Az oldal akadálymentesített
Hobby rádió – a Hang-adó

Rádió hallgatása

Az adatkezelési tájékoztató elolvastam és nyilatkozom arról, hogy annak megfelelő jogosultsággal

Lejátszás

Online rádió hallgatása
Rádió hallgatása
Hallgatás Media Player-el
Rádió hallgatása

Android-os alkalmazás (Készítette: Benkő Dániel)
Rádiónk a T-home támogatásával a Web-rádió (pdf) alkalmazásával is hallható.


P. Mobil - Csillag leszel
35
hallgató

„Hé, haver, vak vagyok, nem drogos”

- 2021. március 23. 21:08 - 314 megtekintés

Egészen különleges figurája a magyar sportéletnek. Cselgáncsozik, hobbiból fut, síel, ergométerezik, eközben pedig párhuzamosan hajt harmadik és negyedik diplomájáért. Fóris Norbert a borsodi pár száz fős falu szegénységéből kinőve arról álmodik, hogy a párizsi paralimpián érmet nyer Magyarországnak. Vakon. Nagyinterjú.

FOTÓ:MOHOS MÁRTON / 24.HU

Kálnoki Kis Attila: Eléggé meglepett, hogy a Facebookon vette fel velem a kapcsolatot.

Fóris Norbert: Miért?

K.K.A: Mert egy vak embertől a legkevésbé azt vártam, hogy hosszas Messenger-üzenetváltásokat követően egyeztetem le vele az interjú helyét és időpontját.

F.N: Ugyanúgy facebookozom vakon, mint a látók. Csak annyi a különbség, hogy nem én olvasom el az üzeneteimet, hanem a telefonomon lévő program. Különböző kézmozdulatokkal tudom a saját üzenetemet szerkeszteni, vagy akár más bejegyzéseit lájkolni, megosztani. Az a legszebb az egészben, hogy mindebből más csak annyit lát, hogy babrálom a sötét képernyőjű telefonomat, ugyanis a fényerő teljesen le van kapcsolva. Úgyse látom, ami megjelenik rajta, így meg energiatakarékosabb. Ezért előfordult már, hogy miközben másik irányba nézve böködtem a tök sötét telómat, odajött hozzám egy ember és megkérdezte: „Valami gond van, haver? Be vagy szívva, hogy a kikapcsolt telefont nyomkodod?” „Hé, haver, vak vagyok, nem drogos! De ha gondolod adok az anyagomból” – válaszoltam. Leesett az álla.

K.K.A: Az utca emberének nem jön le, hogy vak?

F.N: Ha kutya nélkül közlekedek, szinte mindig azt hiszik, valamennyit biztosan látok. Állítólag edzésen is elég jól mozgok ahhoz, hogy a srácok olykor nekem szegezzék a kérdést: „Te, Norbi, tutira nem látsz semmit?” Pedig, ennél biztosabb dolog nincs az életben. Ettől még bármire képes vagyok, amit te látóként teszel. „Egyben hasonlítottunk, egyikünk sem látott”

K.K.A: Születetten vak, vagy később, sérülés, netán egyéb betegség miatt vesztette el a látását?

F.N: Ami biztosan állítható, édesanyám ikerterhessége miatt a 28. héten, koraszülötten jöttem világra. Öt perccel beelőztem az öcsémet. Már akkor is versenyeztem. A szülőszoba mérlege egy kilogramm hetven dekagrammot mutatott. Most 85-öt nyomok, úgyhogy ahhoz képest szépen megnőttem… A világrajövetelem után egyik kórházból a másikba hurcoltak, mert nem elég a koraszülés és a parányi testsúly, ráadásként számos betegséggel küzdöttem. Végül négy hónap után, októberben, Debrecenből kerültem haza. Anyukám azt mesélte, már a születésem pillanatában sejtették, valami nincs rendben a szememmel. Állítólag látták rajtam. De csak miután hazakerültem, akkor vált számukra is bizonyítottá, hogy semmit sem látok. Édesanyám azt szokta mondani: „Lehet vakon születtél, de megvakulhattál az inkubátortól is”.

K.K.A: Hova került haza?

F.N: Borsod megyébe, Sajószentpéter mellé, Dusnokpusztára. Igazán hátrányos helyzetű környék, igazán hátrányos helyzetű családjába születtem.

K.K.A: Kezdjük a környékkel.

F.N: Dusnokpuszta ugyan közigazgatásilag Sajószentpéterhez tartozik, ettől még alig pár száz fős település. Itt töltöttem gyermekkorom első hét esztendejét. Eztán kerültem a „Vakodába”.

K.K.A: Hova?

F.N: Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába.

K.K.A: A családjára is azt mondta, hátrányos helyzetű.

F.N: Bátyámmal, nővéremmel, ikeröcsémmel – akivel annyira nem hasonlítunk egymásra, hogy még én is látom a különbséget – négyen vagyunk testvérek. Nem dúskáltunk a javakban. Anyukám Miskolcon, a Búza téri buszpályaudvar melletti termelői piacon dolgozott, mint eladó. Apukám kőművesként próbálkozott, de csak olykor, alkalmi munkákból keresett valamennyit, ráadásul az alkohol rabja lett, ami egészen szépen rányomta a bélyegét a mindennapjainkra. Látni nem láttam a veszekedéseket, csak hallottam amint hangosan szívja édesanyám vérét a pénz, meg minden más miatt.

K.K.A: Testvérei látnak?

F.N: Csak én születtem vakon. Ráadásul teljesen. Se egy parányi fénynyaláb, se foltok.

K.K.A: Hogyan kezelte a család a helyzetét?

F.N: Alkalmazkodtak, segítettek. Anyukám azt mesélte, ugyanolyan virgonc gyerek voltam, mint a többiek. Meg akaratos. Ez utóbbi mit sem változott az évek alatt. Csak apám nem tudott mit kezdeni a helyzetemmel. Igazából a mai napig nem tud. Nem is nagyon tartom vele a kapcsolatot, csak olykor, akkor is informálisan, amolyan „Hogy vagy? Hogy vagy? Jól. Jól.” – és ennyi alapon. El nem váltak, de szerencsére másfél éve külön él anyukámtól.

K.K.A: Mire gondol, mit érez a hétéves gyerek, amikor a vaksága okán elválasztják a családtól, még ha „hátrányos helyzetű” is az?

F.N: A hétéves gyerek nem tudja felfogni az észérveket, egyáltalán nem értettem miért kellett Budapestre jönnöm. Csak az járt a fejemben, hogy engem biztosan nem szeretnek. Hiába mondta anyukám sírva: „Szeretlek, imádlak kisfiam, de hidd el, jobb lesz neked Pesten, mert Borsodban nem akad lehetőség vakok oktatására”. Elképzelni nem tudtam, mitől, miért lesz nekem jobb. Aztán idővel megértettem. Ma már azt sem bánom, hogy édesanyáméknak fogalmuk sem volt, lett volna lehetőségem integrált oktatásra is, mert a vakok iskolájában tanítottak meg mindenre. Ott neveltek életre és a sporttal, a cselgánccsal is ott ismerkedtem meg.

K.K.A: Milyen benyomások érték, amikor bekerült az intézetbe?

F.N: Sokkolt az egész. Ez egyértelmű és mélyen él bennem. Otthon mégis csak anyukám szeretetteljes burkában éltem. Ezzel szemben Budapesten bekerültem egy szobába, hat mindenféle környékről érkező, mindenféle szokású, egymásnak tök ismeretlen kisgyerek közé. Egyben hasonlítottunk, egyikünk sem látott. A környezetváltozást, a kvázi egyedüllétet, az iszonyú mennyiségű újdonságot, ami éri ilyenkor a fiatal gyermeket, nehéz feldolgozni. Amúgy minden ugyanúgy zajlott, mint egy normális általános iskolában, csak éppen mi duplán jártunk elsőbe. Az előkészítő évben mindjárt a legfontosabbal kezdtük, megtanítottak írni, olvasni, csak éppen a Braille-írást, olvasást sajátítottuk el. Amikor már zökkenőmentesen ment, jöhetett a számtan.

Az első évben tanítottak meg arra is, hogy nem vagyok egyedül, mert közösségben élünk. Számíthatunk egymásra és egymásért is felelősséggel tartoznunk. Avagy itt tényleg igaz a mondás: ha a szükség úgy hozza, vak vezet világtalant.

Kisebb 6-8 fős osztályba jártam, ahol az előkészítőnek hála a második évtől elég hatékony az oktatás. A normál alsós tanmenet mellett ötödik osztálytól megtanítottak gyors és gépírni, míg hatodik osztályban megismertettek bennünket a számítógéppel. Szó szerint vakon gépelek, szoktam mondani.

K.K.A: A vakok speciális számítógépet használnak?

F.N: Ugyanolyat, mint bárki más. Csak éppen nem használunk egeret, pusztán a le, föl, jobbra, balra nyilakkal navigálunk, illetve különböző gyors billentyűkkel dolgozunk a klaviatúrán. Ezt nagyon belénk verték. Utáltuk a gépírást, mert „minek kell ez”, de hatalmas hasznunk származik belőle. Nem élnénk nélküle, én biztosan nem.

K.K.A: Hogyan ellenőrzi, hogy mit ír le?

F.N: Erre is akad már képernyő-felolvasó program, amely az általam bevitt karaktereket rögtön visszaolvassa. Ezzel kontrollálom magam.

K.K.A: A közlekedést mikor sajátították el?

F.N: Az első két évben tanítottak meg arra is, bár a „Vakodából” nem mehettünk ki csak úgy ide-oda, mint egy normális általánosba járó gyerek. Külön kijárási engedélyt kellett kérnünk. Hatodik osztályban már kaptunk, de csak adott útvonalakra. Elmehettem például a közeli boltba. Mondjuk, én elballagtam máshova is, hajtott a felfedező énem.

K.K.A: Sosem tévedt el?

F.N: Dehogynem.

K.K.A: Nem pánikolt?

F.N: Akkor már jól ismertem azt a zuglói városrészt.  Ha végképp nem igazodtam el, megszólítottam egy közelben állót, akitől megkérdeztem hol vagyok, milyen járművek mennek azon a környéken. Bár az emberek jelentős többsége rendkívül készséges, jó fej, akadnak furcsa élményeim. Eleinte, amikor még bottal közlekedtem, sokkal több interakció ért és egyértelműbben levették a helyzetemet. Amióta kutyával közlekedem, általában miatta kerülök kapcsolatba másokkal. Néha le sem veszik, hogy vakvezető kutya, ezért nem is áll össze a fejükben, hogy a gazdája is vak. Előfordult olyan eset is, amikor megkérdeztem valakit, merre van a buszmegálló, rám förmedt a pasi, hogy ne akarjak kéregetni… Másik hasonló esetben pedig az illető lehajolt a kutyámhoz és neki kezdte el magyarázni: „ Figyelj kutyus, három sarok múlva fordulj jobbra, aztán a következőnél vidd a gazdit balra.” Mondtam neki: „Figyeljen, ő kutya, nem GPS.” „Hát akkor téged, hogy vezet?” Szóval a hétköznapi emberek között is akad szép számmal, aki lát, oszt mégis vak.

K.K.A: A vak ember fejében hogyan jelenik meg Budapest, vagy egy adott városrész térképe?

F.N: Egyenes vonalak és derékszögű kanyarok. Ezekből sok. De a fejemben nem is ez, inkább az jelenik meg, hogy bármerre járok, mindenhol akad támpont. Hol egy buszmegálló, hol egy gíroszos, hol egy telefonfülke, hol egy virágüzlet. Tudom, hol nagyobb a forgalom, hol tűnik el mellőlem a fal, hol más a járda felülete. Hangok, illatok, egyéb érzékelés alapján tájékozódom. Ez a igazi vaktérkép.

Mindez inkább a fehérbotos közlekedésnél releváns. Kutyával teljesen más. Gyömbérrel csak az irányokat kell tudnom, hogy hány sarok múlva merre kell fordulnom például. Ha már harmadjára haladunk ugyanazon az útvonalon, azt már Gyömbér is megjegyzi. Persze ez nem azt jelenti, hogy indulásnál odaszólok neki: „Irány a közért!”, és már visz is, de van fogalma róla, így azokkal az iránymutatásokkal, amiket útközben mondok, megerősítem abban, amerre menni szeretnénk.

K.K.A: Mióta közlekedik fehér bot nélkül?

F.N: A középiskolát már integráltan végeztem a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában, és egyúttal átköltöztem a suli kollégiumába. Az első kutyámat, Lunát is ekkor, 2012-ben kaptam.

K.K.A: Hogy fogadták be a látók?

F.N: A Vakok Általános Iskolájában és kollégiumában rendkívül fegyelmezett, pontos időbeosztás szerint éltünk. Adott időpontban ébresztettek, majd a reggeli, a fogmosás, az oktatás, de még a délutáni elfoglaltságok is szervezett menetrend szerint zajlottak egészen a nyolc órai zuhanyzásig, az esti lefekvésig. Na, itt mindent akkor csinálhattam, amikor szerettem volna. „Egy a lényeg – mondták –, tízre legyél bent!”.

K.K.A: Mit kezdett ezzel a nagy szabadsággal?

F.N: Eleinte rettentően zavart, de igyekeztem a magam javára fordítani, sokat és jól tanultam, illetve amikor lehetett sportoltam.

K.K.A: A kollégiumi élet gyakran hangos a buliktól. Hívták?

F.N: Mivel vak vagyok, nem annyira.

„Magával ragadott a tatamira zuhanó emberek puffanó hangja”

K.K.A: Számítástechnikai suli azt sejteti, tud programozni.

F.N: Elméletileg igen, gyakorlatilag nem. A html-t ismerem, php-t egy picit. De nem ebben merültem el. A sport a szerelem. Hogy érzékeltessem mekkora: említettem, fényeket sem látok. Ma már akkor sem tudnék, ha az orvostudomány esetleg 30-40 év múlva odáig fejlődne, hogy bármilyen műtéttel képesek lennének látóvá tenni. Ugyanis mindkét szemem mű. Mindkettő fájt, könnyezett. Ez sportolás közben hátráltatott. Feltettem magamnak azt a kérdést: mit válasszak, mit szeretnék jobban?

Várjak a tudományos felfedezésre, vagy tegyek meg mindent annak érdekében, hogy teljesüljön az álmom, kijussak a paralimpiára és ott esetleg érmet szerezzek? A másodikat választottam. Az egyik szemgolyómat 2008-ban, a másokat 2009-ben távolították el, és cserélték le protézisre.

K.K.A: Említette, a „Vakodában” ismerkedett meg a sporttal. Természetes, hogy ott sportolnak is a vak gyerekek?

F.N: Nincs tudásom arról, manapság mennyire az, de amikor én jártam oda, akkor az úszást kötelezővé tették mindannyiunk számára. Emellett a testnevelés órán egy lelkes, látó tanár segített bennünket. Figyelt arra, ki a mozgékonyabb, és aki egy-egy kipróbált mozgásformában – dzsúdó, csörgőlabda, stb. – ügyesebbnek tűnt, azt megkérdezte, lenne-e kedve a vakok sportegyesületében edzésre járni.

K.K.A: Miért éppen a cselgáncsot választotta?

F.N: Már első alkalommal magával ragadott a tatamira zuhanó emberek puffanó hangja. Hétévesen kezdtem el a dzsúdót. Először rövidgatyában, pólóban az előre, hátra, oldalra eséseket sajátítottuk el. Addig gyakoroltatták velünk, amíg megtanultunk biztonságosan talajt fogni bármilyen helyzetből. Azt szoktam mondani, nekem prímán ment ez magamtól is, mert jó sokat estem gyerekkoromban…

K.K.A: Az embert, aki vizuálisan nem láthatja a feladatokat, de nem láthatja azt sem, hova, merre lép, mire, kire gurul rá, hogyan tanítják meg a rendkívül összetett mozgássorokra épülő cselgáncsra?

F.N: Minden mozgásformát úgy építenek fel, hogy először részletesen elmagyarázzák a mozdulatsorokat. Mit és milyen testhelyzetben csináljak. Hol, hogyan tartsam a kezem, hogyan tompítsak, ha hátradőlök, esek, eldobnak. Az legalapvetőbb mozdulattól apránként építik fel a legkomplikáltabb guruló esésekig. Utóbbi előre jól megy, hátra már nem annyira. Attól kicsit félek. Azért rosszabb, mert míg előre magam koordinálom a mozgásomat, hátra olyan, mintha elveszteném az egyensúlyomat. De azért megcsinálom persze.

K.K.A: Mikor lépett először tatamira versenyen?

F.N: Kilencévesen 2002-ben, egy magyar bajnokságon indultam. Második lettem a korosztályomban bírói döntéssel. Azóta 13 utánpótlás bajnoki címet nyertem, szintén utánpótlás korosztályban nyertem Európa-bajnokságot, bronzérmet világkupán, dobogó második fokára állhattam világbajnokságon.

K.K.A: A fejében megjelenik bármilyen kép az ellenfeléről?

F.N: Számunkra állva, kétkezes fogással indul a küzdelem, és amikor megfogom az ellenfelemet, már érzékelem, hogy milyen magas – nyilván nem számszerűsítve, hanem hozzám képest –, mennyire erős a karja, és így tovább. Akivel már küzdötten, annak a neve hallatán beugrik milyen technikát használt, merre fordult előszeretettel. Erre építem a taktikát.

K.K.A: Állítólag a félelemnek, stressznek szaga van. Ezt megérzi?

F.N: Maximum azt, hogy már túl van egy-két meccsen, mert akkor izzadtabb (nevet). De korábban akadt egy litván ellenfelem, akit mindig megismertem a szagáról. Amúgy csak az ellenfelem övének a színe érdekel. Hogy nagyjából mit tudhat. Ezt pedig megkérdezem az edzőtől.

K.K.A: Hiába ekkora a szerelem, mégis abbahagyta a cselgáncsot. Többször is.

F.N: Először 2009-ben, hosszabb időre, mert az akkori edzőm Írországban vállalt munkát. Utána nem találtam olyan szakembert, aki a zuglói kollégiumhoz közel tartott volna edzést, másrészt úgy voltam vele, imádok sportolni, de tudtam, csak a sportból nem tudok megélni. Otthonról kevés segítséget kaptam, ezért 17 éves koromtól már egy biztosító cégnél dolgoztam, telefonos időpont egyeztetőként.

K.K.A: Középiskola elvégzése, az érettségi megszerzése után ezért tanult tovább? 

F.N: Szeretek tanulni.

K.K.A: A Testnevelési Egyetem mégiscsak különleges választás. Erre ráerősít az is, hogy különleges státuszba került, mint az iskola történelmének első vak hallgatója, azóta végzőse.

F.N: A sport miatt a rekreáció szak kézenfekvő választásnak tűnt. Nem féltem, inkább újabb kihívásként tekintettem az előttem álló évekre, mégis furcsa érzésekkel költöztem át a kollégiumba. Itt már hárman laktunk egy szobában. A szobatársam, az első kutyusom, Luna – egészségügyi okok miatt már felmentették a munka alól, egy nagyon jó barátomnál lakik, és továbbra is szuper egészségnek örvend, de jobb neki, ha már nem dolgozik – és én. Itt már kaptam ösztöndíjat, ezért nem feltétlenül kellett volna dolgoznom, de azért bevállaltam egy-két távmunkát.

K.K.A: A TF-kollégium végképp nem a rendszerezett életről híres.

F.N: Hát, nem. Akad ott érdekesség, történés bőven (nevet). De itt sem éjszakáztam, igyekeztem úgy élni, ahogy addig. A lényeg, a hallgatótársaim és a tanárok is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és sokat segítettek. Ugyan eleinte nem dzsúdóztam, de igazából a sporttal nem álltam le. Hobbiszinten sok mindent kipróbáltam, csak hogy ne tunyuljak el. Futottam félmaratont, tandem kerékpároztam, úsztam, még síeltem is.

K.K.A: Próbáltam már csukott szemmel futni, de pár másodperc után azt sem tudtam merre vagyok, teljesen elvesztem térben és időben, az egyensúlyérzékem is felborult. Hogy lehet vakon félmaratont futni, pláne síelni?

F.NÉp társsal és hatalmas bizalommal. Szó szerint vakon kell bízzak abban, akivel futok, síelek. Ez az első. A bátorság a második. Futás közben egy rövid szalagot fogunk mindketten. 10-15 centi távolság van köztünk, ha széles az út. Ha sokan futnak körülöttünk, még közelebb fogjuk meg és egyik kezemet ráteszem a vállára. Így tudom követni. Aki velem fut, az muszáj az én tempómhoz alkalmazkodjon és közben fél szavakkal tájékoztat, mit lát, mit lépjek át.

K.K.A: A cselgáncsot mikor kezdte újra?

F.N: Láttam, hogy egy látássérült lány, akivel korábban dzsúdóztam, szabadkártyával kijutott a riói paralimpiára. Gondoltam, ha neki sikerült, előttem is nyitott a lehetőség. Ezért 2016-ban, a TF alatt, a Havasi Judo Klubban, Havasi Péternél újra edzésbe álltam.

K.K.A: Mit értünk azalatt, hogy látta?

F.N: Ja, ugyanazokat a szavakat használom, amit te. Én is nézem a tévét, láttam a hírekben, és így tovább. De igazából a már említett program segítségével olvastam a neten.

„Akadt olyan helyi ellenfelem, aki jogosítvánnyal rendelkezett és kocsival jött a csarnokba

K.K.A: A papasportolókat sérültségi fokuknál fogva különböző kategóriákba rangsorolják. A látássérülteket is?

F.N: Furcsa a helyzetünk. Három kategória, B1, B2, B3, a vak, az alig- és a gyengén látó létezik, mégis mindannyian együtt versenyeznek.

K.K.A: Mekkora az előnye egy alig, vagy gyengénlátó cselgáncsozónak a vakhoz képest?

F.N: Óriási. Nem csak érzi, látja is a helyzetet. Ennek hála hamarabb leveszi mit szeretnék csinálni én, aki nem látja őt. Ezzel könnyebben hárítja a technikáimat, de egyszerűbben végez rajtam például lábdobást: meghúz, kiteszi elém a lábát, amit én nem látok, és már esek is. A Testnevelési Egyetem elvégzése után a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen közigazgatás-szervező alapképzését végeztem el, ahol már Nagy Ádám irányításával dzsúdóztam.

2019-ben, egy németországi edzőtáborban, majd versenyen akadt olyan helyi ellenfelem, aki jogosítvánnyal rendelkezett és kocsival jött a csarnokba, majd ment haza. Egy másik a szőnyeg széléről fotózta a küzdelmet.

Sajnos pont az említett edzőtáborban megsérültem, ezért semmi esélyem nem maradt Tokióra. Viszont kihasználtam az újabb, ezúttal kényszerszünetet. Erasmus-programban előbb Finnországban tanultam business menedzsmentet angolul, később az NKE szakmai gyakorlatát a Magyar Közigazgatási Ösztöndíj Program segítségével végeztem Magyarország müncheni főkonzulátusán. Itt egy kedves magyar családnál laktam. Életükben nem találkoztak vak emberrel, mégis hatalmas szeretettel, türelemmel, és odafigyeléssel fogadtak.

K.K.A: Mindkét eddigi egyetem Budapesthez kötötte, most viszont Győrben találkoztunk. Miért?

F.N: Momentán két egyetemi diplomára hajtok egyszerre. A Széchenyi Egyetem rekreáció mesterképzésre járok nappalin, illetve közben levelezőn az ELTE-n a közösségi és civil tanulmányok mesterszakát végzem. Ezért költöztem tavaly októberben Győrbe.

K.K.A: Itt akad aki a hétköznapokban segíti?

F.N: A barátnőmmel együtt költöztem Győrbe. Rebeka Szigethalmi lány, már Pesten is együtt éltünk, most is együtt lakunk a koleszben. Kerekes székeseknek alakított akadálymentes szobát kaptunk, amely nagyobb, mint egy átlagos apartman. 30-35 négyzetméter. Kényelmes.

K.K.A:  A barátnője látó?

F.N: Hogyne.

K.K.A: Vakon Budapesten, vagy Győrben könnyebb az élet?

F.N: Összehasonlíthatatlanul nyugodtabb itt a lét, mint Pesten. A Széchenyi Egyetem is remek. Munkát is azonnal találtam a Pro Humán Kft-nél. Munkaerő kölcsönzéssel foglalkoznak, a telefonos toborzásban veszek részt négy órában.

K.K.A: Ebből a négyórás állásból fent tudja tartani magát, meg tud élni?

F.N: Az egyetem ösztöndíjasa vagyok, továbbá a látássérültségem miatt is rendszeres juttatással segít az állam. A munkáimmal együtt simán összejön annyi, amennyi elég arra, hogy kifizessem a koleszt, az egyéb fix költségeket és a tisztességes megélhetést biztosítsa.

K.K.A: A kollégiumban étkeznek, vagy főznek?

F.N: Főzni nem tudok, nem is szeretnék, mert időm sincs rá. Ahogy Rebekának sincs, hiszen gyógypedagógusként, 24-48 órában dolgozik Budapesten egy alapítványnál. Így gyakran rendelünk.

K.K.A: Az nem olcsó.

F.N: Bizony, kajára megy el a legtöbb.

K.K.A: Az ételekről, mondjuk a rántott húsról milyen kép él a fejében?

F.N: Nagyjából tudom miből van, csak elkészíteni nem tudnám. Egyébként vékony, sárgás színű, érdes tapintású. Mondhatnám, hogy ovális, de mivel vannak kiálló részei, inkább olyan, mint egy mini nagy Magyarország.

K.K.A: Nem érzi ellentmondásosnak, hogy lassan négy diplomával a zsebében telefonos ügyintézőként dolgozik?

F.N: Meglehet, teljes állásba, komolyabb feladattal is el tudnék helyezkedni, de edzés mellett nem szeretnék. Győrben ugyanis cselgáncsban is remek munkát tudok végezni. A Széchenyi Egyetem Sportegyesületében Gyimes Nikolettnél, és integráltan készülök. Mindenben ugyanazt csinálom, mint a látó társaim. Itt is szeretnék maradni, ameddig csak cselgáncsozom, mert élményszámba mennek az edzések. Niki – és a társak is – odafigyel rám. Kezembe adja a súlyt, ha kell, megmutatja a technikát. Van összehasonlítási alapom, nem gondoltam volna, hogy valaha valaki ekkora figyelmet szentel nekem. Ráadásul elméletileg Tokió után változnak a szabályok, és különveszik a vakokat a gyengén- és alig látóktól. Ha tényleg meglépik, az a 2024-es párizsi paralimpiára már hatalmas esélyt jelent számomra.

(Forrás:24.hu)

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*


6 + nyolc =

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Reklám

MVGYOSZ. székházának felújítása

Online rádió

Erikkancs - a digitális újságos

Alko-soft

Keresés az oldalon

Facebook oldalunk

Mai műsor

Bejelentkezés

Regisztráció| Elfelejtette jelszavát?

Mai napi információk

Ma 2022. július 1. péntek, Tihamér, Annamária napja van.
Ma van a(z) A Magyar egészségügy napja, építészek napja.
Az év 26. hete és 182. napja.
Holnap Ottó napja lesz.

1697. Zemplén megyei zendülés. A sárospataki kapitány, ki az újhelyi vásárra menő néptől vámot zsarolt, július 1-én 17 közlegénnyel együtt agyonveretett. A következő éjjel a nép Tokaj és Patak várakat elfoglalta.


1836. A "Törvényhatósági Tudósítások" keletkezése. Kossuth Lajos megindította írott és írva sokszorosított tudósításait a megyei közgyűlések tárgyalásairól.


1969. Budapesten megkezdődik a villamosok és az autóbuszok kalauz nélküli járatása.


Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!..."

BKK Információk

Hírlevél

Add meg az E-mail címed, majd kattints a feliratkozás vagy leiratkozás gombra.


hét mínusz hat = (Írja be számmal a művelet eredményét!)


Feliratkoztak: 312
WP2Social Auto Publish Powered By : XYZScripts.com