Hatszor ment vissza ugyanarra az állásinterjúra a látássérült férfi, mire felvették: Bodnár Attila és hű társa, Parfé inspiráló története

Több mint egy évtizeden át ütötte a billentyűzetet, megoldott nehéz elméleti feladatokat, és közben elzárta magát az emberek elől. Sokkal inkább, mint azt egészségesnek tartotta. Megelégelte, mást akart az élettől, ezért olyan tanulmányokba kezdett, amelyek visszavezették a személyes kapcsolatok világába. Oda is ért. Ha fogadni lehetne rá, megtennénk, hogy karriert fog csinálni az oktatásban is, ahogy fiatalon vezető fejlesztő lett annál a cégnél, ahova hatszor ment vissza állásinterjúra, mire megadták magukat és felvették.

Bodnár Attilával az Eötvös Loránd Tudományegyetem Astoriánál lévő centrumában találkoztunk. Az épületből sárga színű vakvezető kutyája, Parfé vezette ki, jópáran mosolyogva fordultak feléjük, mert őket itt mindenki ismeri. Éppen véget ért Attila egyik mentor órája, amelyben informatikai segítséget ad látássérült hallgatóknak. Emellett a statisztikát oktat a Corvinuson és van egy harmadik egyetem is a sorban.

Nagy teherhez, ugyanakkora ellensúly kell
„Mindenkinek megvan az az összeg, ami az egzisztenciájához szükséges, én fenntartok egy olyat, amihez több munkahelyen kell dolgoznom. Hogy az én hibám-e a vágy arra, hogy bizonyítsak? Ezt nem tudom, biztos a pszichológusom meg tudná mondani. Folyamatosan olyan munkákat vállalok, amiket nehéz teljesíteni, visszaigazolásként, hogy meg tudtam csinálni. De úgy gondolom, hogy ezzel nem bántok meg senkit, ráadásul nagyon sok adót fizetek.”

A terhelés érződik Attila hangján, ma is nehéz napja volt. A sporttal tartja magát egyensúlyban, de itt is rá tud pakolni a szekérre, mert nem ő lenne, ha elugrott volna a felelősség elől, hogy az élére álljon a látássérültek sportéletét szervező LÁSS Egyesületnek. Attilának az a dolga, hogy rendben menjenek a gazdasági és a sportfejlesztési folyamatok, míg a szakágak vezetői megvalósítják a sí, jóga, kerékpár, kenu és egyéb táborokat.

„Ez egy összetett csapatmunka. Ott vagyunk a Nagy Sportágválasztón, Szigeten, Ördögkatlan Fesztiválon. Amennyire tőlünk telik, elvisszük a sportot mindenhova.”

Problémamegoldás, vagy valami hasonló
Érdekes helyzetben van, hiszen két területen találkozik a látássérült fiatalokkal. Az egyik az egyetemi oktatás, a másik a sport. Tapasztalata szerint a sport magabiztosságot ad, és hozzásegít ahhoz, hogy megtalálják a számításukat a munkában is. Tudja, hogy egy állást kereső látássérült fiatal azonnal megcáfolhatja ezt, de szerinte mindenki odaér, ahova kell, és azt vette észre, hogy aki a sportban megtalálja a harmóniát, az a munkahelyén is meg fogja.

Persze őt is érte visszautasítás: „Sok állásinterjúm volt a nyílt munkaerőpiacon, és sokszor azért nem vettek fel, mert látássérült vagyok. Persze ezt nyíltan nem mondták ki, nem is fogják. Ezek az emberek azt nézték, hogy mi az, ami nincs. Nem látok, ez tény, de azt nem vették észre, hogy van olyan plusztudásom, ami túlmutat, mondjuk egy teljesen ép kollégáén.”

A legelső munkahelyén, egy szegedi fejlesztő cégnél azt mondták, hogy nem veszik fel, nem tudnak munkát adni neki, mert nem lát. Azután folyamatosan jelentkezett a nyílt pozíciókra.

„Hatszor mentem vissza, mire azt mondta a főnök, hogy jó, most már unja az egészet, úgyhogy felvesz. Majdnem öt éven át dolgoztam ott mint vezető fejlesztő” – mondja mosolyogva.

A szegedi főnöke – aki nagyon jó barátja a mai napig – egy év után értette meg, hogy Attilával nem azt kell csináltatni, amit nem tud, hanem amiben jobb a többieknél. És volt ilyen.

Párszor körbejártuk ezt a gondolatot, hogy mi lehet az, amiben jobb volt a többi fejlesztőnél, mire Attilában megfogalmazódott egy szó.

„A problémamegoldás. Mivel mindennap problémamegoldásban vagyok, pl. hogyan jussak el A-ból B-be, hogyan oldjak meg egy tök triviális dolgot. Az, hogy folyamatos problémamegoldásban vagyok, a munkahelyen egy plusz skill volt. Mivel nem azt keresem, hogyan nem lehet megoldani egy feladatot, hanem azt, hogyan lehet gyorsan megoldani. ”

Most, hogy visszatekint erre, úgy gondolja, hogy keményen rámenős volt, de helyesen tette, mert ha nem megy vissza annyiszor, akkor nem lenne meg az az alap tudása, amit egy mentor fejlesztő adott át neki.

„Nem mondom, hogy pont azt kell csinálni, amit én, mert ehhez kell egy alap személyiség, de valami hasonlót kell tenni, hogy szóba álljanak velük. Kicsit rámenősnek kell lenni, többnek kell lenni, mint amúgy.”

Új lakóhelyen Parféval
A túl kötött és elszigetelt fejlesztői életforma elhagyása után következett az ingázás Veszprém és az egyetemi munkahelyek között. A naponta több óra vonaton már sok volt Parfénak, aki idén tölti be a hetedik életévét. Attila egyeztetett a kutyáját kiképző Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvánnyal, és arra jutottak, hogy kevesebb terhelésre, több mozgásra és szabadidőre van szüksége.

A labrador kan hat éve hűségesen segíti, amit Attila azzal hálált meg, hogy Budapestre költöztek. Így a napi több órás ingázás helyett most már jut idő egymásra. Elmondta, hogy sok lakást kipróbáltak, de egyiknek sem volt jó a miliője. A kutya sem érezte jól magát és ő sem. Végre aztán a 12. kerületben találtak egy tökéletes lakást, aminek van egy kis kertje.

„Látó barátokkal feltérképeztük a környéket, és hamar megtetszett nekem. Fontos, hogy itt a Városmajorban úgy érzem magam, mint egy kis erdőben, ahonnan könnyen elérem a Belvárost” – mondta Attila.

A lakhelyükről gyorsan kiérnek a futiba, és még csak egy napja laknak itt, de máris összebarátkoztak Pacsnival és a gazdijával.

„Úgy gondolom, hogy nyitottak, befogadóak itt az emberek. Bízom abban, hogy Parfé meg én is megtaláljuk itt a számításunkat.”

Forrás: Evamagazin.hu