Interjú Klabacsek Dániellel, egy látássérült színésszel – a Baltazár színház tagjával

„Nem vagyunk különcök vagy csodabogarak!” – Mi történik, ha egy vak fiú színész akar lenni?

Épp a Baltazár Színházból rohantam kifelé, amikor belefutottam egy itt dolgozó színészbe, Klabacsek Dánielbe, aki egy fehér bot segítségével próbált lejutni a lépcsőn. Hallotta, hogy érkezem, így megkérdezte, hogy elkísérném-e a HÉV-állomásig, amit persze örömmel tettem. Amíg az ódon HÉV zakatolt a peremvárosban, Dani csak mesélt és mesélt színházról, hétköznapokról, hivatásról, én pedig egyre inkább éreztem, hogy egy egészen különleges „világlátással” találkozom.

Kisgyerekkorod óta vak vagy. Hogyan emlékszel, milyen volt számodra a világ felfedezése látás nélkül?
Koraszülöttként jöttem a világra, egy négyesikerszülés egyetlen túlélőjeként, a 29. terhességi héten, mindössze 860 grammal. Már a kezdetektől voltak gondok a látásommal, de újszülöttként „csupán” gyengénlátó voltam. Azonban a születésem után nem sokkal agyvérzést kaptam, inkubátorba kerültem, és a lány ikertestvérem halálakor egy ideig nekem is leállt a légzésem. Ekkor lélegeztetőgépre tettek, ám az akkori technikai lehetőségek korlátozottak voltak, és túl kevés oxigént kaptam, ami véglegesen károsította a látásomat.
A látásom elvesztésére tehát nem is emlékszem, mert nagyon korán történt, gyakorlatilag úgy tanultam meg élni, hogy nem láttam.
Az első élményeim már a vaksággal kapcsolatosak, ezért még az álmaimban sem látok.
Számomra ez a világ érzékelésének természetes módja lett.
Anyukám ehhez alkalmazkodva nevelt, és sajátos módszereket alakított ki, hogy bemutassa nekem a világot. Amit mások megnéznek, azt én megtapintom, hiszen csak így ismerhetem meg igazán. Ez a megismerés azonban soha nem ér véget, hiszen a környezetem folyamatos mozgásban van, így az én tanulásom is állandó.
A folyamatos alkalmazkodás, a tanulás mai napig az életed meghatározó része. Hogyan néz ki egy átlagos napod?
Szeretek aktívan, változatosan, izgalmasan élni, így kevés olyan napom van, amikor egyáltalán nem mozdulok ki a lakásból. Ez persze óhatatlanul maga után vonja a kihívásokat. Ha például a munkahelyemre, a Baltazár Színházba megyek, akkor már a közlekedés önmagában is komolyabb szervezést igényel. A járműveknél gyakran segítséget kell kérnem, mert az eligazodás nem mindig egyértelmű számomra, mégis igyekszem önálló lenni, ahol csak lehet.
A közlekedésben külön nehézséget okozhatnak az olyan váratlan helyzetek, amik egy látónak talán fel sem tűnnek: egy elhagyott roller a járda közepén vagy egy útlezárás is komoly kihívás lehet. Ilyenkor gyorsan fel kell mérnem, hogy egyedül meg tudom-e oldani a helyzetet, vagy segítséget kell kérnem.
Emellett nagyon fontos számomra a közösségi élet. Ha úgy alakul, szívesen találkozom a barátaimmal, egy másik nagy szenvedélyem pedig a természetjárás, rendszeresen részt veszek különböző túrákon.
Ha pedig véletlenül mégis otthon maradok, akkor gyakran ütöm el az időt olvasással, de természetesen nem a hagyományos módon. Szerencsére a mesterséges intelligenciának és a különböző szoftvereknek hála ma már bármelyik könyv adaptálható egy felolvasóprogram segítségével, így számomra is elérhetők.
A folyamatos változásban mégis állandó a hivatásod, a színészi lét. Hogyan kerültél erre az útra?
A színészet az én életemben egy gyerekkori vágyálom, ami már az általános iskolában elkezdődött. A magyartanárom ajánlására elkezdtem szavalóversenyekre járni, ami a részvétel öröme mellett meghozta az első sikerélményeket is. A tanárnő akkor vetette fel először, hogy talán érdemes lenne színészettel foglalkoznom. Ahogy jobban beleástam magam a színház és a színművészt világába, hamarosan példaképem is lett, Szabó Máté, akinek a munkássága, a szenvedélyes játéka meghatározó sarokpontja lett az életemnek, a színészi motivációimnak.
Hogyan kerültél a Főnix Drámastúdióba?
Az érettségi után többször, több helyen is próbálkoztam a felvételivel, azonban mindenhol elutasítottak. Legtöbbször sajnos nem is a színészi képességeim, hanem a látássérültségem miatt.
Végül a Főnix Drámastúdió nyitott volt rám, ott végeztem el a színészképzést. Ezalatt több szerepben is kipróbálhattam magam – egyszerre voltam például halott kisfiú, macska és nagypapa is egy alternatív darabban, ami izgalmas kihívást jelentett, sokat adott a fejlődésemhez. A képzés után azonban újra arcon csapott a valóság: nehéz volt elhelyezkedni, a magyar színházi szféra ugyanis nem áll készen a vakok, illetve az egyéb fizikai vagy értelmi fogyatékossággal élő művészek foglalkoztatására.
Így kerültem a Baltazár Színházhoz, az egyetlen olyan hazai társulathoz, amely kifejezetten fogyatékossággal élő színészekkel dolgozik. (Hobby Rádió megjegyzése: a Vakrepülés Színtársulat is kizárólag fogyatékos színészekkel dolgozik) Felvettek, azóta itt játszom, de továbbra is keresem az új lehetőségeket más színházaknál is, mert szeretném, ha a tudásom és a szenvedélyem máshol is teret kaphatna.
A színpadon be kell játszani a teret, pontosan érzékelni a mozgást. Hogyan dolgozod ki a jelenléted a térben?
Mivel nincsenek vizuális kapaszkodóim, a mozgásaimat más érzékekre, a belső tájékozódásomra és a térmemóriámra kell építenem. Általában néhány alkalom elég ahhoz, hogy „bejárjam” a színpadot, és megjegyezzem a díszlet főbb pontjait, a színpad paramétereit. Érdekes, de ösztönösen mindig megállok a színpad szélétől nagyjából két méterre, valahogy érzem a határt, ezért még sosem történt baleset.
A jó térmemóriám ellenére a mozgás mégis sokkal nehezebben megy, mint a szövegtanulás vagy az éneklés.
Így a mozdulatok irányait néha a legnagyobb igyekezetem ellenére is elvétem, ezért különféle technikákat használunk: például ragasztunk egy jelet a padlóra, amit a lábam érez, vagy bizonyos jeleneteknél a partnerem segít korrigálni a pozíciómat.
A Baltazár Színházban szerencsére nagyon figyelmesek, és mindenki támogat, ha kell, akkor a fülesen keresztül súgnak, vagy észrevétlenül, improvizálva alkalmazkodnak a kis színpadi malőrhöz.
A térben való mozgás azonban a hétköznapok során is nehézséget okoz, hiszen sokszor idegen emberek segítségére szorulsz. Hogyan alakította ez a világba, az emberekbe vetett bizalmadat?
Azt hiszem, ebben a bizalmi viszonyban közrejátszik a személyiségem is. Alapvetően nagyon nyitott, barátságos és jóhiszemű vagyok, mondhatni végtelenül naiv – a szó legjobb értelmében. Ez a hozzáállás sokat segített például akkor is, amikor újra és újra megpróbáltam színésziskolákba felvételizni. Mindig bennem volt az a gondolat, hogy „mi van, ha most sikerül?” És végül tényleg sikerült.
Ebből az attitűdből kifolyólag gyakran előfordul, hogy teljesen idegenekhez fordulok segítségért, és szerencsémre azt tapasztalom, hogy az emberek többsége segítőkész, a fiatalabb generáció pedig kifejezetten érzékeny és nyitott. Szóval, ha valamit köszönhetek a vakságomnak, akkor az egyértelműen az a bizalom, amit felépíthettem magamban. Nem egy barátságom kezdődött úgy, hogy valaki hazakísért, vagy segített eljutni egyik pontból a másikba.
Melyek voltak a legemlékezetesebb ilyen találkozások, amik később barátsággá alakultak?
Az egyik még középiskolás koromban történt, amikor nyertem egy sapkát egy helyi rádiótól, azonban véletlenül ott felejtettem az iskolában. Amikor észrevettem, a srác, aki épp kísért, visszavitt, hogy elhozhassam a sapkám, majd újra elkísért a metrómegállóhoz, és azóta is legalább évi rendszerességgel összefutunk.
A másik eset igazi „csoda”: egyszer eltévedtem, és egy vadidegen ember, miután megtudta, hová tartok, felajánlotta, hogy autóval hazavisz, sőt adott egy névjegykártyát is, amit elsőre furcsálltam. Kiderült azonban, hogy ő egy szabadidőközpont tulajdonosa, ahol lehet sétarepülőzni, vagy épp kipróbálni a szabadesést.
Ajándékként kaptam tőle egy ingyenes repülési élményt, sőt egy speciális „okos fehérbotot” is vásárolt nekem, hogy biztonságosabban tudjak közlekedni. Különösen hálás vagyok neki, azóta tartjuk a kapcsolatot, jó barátságba kerültünk.
Ezek a felbecsülhetetlen tapasztalatok, folyamatosan éltetik az emberekbe vetett bizalmamat. Persze, óvatos vagyok, van egy belső „szűrőm”, de alapvetően az a tapasztalatom, hogy a világban rengeteg jó ember van, és ez számomra nagyon reményteli dolog.
Hamarosan az önállóság új útjára lépsz, hiszen rövid időn belül lesz egy vakvezető kutyád. Az idáig vezető út azonban nem volt zökkenőmentes… Hogyan lehet ma Magyarországon vakvezető kutyához jutni?
A vakvezető kutyához jutás sajnos még mindig rendkívül nehézkes folyamat. Bár több kiképzőközpont is létezik, például Csepelen, Debrecenben vagy Miskolcon, ezek nem fedik le a valódi igényeket, a várólisták hosszúak, és a kommunikáció sem túl gördülékeny.
Az én történetem sajnos különösen kacifántosra sikerült, már lassan tíz éve tart, amely során rengeteg elutasítást, ignorálást vagy teljes mértékben sértő és megalapozatlan visszajelzést kaptam. Hogy miért kellett ezen az úton végigmennem? Ezt máig sem tudom pontosan. Valószínűleg rendszerszintű hibák, kommunikációs félreértések és szubjektív megítélések keveréke miatt.
Ma már azonban sokkal közelebb vagyok az önállósághoz, mint valaha, ugyanis időközben megismerkedtem más látássérültekkel is, akikkel megosztottam a tapasztalataimat. Egy tőlük kapott tipp révén sikerült kapcsolatba lépnem más szervezetekkel is, így jutottam el oda, hogy ma már megvan az a kutya, név szerint Vidra, akit előreláthatólag augusztusban kapok meg. Egy fiatal, mégis képzett állatt, akinek a képzése már a végső szakaszában jár.
Most együtt gyakorlunk, útvonalakat járunk be, készülünk a közös „vizsgára”, ahol a közlekedési rutinunkat pontozzák majd a kiképzők. Ha ez sikerül, a kutya hivatalosan is mellém kerülhet.
A vakvezető kutya kiválasztása egyáltalán nem véletlenszerű. Figyelembe veszik a gazda fizikai adottságait, tempóját, életvitelét, és a kutya habitusát is. A hozzám kerülő kutya békés, de jól reagál a gyorsabb tempóra is, vagyis pont olyan, amilyennek lennie kell.
A vakság kétségkívül sok mindent elvesz. Mit gondolsz, mi az, amit mégis adni tudott számodra?
Igazából nagyon büszke vagyok a hallásomra, valószínűleg nem lenne ilyen kifinomult, ha látnék. Ha nem lennék vak, jóllehet sosem ismertem volna meg azokat az embereket, akiket ma a barátaimnak tudhatok.
A vakság nyitottabbá is tett: nyitottnak kell lennem a világra, hiszen nem tudnék közlekedni, ha nem mernék segítséget kérni. Megtanított arra is, hogy nem attól lesz valaki önálló, hogy mindent tökéletesen egyedül csinál meg, hanem attól, hogy felismeri, mikor és hogyan kérhet segítséget.
Mit mondanál annak, aki most tanul meg együtt élni egy ilyen jellegű fizikai fogyatékossággal?
Legyen szó született vagy szerzett vakságról, nagyon fontos, hogy senki ne féljen az integrációtól! Sokan vannak, akik zárt, csak vakokkal működő intézményekben nőnek fel. Ők később nehezebben boldogulnak a világban. Nekem jobb a kapcsolatom látókkal, és hálás vagyok anyukámnak, amiért integrált oktatásba küldött. Tanulni, fejlődni sosem késő, az integrált oktatás pedig kiváló lehetőség erre.
Mi az, amit szerinted nem mondanak el elégszer a külvilágnak?
Azt, hogy nem vagyunk különcök vagy csodabogarak! Ugyanolyan érző, gondolkodó emberek vagyunk, mint bárki más: tudunk beszélgetni, nevetni, szeretni.
Ne féljenek nyitni felénk, mert mi sem félünk. Mi is csak emberek vagyunk, akik közösségre, kapcsolódásra, megértésre vágynak, mint mindenki más.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.