Jog helyett kegy? Néhány gondolat a látássérült személyek foglalkoztatásáról – magyarhang.hu

Nem tudom, hogy személyes vagy családi érintettség hiányában hány
embernek jutna eszébe ezek között megemlíteni a fogyatékossággal élő emberek korlátozott elfogadását, pedig ha legalább számot vetnénk ezzel a problémával, már lehet, hogy ettől beljebb lennénk.
Egyenlő bánásmód
Minden embernek egyenlő emberi méltósága van, erre tekintettel felháborító az a rombolás, amit a többségi társadalom a fogyatékossággal élő emberek önbecsülésében szándéktalanul véghezvisz. Noha a legritkábban találkozunk a gonoszság megnyilvánulásaival, inkább kényelmesség, bizalmatlanság, olykor jogos félelem áll a többség reakciói mögött. Miközben a látássérült emberekkel a hétköznapi életben rendkívül segítőkészek és kedvesek a többségi társadalom tagjai, de tartanak bármiféle elköteleződéstől, szorosabb kapcsolattól. (A többségi társadalom és a látássérült személyek viszonyával kapcsolatban nagyon fontosnak érzem Lendvai Lilla kutatásait.)
Azért kifejezetten a látássérült emberekről írok, mert e vonatkozásban van megbízható tudásom, ami persze jóval kevesebb, mint az ezzel a témával intézményes keretek között foglalkozóké. Ugyanakkor a legtöbb felvetésem vélhetően mutatis mutandis érvényes a fogyatékossággal élő személyek más csoportjaira nézve is. A tipikust keresem, mert nyilván mindenre van ellenpélda, és a hiányosságokra kívánok rámutatni.
Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 21. § a), illetve b) pontja biztosítja az egyenlő bánásmódot, tiltva a közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés alkalmazását a munkához való hozzájutásban (különösen nyilvános álláshirdetésben, a munkára való felvételben, az alkalmazási feltételekben), illetve a foglalkoztatási jogviszony vagy a munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítését megelőző, azt elősegítő eljárással összefüggő rendelkezésben. Mindenkit megnyugtatok, hogy nem fogok több jogszabályi rendelkezésre hivatkozni, különös figyelemmel arra is, hogy hiába a szépen hangzó és a konkrét esetben egyébként érvényesíthető jogszabályi rendelkezések, a látássérült emberek a foglalkoztatás terén nehezen vitathatóan rendszerszinten hátrányos megkülönböztetéssel szembesülhetnek.
Természetesen a megkülönböztetésnek számos esetben észszerű indoka van, egy látássérült ember bizonyos tevékenységekre valóban nem alkalmas, így csak korlátozottan választhat szakmát. A Ferencvárosi Közérzeti Magazinban megjelent, Elsőként elbocsátva című cikk több alapvető információt tartalmaz a témával kapcsolatban; most ezek közül csak egyet idézek: „Mivel a megváltozott munkaképességűek többségének képzettsége a társadalmi átlag alatt van, sejthető, hogy többnyire alacsony presztízsű beosztásokba veszik fel őket.”
Az egyetemet végzett látássérült személyek helyzete
Ebből látszik, hogy voltaképpen csepp a tengerben az egyetemet végzett látássérült emberek helyzete; egyébként körülbelül így is kezelik. Azon látássérült személyek esetében, akik sikeresen, ráadásul jellemzően kiemelkedően jó tanulmányi eredménnyel elvégeztek egy egyetemet, hirtelen kevéssé hihetővé, üres hivatkozássá válik nem egy alkalmatlansági érv.
Az interneten jó néhányuk története elolvasható arról, hogy egyszerűen nem kapnak állást, másodkézből is hallottam több hasonló történetet. Nem gondolom, hogy ezzel ne lenne a társadalomnak dolga, és ne terhelné a társadalmat, akár a cinkosként hallgató némákat erkölcsi mulasztás. Szerencsére ezt nem csak én gondolom így: jelen cikk írásakor az interneten is elolvasható az a történet, hogy egy ismert televíziós személyiség eredményesen hívta fel egy nagyvárosi polgármester figyelmét egy látássérült jogászra; jól emlékszem arra is (bár az interneten nem találtam meg), hogy egy másik látássérült jogásznak egy népszerű televíziós műsor segített állást találni. Ezzel kapcsolatban pusztán az a kérdés merül fel, hogy jelenleg Magyarországon csak a médiának van akkora ereje, hogy kikényszerítse a morálisan helyes magatartást?
forrás: Magyarhang.hu