetében találkoztak. Zsolt a tévészobában ücsörgött, Szilvia belépett, és rögtön átvette a kezdeményezést. „Odaadnád a távirányítót, én nem ezt akarom nézni.” Még aznap elmentek sétálni a Ligetbe. Visszafelé jövet Szilvia már tudta, hogy Zsolt lesz a férje. Mert nagyon okos, mert megnyerő a hangja, és mert szép kék a szeme. De hát nem is láthatta. – Viszont pontosan emlékeztem arra, hogy milyen szép a kék szem. És hallottam a hangján. Szerelem volt első látásra. Szabad ilyet mondani? – Persze, hogy szabad. Egyáltalán nem zavar, ha valaki olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyek a látáshoz kapcsolódnak. A múltkor odajött hozzám egy néni, és megkérdezte, „mondhatom én magának azt, hogy viszontlátásra?” Hát persze. Tőlem azt is mondhatná, hogy „leverlek, mint vak a poharat”. 2009-ben házasodtak össze. Elmentek Czeizel Endréhez, hogy megtudják, mekkora a genetikai esélye annak, hogy a közös gyermekük látássérültként szülessen. Kiderült, legfeljebb 3 százalék. Megnyugodtak. Ehhez képest soha nem beszéltek egymással a gyerekvállalásról, ők sem tudják megmondani, miért. Nem került szóba köztük. Félixet nem tervezték, egyszer csak jött. Amikor Szilvia megérezte, hogy akár állapotos is lehet, azonnal elment az orvoshoz. „Nekünk egy terhességi teszt nem opció, hiszen úgyse látnám, hány csík van rajta. A szomszédhoz meg mégsem csöngethetek át azzal, itt van egy teszt, mondd már meg, hogy terhes vagyok-e.” Amikor kiderült, hogy jön a baba, először az orvos esett kétségbe. Tényleg meg akarják tartani? Akadt olyan ismerős, aki rögtön azt tanácsolta, vetessék el a magzatot, óriási felelőtlenség egy vak párnak gyereket vállalni, nem fognak tudni gondoskodni róla. De Pálékban ez fel sem merült. „Egyáltalán nem ijedtem meg, látássérültként hozzászoktam a nehéz helyzetekhez. Inkább kihívásként fogtam fel, amit meg kell oldani”– magyarázza Zsolt. A barátaik sem aggódtak, tudták, hogy meg fognak birkózni a feladattal. A terhesség alatt jórészt ugyanazt élték át, mint a látó párok, bár az ultrahangon nem láthatták, hogyan mozog Félix az anya méhében, viszont hallhatták a szívdobogását. Szilviának csak egyszer volt kellemetlen élménye, amikor a nagy pocakú kismamát a Corvin-negyednél kiszúrta magának két nő. Az egyik jó hangosan odaszólt a másiknak: nézd már, egy vak. Mire a másik: és még terhes is. Szilvia úgy tett, mintha nem hallotta volna, de azért rosszul esett neki. A beszólások ugyan folyton változnak, de mindig fájnak. Amikor Félix még kicsi volt, azt kérdezgették az utcán fehér bottal közlekedő pártól: na, és a kisgyerek lát? Mostanában sokkal durvább a helyzet. Szilvia szerint nem egyszer előfordul, hogy ismeretlenek nekik szegezik a kérdést: „Ha maguk vakok, nem kutyát kéne inkább nevelniük gyerek helyett?” Nehéz feldolgozni az ilyen sértéseket, nem lehet mindenkinek elmagyarázni, hogy nem azért vállaltak közös gyereket, hogy ingyen segítőtársat szerezzenek maguknak. Cipelni a tíz kilós gyereket Félix megszületése után a hétköznapok már sok mindenben eltértek az átlagostól. Egy-egy pelenkázásnál például nem egy-két törlőkendő fogyott, hanem nyolc-tíz. A babakocsizás nem jött szóba – nem akarták, hogy folyton nekitolják a gyereket valaminek –, maradt a hordozó. Szilvia és Zsolt egy éven át mindenhová abban vitték Félixet, a végén már tíz kilós súlyt kellett cipelniük. „Elővigyázatosságból minden lehetséges betegség ellen beoltattuk a fiunkat, mert amíg nem beszélt, nagyon nehezen vettünk volna észre bármilyen külső tünetet. Például nem láttuk volna, ha megjelennek rajta a bárányhimlő pöttyei”– meséli Zsolt. „Rá kellett jönnöm, hogy Félix mellett nem tudok semmi mást csinálni. Például főzni. Főleg, amíg pici volt, egyfolytában ott voltam körülötte, attól féltem, hogyha nem vagyok a közvetlen közelében, nem fogom észrevenni, ha valami baja esik. Úgyhogy csak hétvégenként főzök, olyankor a férjem vigyáz a fiunkra” – mondja Szilvia. Lélekölő munkát nem vállal A Pál házaspár mindkét tagja felsőfokú végzettséggel rendelkezik: Zsolt az ELTE-n tanult szociálpolitikusnak, Szilvia először könyvtár szakon végzett, majd igazgatásszervező, valamint esélyegyenlőségi és kisebbségvédelmi menedzser diplomát is szerzett. Jelenleg csak Zsolt van állásban, a humántárca egyik háttérintézményében dolgozik egy projektben, ami a megváltozott munkaképességűek munkaerőpiacra jutásának javításához, illetve a foglalkoztatási rehabilitáció fejlesztéséhez kapcsolódik. Szilviának egy ideje nincs állása, korábban jórészt olyan projektekben dolgozott, amelyek a diplomás látássérültek munkaerő-piaci esélyeinek javítását célozták. Azt mondja, kellően ambiciózus ahhoz, hogy lélekölő, szakképesítést nem igénylő munkát ne vállaljon el, csak olyat, ami megfelel a végzettségének és az érdeklődésének. Ráadásul legfeljebb hatórás állásról lehet szó, mivel a férje munkabeosztása miatt különben egyikőjük sem tudná hozni-vinni Félixet az óvodába. Szívesen dolgozna érzékenyítő trénerként, hogy ez pontosan mit jelent, elolvasható a Facebook-oldalán. Nem könnyű kijönni egy fizetésből, de Páléktól távol áll a panaszkodás, és nem szeretik, ha mások sajnálják őket. Zsolt szeretné minél korábban felkészíteni a fiát a potenciális veszélyekre, a balesetek elkerülésére. Tény, hogy az óvodás kisfiú jóval fegyelmezettebb és koncentráltabb a kortársainál. A lehetséges veszélyeket – forró víz, meleg sütő, konnektor, satöbbi – már nagyon hamar igyekeztek tudatosítani Félixben, hiszen nem biztos, hogy minden esetben érzékelik, ha a kisfiú bajba sodorja magát. A múlt nyáron például egy kánikulai napon kint rohangált az udvaron, egyik szülője sem láthatta, hogy egyszer csak levette a szandálját. Alaposan megégette a talpát a forró betonon. Többször aligha fogja, ezt kénytelen volt a saját kárán megtanulni. Szófogadó vagy, Félix? – Egy picit. Ez azt jelenti, magyarázza az édesapja, hogy óvodában sokszor durcás, dacos, és előfordul, hogy verekszik, de az utcán és otthon azért betartja a szabályokat. „Ha kilépünk a kapun, szertartásszerűen megkérdezzük tőle: Félix, mi a szabály? Hát hogy csak addig mehetek el, ameddig megbeszéltük. Ez általában a következő sarok. És akkor előrerohan, futkározik, de soha nem megy túl a saroknál. Ha percekig kell ránk várnia, akkor sem. Ilyen értelemben nagyon fegyelmezett”– mondja Zsolt. És vannak olyan kötelező feladatok, amiket kifejezetten neki kell elvégeznie, teszi hozzá Szilvia. Például szerdánként viszik el a szemetet, és olyankor Félixnek kell behoznia az üres kukát. Hétvégenként az ő feladata megteríteni az asztalt, de arra is figyelnie kell, hogy a szennyes ruhát mindig a tartóba tegye. A játékot is igyekeznek keretek között tartani. Félixet sok minden leköti, imád mindenféle építő játékokkal játszani, kártyázni, szigorú feltételek mellett nézheti a mesecsatornákat, de imádja lapozni a fotóalbumokat is. Utóbbiból akad bőven, visszatérő programként ugyanis a fiú mindegyik szülinapján készül egy profi fotósorozat a családról. A szülei soha nem kérték Félixtől, hogy segítsen nekik közlekedni az utcán, valahogy mégis kialakult a kisfiúban ez az ösztön. Már ismeri a számokat, és a buszmegállóban – ha több járat is megáll –, messziről jelzi, hogy éppen melyik busz érkezik. Ha felszállnak, elkiáltja magát: helyet kérünk, és amikor valaki feláll, akkor persze először ő ül le. „Nem könnyű megélni, amikor olyan helyzet adódik, hogy ő viselkedik felnőttként, és én érzem magam gyereknek” – mondja Szilvia. „Egyszer úgy jöttünk haza az orvostól, hogy valamiért bajba kerültem a tájékozódással. Éreztem, hogy rossz felé megyünk, de nem akartam a fiam segítségét kérni. És akkor Félix magától átvette az irányítást: Anya gyere, erre menjünk. Majd szólok, ha lépcső lesz! Aztán gond nélkül hazaértünk. Lehet, hogy négy és fél évesen még nem tudja megfogalmazni, mit is jelent, hogy a szülei nem látnak, mégis pontosan érzi.” Máskor meg éppúgy viselkedik, mint bármelyik óvodás. Egyszer, amikor szálltak fel a metróra, Zsolt mögött bezárult az ajtó, Szilvia és Félix lemaradtak a járatról. A kisfiú nagyon megijedt, hogy az apját elragadta a metró, zokogni kezdett. A következő szerelvénnyel mentek Zsolt után, az úton folyamatosan telefonon tartották a kapcsolatot, Félixet mégis csak akkor lehetett megnyugtatni, amikor a következő állomáson újra találkoztak. Sokszor másokkal is úgy viselkedik, mint a szüleivel. Ha látók között van, és meg akarja kérdezni valakitől, hogy egy adott tárgy micsoda, akkor általában odavezeti a másikat, a kezébe adja az adott dolgot, mintha csak tapintás alapján lehetne megmondani, miről is van szó. De az is előfordult már, hogy idegen embereknek spontán felajánlotta, adják oda neki a kezüket, és ő majd vezeti őket. Nem akarják kísérteni a sorsot Az óvodában még sosem csúfolták Félixet a szülei miatt. Ha bármelyik kisgyereknek kérdése van a fehér botos szülőkkel kapcsolatban, közvetlenül hozzájuk fordulnak. „Tőlem már megkérdezték, hogy miért nem hordok sötét szemüveget, hogy miért nem műttetem meg a szememet, valaki pedig azt tanácsolta, szedjek valami gyógyszert a szememre, hátha megjavul” – meséli Szilvia. Az óvodából még másfél év van hátra, emiatt nincs bennük aggodalom, de az utána következő iskolától egy kicsit tartanak. Hogy fognak például segíteni Félixnek, ha nem látják, szépen kanyarítja-e a betűket? Félix, szeretnéd, ha lenne kistesód? Igen! Fiút vagy lányt? Fiút. Nem lesz kistesó, szögezi le Zsolt. Nem akarjuk kipróbálni, teszi hozzá Szilvia. Mindketten úgy érzik, elérték a határt, ameddig felelősséggel elmerészkedhettek, nem akarják kísérteni a sorsot. Szilvia szerint látássérült szülőként semmivel nem adnak kevesebbet a gyereküknek, mint mások. Hogy jó szülők-e? Az majd akkor derül ki, ha Félix felnő, és neki is lesz saját családja. Ha úgy neveli majd a saját gyerekét, mint amilyen nevelést ő kapott. Félix neve azt jelenti: boldog, szerencsés. Nem véletlenül választották ezt a szülei. Zsolt azt mondja, nem akarnak előírni a fiuknak semmilyen utat, válasszon ő, melyiken szeretne végigmenni. Szilviának kicsit határozottabb az elképzelése Félix jövőjéről: Jó lenne, ha harmincévesen nem akarna a szülei nyakán élni. Legyen képes eltartani magát, felnőttként is legyenek céljai, álmai. Azt szeretném, hogy ne legyen lúzer. (Forrás: 24.hu.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .