Látássérültként, emberként – Interjú Vargáné Décsei Eszter Judittal

Ennek ellenére sok-sok küzdelem után ma boldogan éli mindennapjait Szolnokon a Széchenyi városrészben, ahol közös képviselőként tevékenykedik. Szabadidejében kézműveskedik: dísztárgyakat és használati tárgyakat készít. Lányával él együtt. Mindketten látássérültek.

Az élet azért van, hogy megküzdjünk vele, ahogy szoktam mondani, Judit története pedig reményeim szerint sokunk számára adhat erőt és szolgálhat például.

Zana Anita: Úgy tudom, már a gyerekkorod sem volt könnyű. Hogyan emlékszel vissza az akkori időkre?

Vargáné Décsei Eszter Judit: Karcagon születtem egy szegény család gyermekeként. Apukám rövidlátó volt, anyukámnak pedig egy örökletes szembetegsége volt, amit magam is örököltem. Általános iskolában az első padból sem láttam a táblát rendesen. Nehéz gyerekkorom volt sok-sok küzdelemmel. 18 éves koromban elmenekültem otthonról.

Mi történt ekkor?

Karcagon a látássérültek megyei szervezetének a helyi csoportjában megismerkedtem későbbi férjemmel, Tivadarral, aki szintén látássérült volt. Az Egyesület a mai napig sokat jelent számomra, korábban sokat önkénteskedtem ennél a szervezetnél, citerásként felléptem a rendezvényeken.

Hogyan kerültél Szolnokra?

Házasságkötésünk után a férjemhez költöztünk Szolnokra. Előbb több albérletben laktunk, majd immár közel 32 éve élünk itt a Széchenyi Városrészben. Nagyon szeretek itt élni, elérhető közelségbe van a posta, az orvosi rendelő, a különböző boltok, és több buszjárat is segíti a közlekedést. Gyorsan elérhető a vasútállomás és a belváros is. A lakásunk ablakából pedig szép, tiszta időben még a Mátra is látható. Csodálatos a kilátás, ahogy viccesen szoktam mondani, ezt még én is látom. Ma egyébként a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének a tagjaként csodálattal figyelem azt a sok munkát, amit végeznek a sorstáraimért az Egyesület munkatársai.

Miként alakult további életetek?

Miután összeházasodtunk, rá egy évre férjem megvakult, és depresszióba esett, orvosi kezelés alatt is állt. Ez egy nagyon kemény időszak volt az életemben, de nem volt időm rágódni a dolgokon vagy sajnáltatni magam.

Aztán megszületett kislányotok, Juditka.

Házasságunk kilencedik éveben érkezett Juditka, aki ma már 31 éves. Azt hiszem, hogy a születése előtt gondoskodó, tudatos szülök módjára jártunk el. Voltunk Szegeden genetikai vizsgálaton is. Itt azt mondták nekünk, hogy egyikünk szembetegségét egyáltalán nem örökölheti a lányunk, másikunkéra is csak ötven százalékban van esély. Persze mindez másképp lett, Juditka apukája összes szembetegségét örökölte. Ennek ellenére ekkor egyenesbe került az életünk. A lányunk sok örömet okozott nekünk. A férjemnek lett vakvezető kutyája, ezáltal könnyebben és bátrabban közlekedett. Majd nem sokkal később elvégzett egy masszőr tanfolyamat, és elkezdett dolgozni.

Lányotok élete hogyan alakult tovább?

Az elején sokat kellett küzdenünk, nem akarták engedni ugyanis, hogy ép gyerekek között végezze az iskolát. Végül mégis ép társai között fejezte be az általános iskolát, majd a jó nevű szolnoki Tiszaparti Gimnáziumban érettségizett. Aztán Szegeden a Juhász Gyula Főiskolán szerzett diplomát ének szakon, később felsőfokú nyelvvizsgát tett angolból. Juditka mostanában kisebb zeneműveket ír zongorára, valamint angol nyelven publikál az interneten művészettel kapcsolatos cikket. Emellett gyerekeket korrepetál angolból. Hobbiként autodidakta módon oroszul tanul. Megosztjuk a házimunkát, sokat segít nekem a vásárlásban. Azt hiszem, az ő élete is jó úton halad. Úgy vélem, hogy látássérültként is lehet emberként élni.

És a te életed?

Köszönöm, jól érezem magam, kiegyensúlyozottan élem a hétköznapjaimat. Férjem és szüleim halála után elkezdtem internetezni és új hobbira találtam. Megismerkedtem a különféle kézműves technikákkal. Mostanság az upcycling (magyarul értéknövelő újrahasznosítás) technikával dolgozom. Egyébként mindig is fontos volt számomra a környezetvédelem és az újrahasznosítás. Már gyerekként is szerettem rajzolni és barkácsolni. Kicsit „fiúsítottak” is, apukám megtanította a villany- és az autószerelés alapjait, és ma sem ijedek meg, ha a háztartásban elromlik valami. A kézműveskedésen túl elkezdtem blogolni, írásaimat a legnagyobb közösségi oldalon lehet olvasni. Mind a két hobbim egyben egyfajta terápia számomra. Kijelenthettem, hogy jól érzem magam, és sínre került az életem. (Forrás: Rehabportál)