INTERJÚ SZABÓ ATTILÁVAL
„Kerekesszékesként a legbosszantóbb, hogy sok hely számomra egyszerűen nem létezik” – Szabó Attilával beszélt a FEMINA munkatársa. Szabó Attila festőművész és gasztroblogger őszintén vallott életéről és a kerekesszékkel élők mindennapos problémáiról.
Azon a hajnalon, amikor elindult a buszmegálló felé, még nem sejtette, hogy az utolsó lépéseit teszi meg. Dolgozni indult, álmosan várakozott. Egyszer csak lefékezett egy ismerős autó. Egy barátja köszönt rá, miközben kinyitották a hátsó ajtót. Melózni mész? Gyere, elviszlek.
Attila nem sejtette, hogy a haverja buliból jön hazafelé. És azt sem, hogy nem józan. Néhány perccel később a kanyargós mecseki utakon az egyik kanyarban beleborultak az árokba.
– Mikor mondták meg, hogy többé nem állsz lábra?
– Már az intenzíven. Olyan mértékben sérült a gerincvelő, hogy nem volt érdemes próbálkozni a műtéttel.
– Deréktól lefelé bénultál meg.
– Igen.
– Hányszor fordult meg veled a világ?
– Akkor, amikor megmondták, különösebben nem. Elfogadtam. Tudtam, hogy ez megváltoztathatatlan. A rehabilitációs intézetben töltött idő alatt kellett mennem pszichológushoz is. Azt hiszem, a második alkalom után mondta, hogy szerinte ne raboljuk egymás idejét, úgy látja, minden oké velem
De a baleset után volt két-három bezárkózós év. Így tűnt kényelmesnek. A kertvárosba költöztünk, egy speciálisan kialakított panelbe. Ott alakítottam ki az életemet.Aztán szépen, lassan úgy döntöttem, hogy mégiscsak nagyobb ez a világ, mint a lakótelep a videótékával. Egy nepper haverom szerzett nekem egy automata váltós autót, azt alakíttattam át.
– És a baleseted után három évvel kerekesszékben a tengernél voltál nyaralni.
– Igen. És főleg Bécsben. Rengeteg időt töltöttünk Bécsben, szinte minden hétvégét. Ott már a kilencvenes évek végén akadálymentesített volt minden, bárhova be tudtam menni.
Pécs ebből a szempontból most is katasztrofális. A múltkor számoltam össze, körülbelül száz vendéglátóegység van csak a belvárosban, ezek közül három van, ahova be tudok menni. A kerthelyiségeket is beleértve, mert ha új kerthelyiség nyílik, biztos lehetek benne, hogy ott meg pódium lesz, vagy lépcsők.
Amikor elindulok valaha, a fejemben azonnal megjelenik a térkép, és tudom, hol tudok majd leparkolni, merre vannak a feljárók, hol van lépcső.
A mozgás ilyen értelemben korlátozott nagyon. Autóm mindig volt, de eleinte, amíg nem ez a speciális személyautóm volt, mindig kötve voltam valakihez. Mindig valaki más vitt.
– A következő nagy lépés a saját ház volt. Egy szép napon bejelentetted, hogy egyedül akarsz lakni.
– Igen, fenn a hegyen. Egy olyan házban, ahonnan autó nélkül ki se tudok mozdulni, és felettem már csak a zombihordák vannak. (nevet)
– Nem volt benned semmi félelem?
– De, volt. Először komolyan akkor fordult meg a fejemben, hogy elköltözök otthonról, mikor megjelentek a mobiltelefonok. Az számomra nagyon felszabadító volt. Tudtam, hogy bármi történik, tudok segítséget kérni.
Eleinte próbáltak lebeszélni erről, aztán belenyugodtak.
Az első éjszakám nagyon para volt. A panel után itt a hegyen teljes a csend és a sötétség, semmi mozgás… akkor szoktam rá arra, hogy tévére alszom el. Legyen valami alapzaj.
– Amikor először jártam nálad, nem mondtam volna meg, hogy ebben a házban egy kerekesszékes ember lakik: gyönyörű a terasz, magaságyások, fűszerkert. Farakás. Akkor még megvolt a kemence is. Mindent te csinálsz?
– Amit lehet és tudok, megoldok. Csak a legvégső esetben kérek segítséget. A barátok tudják, ha jönnek látogatóba, gyorsan lenyírhatják a füvet.
– Cserébe kapnak valami hatalmas cubákot a szmókerből, de ne szaladjunk előre. Hogy jött a festés? Ez is egy önállósodási törekvés volt?
– Nem. Jól lehetett csajozni a művészettel. (nevet)A festés nem mint megélhetés jött. Mivel a balesetem üzemi balesetnek számított, nem kerültem anyagilag olyan nehéz helyzetbe, mint sokan. Nem mondom, hogy felvet a pénz, de nem is panaszkodom.Gyerekkorom óta rajzoltam, jól ment. A haveroknak mindenféle műtetoválást csináltam. A baleset után elkezdtem járni a pécsi galériákat, kiállításokat. Megismerkedtem egy galériatulajdonos festővel, akivel össze is barátkoztunk. Általa megismerkedtem más festőkkel is, figyeltem őket, tanultam tőlük. Így kezdődött.Pont a napokban mondtam, de jó lett volna, ha akkoriban olyan videók vannak a YouTube-on, mint most. Nekem egy-egy új technika elsajátítása hónapokat vett igénybe.Rengeteg megrendelésem volt, de határidőre alkotni, annál lélekölőbb nincs. Mikor hajnali négykor kiesik a kezedből az ecset, de másnap délben várják az akvarellt… Így aztán ez lassan abbamaradt. Közben jött a gasztronómia. Én meg olyan vagyok, ha valamivel kapcsolatban elkap a hév, akkor hajlamos vagyok mást hanyagolni. Egy dologra tudok igazán koncentrálni.
– Én mint Bombadil Toma ismertelek meg. Akkor már befutott gasztrobloggernek számítottál.
– 2007 körül indult a blogom, a Tomakonyha. Az indulás után nem sokkal már Goldenblog-különdíjas volt, és az azt követő években is benne voltam a top10 gasztroblog között.
Érdekesnek számítottam: egy kerekesszékes festőművész, aki főz is. Nagyon izgalmas és mozgalmas időszak volt. Az a pár év egyébként is a gasztrobloggerek nagy időszaka volt. Nálam is egymást érték a tévészereplések, rengeteg meghívást kaptam főzésekre, hívtak zsűrizni. Rengeteg gasztrotúrán, rendezvényen vettem részt. A blogon kívül sokat publikáltam, sok írásom jelent meg online felületen és print magazinokban, újságokban.
– A blogod még él?
– Az utóbbi időben nem foglalkoztam vele aktívan, a közösségi oldalak fellendülése, a videóblogok megjelenése nem kedvezett az írott blogoknak
.Pár éve belebolondultam a BBQ-ba és a pizzasütésbe. Van szmókerem, pizzakemencém, elindítottam egy kétezer fős Facebook-csoportot a többi őrültnek, és van saját YouTube-csatornám is. Úgyhogy pont most gondoltam arra, hogy feltámasztom a Tomakonyhát, és visszakanyaradok a kezdetekhez. De úgy tervezem, ott is főleg videós anyagok lesznek, nem írottak.
– Egyszer régen azt mondtad nekem, hogy elég jól kimaxoltad a lehetőségeidet kerekesszékesként. Még mindig így gondolod?
– Mostanában észrevettem, hogy belelustultam ebbe az életformába. Mehettem volna sokkal többet. Lehettem volna sokkal aktívabb
.– Ennél? Na jó, Attila, mikor megismerkedtünk, aktívabb életet éltél, mint bárki, akit ismerek. Azt mondtad, a művészettel jól lehetett csajozni. Még mindig megrögzött agglegény vagy?
– Egyedül élek. Sokat gondolkodtam rajta, és arra jutottam, két lábon is agglegény lennék. Ilyen típus vagyok, ezt dobta a gép. Az alkalmazkodás, a kompromisszum nem az én műfajom. Nem költözöm össze senkivel, és nem házasodok.
Jobb szeretek a magam ura lenni. Igyekszem úgy választani, hogy ebben hasonlóan gondolkodjon, mint én: jó, hogy együtt vagyunk, de ne rontsuk el a dolgokat azzal, hogy megismerjük egymás igazi énjét. (nevet)
– Mi a legnehezebb a kerekesszékes életben?
– Az akadálymentesítés megoldatlansága. Ez minden bosszúság forrása. És még mindig nem sok minden történik ez ügyben. Amellett, hogy dühítő és elkeserítő, rengeteg időmbe és energiámba kerül az, ha szeretnék elmenni valahova, előtte nézem a street view-t, odatelefonálok, érdeklődök, van-e a bejáratnál lépcső, és a többi.
Az utazás sem egyszerű, szállást találni szinte lehetetlen. Nagyon macerás például egy repülőút, úgyhogy csak autós távolságokban gondolkodom. De egy csomó hely számomra egyszerűen nem létezik. Kirándulásokon, külső helyekre szervezett eseményeken szinte egyáltalán nem tudok részt venni.
Ez a legnehezebb ebben az egészben.
– Zavar, ha próbálnak segíteni?
– Nem. Sokszor jólesik. Nem azért hárítom el, mert zavar, hanem azért, mert sokkal rosszabb, ha jószándékkal ugyan, de belenyúlnak a rutinos mozdulataimba, és kizökkentenek a ritmusomból.
– Van olyan dolog, amiről nem beszélsz még a barátaiddal sem?
– Persze. Ezzel az élettel együtt jár egy rakás egészségügyi probléma, amiről nem szívesen beszélek.
– Mi lesz a szokásos pénteki pókerpartin a vacsora?
– Kicsontozott kacsa, papszelet, barbecue babbal.
A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41
Ezeket is olvassa el:
Reklám
Vélemény, hozzászólás?