INTERJÚ PÁL ZSOLTTAL: „A TÉTLENSÉG SOSEM VOLT JELLEMZŐ RÁM”

RIPORTERÜNK A VAKREPÜLÉS SZÍNTÁRSULAT FELLÉPŐHELYÉN, EGY FORGATÁS ÉS EGY DÉLUTÁNI PRÓBA KÖZÖTT KAPTA MIKROFONVÉGRE PÁL ZSOLTOT, KÖZISMERTEBB NEVÉN PILLÉT, AKIVEL A SZÍNHÁZI MUNKÁTÓL AZ INFORMATIKÁN ÉS TANÍTÁSON ÁT MEGANNYI ÚTTÖRŐ KEZDEMÉNYEZÉSÉIG SOK MINDENRŐL BESZÉLGETTÜNK. Ha valaki rákeres a nevedre az interneten, azt látja, több szakmában is elmélyedtél az elmúlt évtizedek alatt. Mi jött előbb, az […]

RIPORTERÜNK A VAKREPÜLÉS SZÍNTÁRSULAT FELLÉPŐHELYÉN, EGY FORGATÁS ÉS EGY DÉLUTÁNI PRÓBA KÖZÖTT KAPTA MIKROFONVÉGRE PÁL ZSOLTOT, KÖZISMERTEBB NEVÉN PILLÉT, AKIVEL A SZÍNHÁZI MUNKÁTÓL AZ INFORMATIKÁN ÉS TANÍTÁSON ÁT MEGANNYI ÚTTÖRŐ KEZDEMÉNYEZÉSÉIG SOK MINDENRŐL BESZÉLGETTÜNK.

Ha valaki rákeres a nevedre az interneten, azt látja, több szakmában is elmélyedtél az elmúlt évtizedek alatt. Mi jött előbb, az informatika, a tanítás, a média vagy a művészet?

Debrecenben születtem 1977 novemberében, a látássérülésem az inkubátor következménye, ahogy sokaknak abból az időből. A tanulmányaimat a Vakok Általános Iskolájában kezdtem, ahol bejáró diák voltam, mivel az édesanyám felköltözött velem Debrecenből Budapestre, hogy megfelelő oktatást kapjak. Az első négy-öt évet albérletről albérletre költözve töltöttük, miközben az édesapám Debrecenben dolgozott víz-, gáz-, központifűtés-szerelőként, és a 14 évvel idősebb nővéremre vigyázott. Hétvégen-te, szünetekben mi jártunk haza anyukámmal, mert apám a

z ipart nem tudta még rövid időre sem otthagyni. Ma már nehéz elképzelni, de a 86-os nagy télen olyan hideg volt a szoba-konyhás albérletben, hogy a konyhában megfagyott a víz a pohárban.

De válaszolva a kérdésre… nem tudom, mi jött előbb, az informatika vagy a média. Valahogy szervesen illeszkedett egymáshoz a kettő. Már a nyolcvanas években tagja voltam az MVGYOSZ hangoskönyvtárának, vittem magammal a magnóm, s egy idő után rájöttem, hogy nemcsak lejátszani lehet vele a kazettákon tárolt hangoskönyveket, hanem fel is lehet venni a készülékkel. Szerettem a hangjátékokat, így a kis magnómmal én is készítettem néhányat, később pedig csatlakoztam az iskolarádióhoz is. Rájöttem, hogy a technikát sok mindenre lehet használni, az ajtómon hatalmas betűkkel írva az állt: STÚDIÓ.

És innentől nem volt megállás…

Talán 1987-et írtunk, amikor először találkoztam Arató András és Vaspöri Teréz magyar fejlesztésű besz

élő számítógépével, a „kis” BraiLabbel. Elsők között jelentkeztem számítógépes szakkörre, és szinte rögtön elkezdtem megtanulni programozni Basic-ben. Akkoriban döntöttem el, hogy ezt akarom tanulni, ezért egyértelmű volt, hogy az utam a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolába vezet. Mi voltunk a harmadik olyan évfolyam, ahova látássérült diákokat is felvettek, abban az évben hárman tanultunk itt tovább a Vakok Általános Iskolájából.

Mi mindent köszönhetsz az akkoriban igencsak egyedülálló képzést biztosító szakközépiskolának?

Rengeteg mindent! Tudást, nyitottságot, szakmai kapcsolatokat, önállóságot. Klubokat szerveztünk, hardver-szakköröket tartottunk, cserélgettük a programokat, kiállításra jártunk, sőt az újságírásba is itt csöppentem bele.
Még mindig kétlaki életet éltük, de a kilencvenes évek elejére már saját társasházi lakásba költöztünk, és az édesanyám ekkor már a vakok iskolájában dolgozott. Középiskolás koromra az ajtómról ugyan lekerült a „Stúdió” felirat, de a tudósító szemlélet, az állandó zsizsegés megmaradt. Ebben az időben már elterjedtek a számítástechnikai kiállítások, nem volt kötelező a részvétel, de az iskolában ajánlották, mi meg szívesen elmentünk, mert nagyon érdekeltek bennünket az informatikai újdonságok. Mindenhova bejutottunk, ahova akartunk. Az egyik kiállításon még a Microsoft standjához is odamentünk, és tudva, hogy hamarosan jön a Windows, elkezdtünk tárgyalni egy középvezetővel – pedig hátulgombolós középiskolások voltunk még – hogy csináljanak hozzá képernyőolvasós szoftvert.

Internet és felolvasóprogramok még nem nagyon voltak abban az időben – honnan, hogyan tájékozódtatok?

A szakmai információkat szkennelt könyvekből szereztük. Mivel a karakterfelismerő program sok hibával ismerte fel a betűket, úgy döntöttem, hogy felhívom a szerzőket, és megkérdeztem tőlük, hogy a látássérült diákoknak odaadnák-e a könyveiket elektronikus formában. Sokan igent mondtak, így olvasás után bevittük őket a Vakok Szövetsége akkori informatikai csoportjához, és felajánlottuk a floppy lemezeken lévő könyveket a technikai újdonságokra nyitott, érdeklődő vak olvasóknak. Klubokat is szerveztünk, hamar felfigyeltek ránk a szövetségben.

Olyannyira, hogy hirtelen országosan olvasott újságíró vált belőled… Hogy is történt ez?
Egyszer felkerestem a Chip magazin elődjét, az Új Alaplap magazint is, mint akkori egyetlen informatikai tárgyú újságot, és kértem, hogy a szaklap anyagát adják át a vak diákoknak elektronikus formában. A főszerkesztő behívott egy megbeszélésre, sokat kérdezett arról, hogy hogyan használom a számítógépet, hogyan készítem a programokat vakon, majd egyszercsak azt javasolta, írjam meg mindezt az újságnak. Megírtam, persze alaposan átszerkesztette, amit kicsit zokon is vettem, de megjelent az első cikkem egy országos lapban. Innentől rendszeresen jelentek meg az írásaim a magazinban, s közben azt is sikerült elérni, hogy az újság szöveges részét elektronikusan terjeszthessük a látássérült olvasók körében. Nekem itt kezdődött az újságírás! Akkor ezt én még nem tanultam, bedobtak a mélyvízbe, és működött a dolog.

A nyomtatott sajtótól hogyan kanyarodott vissza az utad a rádiózásig?

A szakközépiskola után visszatértem Debrecenbe, ahol programozó matematikus szakra nyertem felvételt, közben Budapesten egy felsőfokú OKJ-s informatikai képzésre is beiratkoztam. A debreceni Szól a rádió névre hallgató kisközösségi rádiót is egy kósza ötlettől vezérelve kerestem fel, hogy szeretnék műsort készíteni. Megengedték, hogy kipróbáljam magam. Siker volt, újabb és újabb műsorokat készítettem. Mivel ingáztam a két iskola között, nem
volt ritka, hogy magnókazettán küldtem el az anyagaimat, konzerv adásként. Már régen nem volt felirat az ajtómon, de 1997-ben kiépítettem magamnak otthon a kornak megfelelő kis házi stúdiómat, ott készült a Pille Show című közéleti magazin.

Milyen segítséget tudtál igénybe venni az egyetemi tanulmányokhoz?

Digitalizált tankönyvek nemigen voltak. 150-en kezdtük el a szakot, s én voltam az egyetlen látássérült hallgató. Nem voltak helyettesítő tárgyak, minden kis kedvezményt magamnak kellett kiharcolnom, például, hogy szóban felelhessek egy-egy ZH helyett. Sok konfliktusom volt, de találkoztam segítőkész tanárokkal is, mint például Juhász István adjunktus úrral, aki két diákot biztosított nekem a saját keretéből – ők segítettek felolvasni vagy gépelni az anyagokat. Sokat köszönhetek neki, még Tudományos Diákköri Konferenciára is benevezett.

És hogyan jött az újságíróképzés?

Sok mindent csináltam párhuzamosan. Ekkor kezdtem el bekapcsolódni a Hajdú-Bihar Megyei Vako

k Egyesülete munkájába is, táborokat szerveztünk,klubokat, tanfolyamokat tartottam. Mivel egyéni tanrendes diák voltam, mindig új kihívásokat kerestem magamnak. Egy nap bementem a Magyar Rádió debreceni stúdiójába, ajánlottam magam, elmondtam, hogy van gyakorlatom és ötleteim is, és kértem őket, hogy foglalkoztassanak. Barta Éva, a főszerkesztő elutasított, de felajánlotta, hogy felvesz az akkor induló tanfolyamára, és megtanítja nekem a rádiós szakmát. Örökre hálás leszek neki ezért. Heti három este ment rá kilenc hónapon keresztül, volt hírszerkesztés, hírolvasás, stúdiógyakorlat, műsorvezetés, logopédia, meg minden olyan tantárgy, ami egy igazi újságírósuliban szokásos. Végzettséget nem adott a tanfolyam, de tudást igen.

Ebben az időben indult Debrecenben egy olyan rádió, amely csak zenét sugározott, ez volt a Hobby Rádió. A debreceni Alföld Televízió képújságja alatt is ez a rádió szólt. Elmentünk a tulajdonoshoz, kiderült, hogy az egész rádió abból állt, hogy van benne egy százdarabos CD-játszó, s abban cserélgeti hetente a CD-ket. Azt mondta, csináljak műsorokat, egy kitétele volt, pénzbe ne kerüljön. Pár hét alatt a srác öccsével felforgattuk a nyugalmas rádió életét: számítógépet vittem, hogy ne kelljen cserélgetni a lemezeket, sőt adásprogramot is írtam, bekötöttük az internetet, lett saját szignálunk, jártunk sajtótájékoztatókra is. Akkor jött a következő megkeresés a debreceni TIPP Magazintól, így nekik is elkezdtem interjúkat készíteni híres emberekkel.

Hogyan lett a csak zenét sugárzó Hobby Rádióból az a rádió, amit most ismernek a hallgatók?
A debreceni tulajdonos egy idő után kiszállt, külföldre költözött. Nem akartam én soha civil szervezeti vezető lenni, tanítottam, technikusként erősítettem a színházat, programozgat-tam másodállásban. De valahogy csak bennem volt, hogy a Hobby Rádiót meg kellene tartani. így megvettem a domaint, szereztem tárhelyet, barátokból, diákokból építgettük a közösséget, kidolgoztuk a műsorkoncepciót, aztán létrehoztuk a rádió szakmai hátterét biztosító Net-Média Alapítványt.

A tanári pálya és a Vakrepülés Színtársulat is meghatározója az életednek, de hogyan kapcsolódnak az előzőekben elmondottakhoz?

Tudtam, hogy nem fogok megélni abból, hogy írogatok és műsort készítek, a programozás a grafikus programok miatt pedig egyre nehezebbé vált vakon. A debreceni egyesületben már tanítottam informatikát, így kézenfekvő volt, hogy ha továbbtanulok az első diploma után, akkor informatikatanári kiegészítő szakra iratkozom be.

Fodor Ágnest, a VGYKE mostani elnökét még Debrecenből ismertem, ő ajánlotta a figyelmembe a látássérült fiatalok közreműködésével megalakuló Vakrepülés Színházat azzal, hogy technikust keresnek. A Vakrepülés Színjátszó Egyesülettel sokat dolgoztunk az előadásokon, volt, hogy másfél év is eltelt két bemutató között. Ezt a színházat mindenki önkéntesen csinálja, nagy kitartás kell hozzá. A 98-as alapítók között volt Kriszta is, aki a társam lett, így már nemcsak a munka kötött a színházhoz, hanem a szerelem is. Közben pedig az is kiderült, hogy ha elkezdem az informatikatanári szakot, akkor a képzés tanítási gyakorlattal zárul, mint minden tanári szak. Gyakorlati helyet kellett szereznem, besétáltam hát a volt középiskolámba, és megkérdeztem az igazgatót, megengedné-e, hogy ott töltsem a gyakorlatomat. Akkor ez még csak elméleti kérdés volt, hiszen még be sem iratkoztam, de ő azt válaszolta, ha majd eljön az idő, visszatérünk rá. A közeledő tanévkezdésre viszont felajánlott egy állást, hogy legyek én a vak diákok gyakorlatvezetője informatikából. A szüleim mindig azt hajtogatták: vagy tanulsz, vagy dolgozol! De akkor a tanulsz és dolgozol időszaka jött, két hét alatt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most a Kultúrtanya közösségi térben beszélgetünk. Hogyan lett saját játszóhelye a színháznak?

Évekig művelődési házakban próbáltunk, például az Akácos udvarban, a Zeg-Zug közösségi házban.

Rengeteg helyen léptünk fel, mindenhol szívesen fogadtak minket, de sokszor másfél óra telt el azzal, hogy teljesen besötétítsük a helyszínt. Két civil szervezetet vezettünk, a Vakrepülés Színjátszó Egyesületet és a Net-Média Alapítványt. Szükség volt saját színjátszóhelyre, stúdióra. Hitelből vásároltuk meg három évvel ezelőtt ezt a 170 négyzetméteres

pincét, és rengeteg munkával tettük olyanná, amilyennek most látod. Ez a hely nem csak a színház otthona; igazi közösségi tér lett, ahol sok más közösségi esemény is megvalósulhat. Mozgalmas évtizedek vannak mögöttem. Néha jó lenne kicsit lassítani, de nem szeretem a tétlenséget…

(megjelent: Vakok Világa, 2022. december)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .