Hegedűs Géza levele Szabó Magdának

Édes Magdám! (1970. 04. 02.) Egy olyan terjedelmű könyvet, mint az Ókút, mint rutinos olvasó, rendes körülmények között egy, legföljebb két este ki szoktam olvasni, most mégis több mint egy hétig éltem vele, holott kizárólag csak ezt olvastam. De ez az emlékidézés megbontotta az olvasás fent említett „rendes kö-rülmény”-eit, és olvasás közben, nem egy helyütt […]

Édes Magdám! (1970. 04. 02.)

Egy olyan terjedelmű könyvet, mint az Ókút, mint rutinos olvasó, rendes körülmények között egy, legföljebb két este ki szoktam olvasni, most mégis több mint egy hétig éltem vele, holott kizárólag csak ezt olvastam. De ez az emlékidézés megbontotta az olvasás fent említett „rendes kö-rülmény”-eit, és olvasás közben, nem egy helyütt oldalról oldalra meggyűlt a bajom a saját hasonló korból felmerülő emlékképeimmel. Azt hiszem, minden valamirevaló olvasó számára ez a könyv olyan pszichológiai katalizátor, amely múltidézésre kényszeríti az embert. És nem csak az önéletrajzi epikummal. Ettől az epikumtól az ember inkább gyorsan olvasná a könyvet, hiszen válogatott hangulatú és hangvételű novelláknak is tekinthetnők külön-külön a fejezeteket, köztük olyan kis remekművekkel, mint az Önarckép, a Színház, a Galléros köpeny eg, A gályarab, a Tihany vagy az Iskola, férjeim… Ezek mindegyike siettetné az olvasást, hogy lássuk már, mi van a következőben. Az alakok-jellemek-figurák galériája is a legjobb Szabó Magda-regé-nyekhez társítja ezt a kis könyvet, és szüleinek egykorvolt egyszeri alakja ettől kezdve mint egy szülői pár felejthetetlen típusa a szépség élményén keresztül vált az én ismeretségi köröm részesévé. De nem ezek miatt olvastam oly lassan emlékeinek idézését, mint ahogy lírai költeményeket szokás, hanem az apró képek, képzettársítások, felidézett kisgyermekkori nyelvi elvétések miatt, amelyek menthetetlenül – mint a pszichoanalízis hívószavai – saját tudatom mélyrétegeiből szólították az analógiákat. Csak egy példa erre: az esteli imádság, a „leugszom”. Én egyébként mindmostanáig azt hittem – saját emlék folytán -, hogy ez egy tiszántúli zsidó gyermekima, minthogy minálunk is ez volt az elalvás előtti kötelező szöveg egészen kis variánssal:
Álmos vagyok, lenyugszom, fáradt szemem behunyom, kérlek, mennyei Atyám, viselj gondot énreám, ámen.

Nos, úgy 3-4 éves koromban én sem tekintettem át egészen az értelmét, úgy értettem az első sort, hogy „Álmos vagyok, lekúszom”… Ami nem is volt értelmi képtelenség, mert estefelé már okvetlenül le kellett kúszni az udvarban meredő farakásokról, amelyeknek tetején előszeretettel tartózkodtunk (ez persze nem Budapest, hanem Nagyvárad, ahol 6 éves koromtól honos voltam). Hát én erre az imaszövegre évtizedek óta nem gondoltam, a szóelvétésre még kevésbé. Most, hogy Magát olvasom, egyszerre a Maga szóelvétése, a „leugszom” felidézett egy sor hajdani imádságszöveget – magyart, hébert vegyesen -, amelyek közül a hébert csak nem értettem, de a magyart félreértettem. Például a reggeli imádságnak azt a sorát, amely szerint „Isten kedvére teszek” – én következetesen úgy hadartam, hogy „Isten kedvé reteszek” -, és fogalmam sem volt, hogy miképpen is kerül ide a retesz, amelyet egyébként esténként a nagy udvari kapura tettek a betörők ellen. És ezek után már szóelvétés szóelvétést hívott. Ezek közül a legnevezetesebb volt a „tisztelt káposzta” és a „tisztelt marhahús” – én ugyanis ennek hallottam és mondtam a „dinsztelt” káposztát és marhahúst. Ez a kifejezés annak idején meg is ragadt családunkban, később már a szüleim is így mondták. No persze, én is valószínűtlen viszonyban voltam elejétől mindvégig a szüleimmel.

Látja, olyan könyv ez, hogy már nem is róla beszélek, hanem magamról. De ki fogom próbálni, és odaadom olvasni olyan olvasónak, akinek rossz kapcsolata volt a szüleivel, és nem szereti saját gyermekkori emlékeit – kíváncsi vagyok, az hogyan reagál, abban mit katalizál?
Közben érdekes kulcsot is ad ez a vallomássorozat a Szabó Magda-regényekhez. Például most világosabban veszem tudomásul, hogy saját személyes élményeit milyen sokszoros áttételek útján változtatja egy bizonyos korra és körre tanúságtétel-erejű képekké.

De az is igen árulkodó, hogy ebben az emlékidézésben a legsűrűbben előforduló ige az, hogy: értékelni. Ez az a bizonyos antik aiszthészisz.* (* Esztétika.) Ez a maga amúgy is gyanított szemlélődési alkatát tette világossá előttem. Aki a körülötte lévő világot (és az emlékében élőt) nem látja, hallja, tapintja, ízleli külön-külön, és nem is tudomásul veszi, hanem értékeli – annak az objektív tény: esztétikum, és az egyszeri valóság egyben általánosabb érvényű és értelmű jelképe ugyanannak, aminek a képe. így válik minden többértelművé és a jelenségekhez való viszony ambi- vagy multivalenssé. így bontakozik a személyes visszaemlékezés meghitt anya-leányi kapcsolata szinte önmaga ellentétévé a Pilátusban, a gyermekkor sokszínűsége sokrétegűséggé a Freskóban, a diszkréten előkelő apa-leány kapcsolat megoldandó rejtéllyé a Mondják meg Zsófikánakban… és így tovább. Nem tudom, elég világos-e a Maga számára, amit így csak vázlatosan idevetettem. De azt hiszem, hogy most az Ókút elolvasása után igen jó esz-szét tudnék írni Magáról, ha volna széles e hazában olyan orgánum, amelyet érdekelne az, hogy egy kortárs író elemző portrét írjon egy másik kortárs íróról. Egyszer egy folyóiratnak elmondtam, hogy szeretnék 5-6 tanulmányt írni írókortársaimról, s ebből a sorozatból kikerekednék mai epikánk tipológiája.** (** Tipológia: fajtaleírás.) De minthogy csak úgy mentek volna bele, ha az általuk megjelölt protokollkartársakról írnám – lemondtam a tervről. Egy más alkalommal pedig néhány konkrét epikus művet akartam egymás mellett elemezni (fel is sorolom: Kassák: Máglyák énekelnek, Füst Milán: Feleségem története, Tersánszky: Viszontlátásra, drága, Passuth: Esőisten siratja Mexikót, Grandpierre: Mérlegen, Szabó Magda: Freskó, Koroda: A látóhegyi asszonyok, Sarkadi: A gyáva, Tatay: Simeon család – azt hiszem, ebből kiderült volna egy emberöltő elbeszélő lehetőségeinek rendszertana… De a folyóirat azt mondotta, hogy nem ezek a fő jellemző darabjai irodalmi célkitűzéseinknek, tehát írjak másokról… Erre nem írtam meg, inkább belekezdtem egy újabb regénybe. De azért most nagyon nagy kedvem lenne Magáról egy olyan 20 flekkes esszét írni. De hová? Egyik irodalomtörténeti tekintélyünk fejcsóválva mondotta a múltkor, hogy „Neked nemcsak a véleményeid, de a témaválasztásaid is mások, mint amit elvárunk. Hát egye fene, írj az olvasóknak és a jövendő nemzedékeknek…” „wie die Vogel singt” (Da droben auf der Stuhle).* (Mint madár dalol Odafenn a széken)
No de hát mindezt csak azért, hogy megköszönjem a könyvét és az élménysorozatot, amelyet kaptam tőle. Azt hiszem, rövid heteken belül új regénnyel viszonzom. Mert hát író ír, és hál’ istennek, amit az író ír – meg is jelenik, sőt az olvasók el is olvassák. A többi amúgy sem fontos. A legközelebbi regénynél majd Maga írja meg, ami eszébe jutott olvasás közben. Hiszen lassanként olyan rendszeres levelezőtársak leszünk, mintha a föld másik oldalán élnénk. De hát író ír. És olvas is. És azt tudja már, hogy mennyire szeretem olvasni Magát.
Csók
Géza

(megjelent: Szabó Magda, Nekem a titok kell.)

Az Urbán László összeállította Nekem a titok kell című kötet az újdonság és meglepetés erejével hat, még közelebb hozva az olvasóhoz Szabó Magdát, az embert és az írót. Ez az eddig kötetben még soha meg nem jelent írásokat tartalmazó könyv. Novellák, tárcák, vallomások, interjúk, levelek, versek, melyek mostanáig napi- és hetilapokban, folyóiratokban rejtőzködtek. Megannyi műfaj, megannyi téma és forma. Hol szikár és mégis torokszorítóan drámai, hol megkapóan lírai novelláiban a sorsfordító pillanatot ragadja meg, amikor valakinek az élete más irányt vesz.

Az írások eredeti megjelenések időpontjaihoz igazodva, a HobbyRádió e kötetből közöl a hallgatóknak olvasnivalót.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .