Látható esélyek – Gyöngyvér, Nóra és Dani, a vakvezető kutya

Mindenkivel megtörténhet. Stroke, baleset, súlyos cukorbetegség, időskori makuladegeneráció, és az orvos széttárja a karját: sajnálom, szokjon hozzá a gondolathoz, hogy a világ az ön számára mostantól egyre homályosabb és sötétebb lesz. Pedig rengeteget lehet javítani a veleszületett, illetve a szerzett látássérüléssel élők életminőségén, csak sokan nem tudnak a lehetőségről. Ahogyan a Szem(l)életmód Rehabilitációs Központról sem. […]

Mindenkivel megtörténhet. Stroke, baleset, súlyos cukorbetegség, időskori makuladegeneráció, és az orvos széttárja a karját: sajnálom, szokjon hozzá a gondolathoz, hogy a világ az ön számára mostantól egyre homályosabb és sötétebb lesz. Pedig rengeteget lehet javítani a veleszületett, illetve a szerzett látássérüléssel élők életminőségén, csak sokan nem tudnak a lehetőségről. Ahogyan a Szem(l)életmód Rehabilitációs Központról sem.

Egyszerű kis helyiségek. Jobbra egy labrador fekszik mozdulatlanul a gazdája lába mellett. Nemrég értek ide, közlekedésfoglalkozás lesz. A kutyán még ott a hám, ami figyelmezteti, most nincs szimatolás, ugrabugra, bújás. Hogy ez most munka, fegyelem és figyelem.

Mikola Gyöngyvér, a BULÁKE (Buda-kör-nyéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete) által fenntartott központ szakmai vezetője amúgy is központi figura itt, tanít is, azonkívül, hogy intéz, szervez, összefog. Az egyetlen ember az országban, aki gyógypedagógus és vakvezető-kutya-kiképző egyszerre. Amúgy meg imádja az egészet, de azt mondja, másképp nem is lehet. Sok itt a sikerélmény, az elveszettnek hitt remények lelőhelye ez. Négy gyógypedagógus dolgozik a Szem(l)életmódban rajta kívül, három informatikus, egy szociális munkás, és egy pszichológus. Több emberre lenne szükség, nem kérdés, de Gyöngyvér azt mondja, legalább neves szakembereket sikerült munkába állítaniuk. Nagy siker az is, hogy egy kicsi helységből átjöhettek ebbe a száz négyzetméteres önkormányzati épületbe.

– Az állami támogatás nagyon kevés – mondja. – Ezenkívül pályázni lehet egyéb forrásra. Mi nagyon sok klienssel dolgozunk, az igény óriási. Vannak itt veleszületett látássérültek is, de több a szerzett látáskárosodás. Rengeteg az agyi sérülés, a stroke utáni állapot, a cukorbetegség, az időskori látásromlás, a makuladegeneráció.

A központ összes szolgáltatása ingyenes. Gyöngyvér hozzáteszi azért, remélik, így is marad.

– Benne vagyunk hosszú évek óta a rehabilitációs törvényt előkészítő csoportban. Tíz év után most sikerült elérni, hogy egyáltalán a parlament elé került a törvényjavaslat arról, hogy az elemi rehabilitációra biztos források álljanak rendelkezésre, ne pályázati pénzekben kelljen reménykedni, ami épp vagy van, vagy nincsen.

KI A NÉGY FAL KÖZÜL

Rájuk találni sem könnyű, bárhogy is próbálkoznak. A szerencsések beléjük botlanak az interneten, vagy hallanak róluk valakitől.

– Járok én szemészetekre már tizedik éve – meséli Gyöngyvér, hogy megy ez -, hogy minél többen tudjanak erről a lehetőségről. Ezt sajnos nagyon nehéz elérni. Még azt is, hogy egy szórólapot átadjanak ilyenkor a kétségbeesett betegnek. De azért van némi fejlődés, meg persze vannak kivételek, és jó példák.

Meséli, hogy megfordul náluk sok olyan idős ember, akik már csak legyintenek az olvasásra, erre a pár évre már minek az, minek bármi. Aztán amikor mégiscsak rájuk beszéli Gyöngyvér a digitális olvasót, meg a többit, olyan boldogsággal sóhajtanak fel, mintha újjászülettek volna.

Mutatja is Gyöngyvér a digitális hordozható nagyítót, ezt a kis táblagépszerű valamit, ami olyan csodát tud tenni, hogy visszaadja az olvasás képességét és élményét azoknak, akiknek már erős szemüveggel sem volt reményük erre.

– Fantasztikus eszközök ezek, igény szerint változatható a kontraszt, a betűméret, a szín. Van, aki bevásárláshoz viszi magával, lefényképezi a magasan lévő feliratokat, aztán kinagyítva megnézi magának. Múltkor épp egy férfit tanítottam meg rá, hogyan tudja a távoli beállítással egy aluljáróban elolvasni a feliratokat.

Sokféle ilyen látássegítő eszköz létezik, és nagymértékben képesek a látássérült ember életminőségét javítani. Egy gond van csak: egyik segédeszközt sem lehet felíratni társadalombiztosítási támogatással. Az a digitális nagyító például több százezer forint. Gyöngyvér azt mondja, egyedi elbírálási kérelem és egy jó orvosi szakvélemény alapján van némi esély arra, hogy az állam a felét kifizeti. Ám még úgy is megfizethetetlen sokak számára.

– Gyakran megtörténik, hogy felhív a kliens az orvostól, hogy a doktor úr nem akarja felírni mégsem – mondja -, mert szerinte nincsen olyan eszköz, amivel a beteg még olvasni tud. Vagy létezik speciális, filteres, kontrasztnövelő szemüveg, kifejezetten fényérzékeny látássérültek részére. Az ügyben pedig azt kapom meg sokszor, hogy én ne próbáljak rásózni az ő pácienseire napszemüveget ilyen drágán. Szóval nehéz.

Gyöngyvér rengeteg látásvizsgálatot csinált már, azt mondja, az ötszázadikon már biztosan túl van. Korábban a Vakok Állami Intézetében dolgozott, az Országos Felnőtt Látásvizsgáló és Állapotfelmérő Központnak (OFLÁK) volt a vezetője.

– A tizenhat évestől a százévesig nálunk mindenki megfordult, és megfordul itt is. Volt olyan kliensünk, aki tíz év depresszió után jutott el a rehabilitációra, már szinte teljesen megvakult a cukorbetegsége miatt. Addig otthon ült, ki sem mozdult.

A KUTYA NEM GPS

Itt rengeteg mindent lehet tanulni, ami megmutatja, az életnek azzal, hogy a színek, a formák, a fények halványulni kezdenek, vagy egészen eltűnnek, még nincsen vége. Sokszor, sokaknak nem könnyű ezt elhinni segítség nélkül. Meg lehet itt tanulni például egy sor olyan mindennapos tevékenységet, ami amúgy a hirtelen vagy lassan megváltozott helyzetben egész lehetetlennek tűnhet. Háztartásvezetés, takarítás, főzés, vasalás, varrás, bevásárlás, pénzfelismerés, mindennemű ügyintézés, iratrendszerezés, babaápolás, kutyásoknál a kutya ellátása, és még sorolhatnánk. Sminkelés! Gyöngyvér azt mondja, az az egyik kedvence, azt megtanítani. Hangsúlyozza, ők eleve azzal indítanak, hogy megnézik, mi az, amit az illető a látásából még használni tud. Nem azzal foglalkoznak, ami elveszett, hanem azzal, ami megmaradt. Tanítanak még Braille- és tapintható írást és olvasást, van látástréning is.

Az egyik kis szobában ülnek az informatikusok, épp váltják náluk egymást a kliensek. Tanulják a számítógép-használatot, meg a tízujjas gépírást. És persze ott vannak az okoseszközök, élen az okostelefonokkal, meg az azokra letölthető rengeteg segítő applikációval, a pénzfelismerőtől a fénymérőig.

Az okostelefon használata mellett a legfontosabb, amit tanítanak itt a rehabilitáción, a tájékozódás és a közlekedés. Lehet fehér bottal tanulni, és anélkül is, ha még nincs rá szükség. És lehet gyakorolni vakvezető kutyával.

Nóra és Dani összeszokott páros. Dani, a labrador fegyelmezetten teszi rá most a fejét az üres székre, így mutatja gazdájának az ülőhelyet. Aztán Nóra leveszi kicsit a hámot a kutyáról, az meg onnantól boldog, bújós kölyökké változik. Ők itt Gyöngyvérékkel csak új útvonalakat gyakorolnak. Daninak mindenre figyelnie kell az utcán, és figyel is. Hogy Nóra előtt ne legyen semmi akadály, hogy oldalról se lógjon be semmi, figyeli a pályát székében és hosszában, magasságában. Figyeli a pocsolyákat is. Nóra azt mondja, Dani előtt folyton térdig vizesen ért haza.

– Általános iskolában megtanultam fehér bottal közlekedni. Olyan szörnyű vaskampóssal – nevet. – Gimiben kisvárosban laktunk, és akkor megoldottam valahogy anélkül. Tizenöt évesen nem arra vágyik az ember, hogy egy ronda fehér bottal tűnjön ki a tömegből. Aztán, amikor felkerültem Pestre, már esélytelen voltam bot nélkül. Három évig azzal közlekedtem, végül jött Dani.

Magyarázza Gyöngyvér, hogy kutyát csak az kaphat, aki valamilyen szinten már önállóan tud közlekedni, akár bottal, akár anélkül.

– De azt is tudni kell, hogy a kutya nem GPS, ahogy sokan gondolják – mondja. -Igaz, hogy ismeri a gyakori útvonalakat, de attól még csak egy kutya. Valójában a gazdi az, aki ismeri az utat, ő irányítja a kutyáját, ő figyel az átkelésnél is. A kutyák csak megmutatják a zebrát, biztonsággal átkelni nem tudnak rajta. Azt sem tudják eldönteni, milyen színű a lámpa. Ezért tanulunk forgalomanalízist a látássérültekkel, mielőtt kutyát kapnának. Ha valaki a legelejéről kezdi, akkor nem úgy indulunk, hogy botot nyomok a kezébe, és nekivágunk a vakvilágnak. Nagyon komoly felkészítés szükséges. Hallásfejlesztés, tapintásfejlesztés, egyensúlyfejlesztés kézzel, lábbal, bottal, orientációfejlesztés.

– Fülelni kell, és figyelni nagyon. Ezért van, hogy sokszor látni látássérült embereket kissé félrehajtott fejjel álldogálni a zebra előtt – magyarázza Nóra. – És persze nagyon fontos, hogy egyáltalán van-e lámpa, vagy nincs. Mert ha nincs, akkor random jöhetnek az autók, ha meg van, akkor meg kell várni a párhuzamos forgalmat. Mindegyik átkelés más. Legalább százféle létezik belőle. Ki kell hallgatnunk, hogy hány sávos az út, ha zöldünk van, akkor elindul-e az összes párhuzamos sáv, vagy csak az ellentétes irányok, ránk tud-e kanyarodni valaki, amikor elindulnánk, és hasonlók. Fehér bottal egészen más, ég és föld. Akkor neked kell tartanod az egyenest, amúgy a kutya tartja helyetted. Egy fehér botosnak sokkal több támpontra van szüksége, mint egy kutyásnak. Viszont a botot otthon beállítod a sarokba, de a kutyát már nehezebb – nevet. – Őt el kell látni, gondozni kell, le kell fárasztani rendesen minden nap, hogy szépen és pontosan tudjon dolgozni.

FÜGGETLEN, SŐT, SZABAD

Nóra csupa mosoly és derű, azt mondja, Danit is azért passzintották össze vele, mert mindketten energiabombák. Hat és fél hónapra született, akkor alakult ki az a retinabetegsége, ami miatt most úgy lát, ahogy. Sorolja a száraz tényeket, meg a számokat: a bal szemén teljes a sötétség, a jobbal az egészséges látás három százalékát érzékeli.

– De nekem ez a három százalék is rengeteget jelent! – lelkesedik. Nóra lelkes, mindentől, alapjában véve magától az élettől is. – Látom például azt is, hogy valami hosszú ujjú ruhában vagy, és a hajad barna. Nekem a színek rengeteget segítenek a tájékozódásban. Azt is imádom, hogy ha elmegyek ruhát vásárolni, akkor el tudom dönteni egyedül, hogy tetszik-e nekem az a szín,

vagy nem tetszik. Régebben jobban láttam, gimiben még szabad szemmel olvastam, igaz, öt centire kellett a könyv fölé hajolom. Aztán, ahogy romlott a helyzet, jött a hagyományos nagyító, aztán a digitális, amit Gyöngyvér mutatott. Azzal olvasok most, csak nem tudok sokat egyszerre, mert úgy három sor után elfárad a szemem.

Viszont arra tökéletes például, hogy megnézzem azon a pici cetlin, hány fokon kell kimosni a kabátomat.

Huszonhét éves, kollégiumban él. A Károli Gáspár Református Egyetemre jár, pszichológia szakra. A pszichoszomatikáért rajong. Egy picike, eredetileg kétágyas szobában lakik, de az egyik ágy helyét Dani fekhelye foglalja el, meg a tápos zsák, így épp elférnek. Csinálhatná az egészet távoktatásban is, de azt mondja, ő szeret emberek között élni. Valamit valamiért.

– Nekem a tanulás azt jelenti, hogy fogom a könyvet, beszkennelem, és a gép felolvassa nekem. Aztán kijegyzetelem szépen a hatszáz oldalt, csinálok belőle egy rövidített verziót.

Megvonja a vállát, azt mondja, neki ezzel nincs baja, ő vidám embernek tartja magát, aki a nehézségeket nem bajnak fogja fel, hanem kihívásnak. És az idők során megszerette a kihívásokat.

– Azt mondom, oké, akkor gyerünk, oldjuk meg. És megoldom. így a sikerélmény is több, tiszta haszon.

Az egyetem mellett dolgozik is, saleses egy étteremben.

– Én abszolút a helyemen érzem magam – mondja tovább. – Annyi örömöm van! Azt tanulhatok, amit szeretnék, egy olyan szakmát, amire mindig is vágytam: segíteni másoknak. Van pár igazán jó barátom, és egy csodálatos kutyatársam. És ami talán a legfontosabb, igazából független, sőt, szabad vagyok.

Ezért is kereste meg Gyöngyvéréket, azaz a Szem(l)életmód Rehabot, mert amikor a kollégiumba költözött, segítség nélkül kicsit beszűkültek a lehetőségei.

– A kollégium a harmadik kerületben van, és én azelőtt egyáltalán nem ismertem azt a környéket. Első nap elmagyarázta a portás, hogy merre van a közért, ennyit tudtam összesen. Amúgy továbbra is csak a Nyugati környékét ismertem, ahol korábban laktam. Úgyhogy, ha akár csak egy doboz C-vitaminra is volt szükségem, fogtam magam, és elmentem

Óbudáról a Nyugatihoz. Akkor írtam ennek a Rehab Központnak, hogy szeretnék segítséget kérni a környék feltérképezésében. Úgyhogy Gyöngyvérrel elindultunk, ő szépen megmutatott mindent, megtanította az útvonalakat. Kiderült persze, hogy ott van tíz percre a kollégiumtól egy bevásárlóközpont, minden földi jóval, ami kell. Sőt, Gyöngyvér talált nekem egy beszélő bankautomatát is, így nem kell fél órát várnom a bankfiókban. Ez is a függetlenségem része, nekem óriási dolog. Ahogy az is, hogy a közértben, ahova járok, amint meglátnak az eladók, már szólnak is egymásnak, hogy itt a Nóri, valaki menjen már oda segíteni. Tíz perc alatt körbeszalad velem egy ember, és én közben mégiscsak egyedül elintéztem a bevásárlást, nem kell senkit elrángatnom magammal, így lehetek boldog és szabad. Nem kellenek hozzá nagy dolgok.

(megjelent: Nők Lapja, 2020. 01. 22.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .