Már attól hanyatt esnek, ha elmondom, hogy dolgozom és tömegközlekedem

Nemrég került elő egy kerekesszékes amerikai írónő beszéde, amelyben elutasítja azt a hozzáállást, mely szerint a társadalom inspirátorként tekint a mozgássérültekre. Pusztán a körülmény, hogy testi hátrányokkal él, szerinte nem tesz senkit különlegessé. Úgy véli, hibás ez a megközelítés, mert azt sugallja, hogy a fogyatékkal élőket inspirátorként „használhatják”, kihasználhatják. Ez az elvárás a másik oldalon komoly terhet jelenthet. És köszönik, de nem akarnak ezzel a teherrel élni.

Stella Young gondolatmenete nagyon elgondolkodtató, de szerintem túl amerikai. Én még mindig sokkal inkább sajnálatot, elutasítást, lenézést tapasztalok itthon, a környezetemben egyes ép emberek részéről. Másrészt bevallom, számomra bizony sokszor jelent inspirációt az a lendület, amellyel mozgássérült ismerőseim körében találkozom. Ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy a munkám eljuttat ezekhez a teljesen hétköznapi, valamiért mégis különleges emberekhez. Magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy van olyan mozgássérült ismerősöm, akinek Stella Younghoz hasonlóan teher az ép emberektől kapott elismerés, csodálat. Körbejártuk hát a témát, többen is elmondták a véleményüket, és azt is elárulták, nekik mi nyújt inspirációt a mindennapokban.-Szalma Erika NLCAFÉ újságírója.

Még sok idő kell a kölcsönös elfogadáshoz

Juhász Renáta (42) tizenöt éve dolgozik segítőként sérült emberek mellett. Azt mondja, sokan úgy emlegetik a fogyatékkal élőket, mint valamiféle tisztalelkű lényeket. Pedig… „Ugyanolyan hús-vér ember mindegyikük, mint bárki, jó és rossz napokkal, érzelmekkel, indulatokkal, szeretettel, haraggal – szögezi le Renáta. – Nem a látás, mozgás, hallás értelmi képességek hiánya vagy mássága fog feddhetetlenséget adni. Bizonyos irányú tapasztalatot adhat, de ennyi. Emberek vagyunk: magasak, alacsonyak, két lábon közlekedők, kerekesszékesek, szőkék, barnák, hallók, siketek… és sorolhatnánk.” Renáta szerint az is gond, hogy a fogyatékossággal élők rövid ideje vannak jelen a társadalom szerves, aktív részeként. És azok, akik nem látnak mozgássérültet a környezetükben, kevéssé tudnak toleránsan viselkedni, csak az előítéleteikre, közvélekedésre hagyatkozva.

Ahhoz, hogy sérültek és épek elfogadják egymást, és oda-vissza csak az embert lássák egymásban, még vagy húsz évnek el kell telnie. Mert még ma, 2018-ban is a segítők többsége sajnálkozással, szánalommal, netán misztikus imádattal tekint egy fogyatékossággal élőre. Szerintem egyébként a fogyatékosság szubjektív fogalom. Látványos egy kerekesszékben ülő ember, de én épként például abszolút fogyatékosnak tartom magam a számítástechnikában. És az sem testi vagy szellemi épségtől függ, hogy miben találunk inspirációt. Engem pusztán attól, hogy kerekesszékben ült, sosem inspirált jobban egy ember sem. A sérültség változtathat az ember világán, gondolkodásán, de csak kevesek életében meghatározó.

Csak azért tisztelni valakit, mert kerekesszékes, butaság – teszi hozzá Ivanova Daniela (28), aki egy női portálnak ír, és mellette énekesként vállal fellépéseket. – Vagy amikor azt hallom, hogy “Ti mennyivel különbek vagytok!” De ki az a ti? Józsi és Feri? És mitől lennének különbek, okosabbak? Ugyanez van a nemzetek esetén is. A franciák sznobok, az angolok unalmasak, stb. Milyen jó lenne, ha egyszer mindenki megvilágosodna és rájönne, hogy ahány ember, annyiféle személyiség.” Daniela egyetért a gondolattal, hogy nagyon fárasztó egy életen át elrettentő példának lenni. Sőt, inspirációnak is, mert az egy állandó felelősség, amit a mozgássérültek nem önszántukból vettek a vállukra.

Büszke vagyok arra, amit elértem, főleg az éneklés és az írás területén. De ezeknek az eredményeknek az elérésében semmilyen hátrányt nem jelentett az állapotom. Vannak persze nehezített pályák, de azt tapasztalom, hogy ha elmondom az embereknek, hogy dolgozom és tömegközlekedem, már attól hanyatt esnek.” Danielának a munkája és a hobbija jelent inspirációt: az írás és az éneklés. „Mindkét “szerelmemnek” hivatásszerűen szeretnék hódolni majd a jövőben, úgyhogy azon dolgozom, hogy minél nagyobb sikereket érhessek el velük kapcsolatban. És fontos a fejlődés: most például a jogosítvány megszerzésére készülök.

Hasonlók az álmok, a vágyak

A huszonhárom éves gyulai lány, Simonfi Lilla gerincvelői eredetű izomsorvadásban szenved. Sosem szerette, amikor az emberek szánalmat mutattak iránta. „Tizenévesen még én is úgy gondoltam, hogy jaj, de jó, motiváljunk, hátha ezzel is könnyebben elfogadják az embert – mondja Lilla. – De hiába a csodálat a részükről, ha közben ott van mellette a sajnálat, amit meg gyűlölök. Úgyhogy én teljesen egyetértek Sally mondanivalójával. Én úgy gondolom, hogy megküzdöttem azokkal a harcokkal, amikkel kellett, még ha így minden nehezebb is volt, és továbbra is meg fogok. De én már nem akarok példa lenni az embereknek, nem akarok erőt adni, csak annyit szeretnék, hogy próbáljanak meg úgy kezelni, mintha két lábon járnék. És ne a fogyiságom legyen az inspiráció, hanem az, amit elérek, elérünk a munkánkban, a családjainkban.”

Lilla Gyulán sajnos nem tud mozgássérültként elhelyezkedni. „Érettségi után nem tudtam továbbtanulni, mert volt még két műtétem, amelyekből nehézkesen épültem fel. Szerencsére már azt az időszakot is magam mögött tudhatom. Három éve összeköltöztünk a vőlegényemmel, itthon tevékenykedem. És úgy érzem, nincs szükségem inspirációra, mert kijöttem a gödörből és megvan bennem a kellő lendület. Egyébként is szerencsésnek mondhatom magam, mert nem igazán ért negatív reakció az épek részéről. Iskolába is épek közzé jártam, és teljesen normálisan kezeltek. Tizenévesen volt egy mélypont az életemben, elbizonytalanodtam, lehet-e valaha saját családom, párom… Sok erőt adott akkor Nick Vujicic, aztán a közösségi oldalakon találtam hozzám hasonló betegséggel élő nőket, akik az állapotuk ellenére teljes életet éltek és ez sok erőt adott. Azóta tudom, hogy rám is vár még sok jó ebben az életben. És rájöttem, hogy én sem vagyok kevesebb, mint az ép társaim. Hasonló álmokkal, vágyakkal rendelkezem.”

„Én is mozgássérült vagyok, de soha életemben nem éreztem magam “motivációs pornóalanynak” és soha még csak eszembe se jutott, hogy valaki azért ismer el, mert egyedül be tudok vásárolni a boltban vagy minden gond nélkül kitörlöm a fenekem” – osztja meg a véleményét S. Tóth Erika (33). Babakorában kórházi műhiba folytán szenvedett központi idegrendszeri sérülést, ami a mozgásközpontot érintette. A kitartó fejlesztő munka eredményeként viszont nincs szüksége kerekesszékre.

Szalma Erika
Szalma Erika
f Ajánlom

Stella Young gondolatmenete nagyon elgondolkodtató, de szerintem túl amerikai. Én még mindig sokkal inkább sajnálatot, elutasítást, lenézést tapasztalok itthon, a környezetemben egyes ép emberek részéről. Másrészt bevallom, számomra bizony sokszor jelent inspirációt az a lendület, amellyel mozgássérült ismerőseim körében találkozom. Ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy a munkám eljuttat ezekhez a teljesen hétköznapi, valamiért mégis különleges emberekhez. Magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy van olyan mozgássérült ismerősöm, akinek Stella Younghoz hasonlóan teher az ép emberektől kapott elismerés, csodálat. Körbejártuk hát a témát, többen is elmondták a véleményüket, és azt is elárulták, nekik mi nyújt inspirációt a mindennapokban.
Még sok idő kell a kölcsönös elfogadáshoz

Juhász Renáta (42) tizenöt éve dolgozik segítőként sérült emberek mellett. Azt mondja, sokan úgy emlegetik a fogyatékkal élőket, mint valamiféle tisztalelkű lényeket. Pedig… „Ugyanolyan hús-vér ember mindegyikük, mint bárki, jó és rossz napokkal, érzelmekkel, indulatokkal, szeretettel, haraggal – szögezi le Renáta. – Nem a látás, mozgás, hallás értelmi képességek hiánya vagy mássága fog feddhetetlenséget adni. Bizonyos irányú tapasztalatot adhat, de ennyi. Emberek vagyunk: magasak, alacsonyak, két lábon közlekedők, kerekesszékesek, szőkék, barnák, hallók, siketek… és sorolhatnánk.” Renáta szerint az is gond, hogy a fogyatékossággal élők rövid ideje vannak jelen a társadalom szerves, aktív részeként. És azok, akik nem látnak mozgássérültet a környezetükben, kevéssé tudnak toleránsan viselkedni, csak az előítéleteikre, közvélekedésre hagyatkozva.
hirdetés

„Ahhoz, hogy sérültek és épek elfogadják egymást, és oda-vissza csak az embert lássák egymásban, még vagy húsz évnek el kell telnie. Mert még ma, 2018-ban is a segítők többsége sajnálkozással, szánalommal, netán misztikus imádattal tekint egy fogyatékossággal élőre. Szerintem egyébként a fogyatékosság szubjektív fogalom. Látványos egy kerekesszékben ülő ember, de én épként például abszolút fogyatékosnak tartom magam a számítástechnikában. És az sem testi vagy szellemi épségtől függ, hogy miben találunk inspirációt. Engem pusztán attól, hogy kerekesszékben ült, sosem inspirált jobban egy ember sem. A sérültség változtathat az ember világán, gondolkodásán, de csak kevesek életében meghatározó.”

„Csak azért tisztelni valakit, mert kerekesszékes, butaság – teszi hozzá Ivanova Daniela (28), aki egy női portálnak ír, és mellette énekesként vállal fellépéseket. – Vagy amikor azt hallom, hogy “Ti mennyivel különbek vagytok!” De ki az a ti? Józsi és Feri? És mitől lennének különbek, okosabbak? Ugyanez van a nemzetek esetén is. A franciák sznobok, az angolok unalmasak, stb. Milyen jó lenne, ha egyszer mindenki megvilágosodna és rájönne, hogy ahány ember, annyiféle személyiség.” Daniela egyetért a gondolattal, hogy nagyon fárasztó egy életen át elrettentő példának lenni. Sőt, inspirációnak is, mert az egy állandó felelősség, amit a mozgássérültek nem önszántukból vettek a vállukra.

„Büszke vagyok arra, amit elértem, főleg az éneklés és az írás területén. De ezeknek az eredményeknek az elérésében semmilyen hátrányt nem jelentett az állapotom. Vannak persze nehezített pályák, de azt tapasztalom, hogy ha elmondom az embereknek, hogy dolgozom és tömegközlekedem, már attól hanyatt esnek.” Danielának a munkája és a hobbija jelent inspirációt: az írás és az éneklés. „Mindkét “szerelmemnek” hivatásszerűen szeretnék hódolni majd a jövőben, úgyhogy azon dolgozom, hogy minél nagyobb sikereket érhessek el velük kapcsolatban. És fontos a fejlődés: most például a jogosítvány megszerzésére készülök.”
Hasonlók az álmok, a vágyak

A huszonhárom éves gyulai lány, Simonfi Lilla gerincvelői eredetű izomsorvadásban szenved. Sosem szerette, amikor az emberek szánalmat mutattak iránta. „Tizenévesen még én is úgy gondoltam, hogy jaj, de jó, motiváljunk, hátha ezzel is könnyebben elfogadják az embert – mondja Lilla. – De hiába a csodálat a részükről, ha közben ott van mellette a sajnálat, amit meg gyűlölök. Úgyhogy én teljesen egyetértek Sally mondanivalójával. Én úgy gondolom, hogy megküzdöttem azokkal a harcokkal, amikkel kellett, még ha így minden nehezebb is volt, és továbbra is meg fogok. De én már nem akarok példa lenni az embereknek, nem akarok erőt adni, csak annyit szeretnék, hogy próbáljanak meg úgy kezelni, mintha két lábon járnék. És ne a fogyiságom legyen az inspiráció, hanem az, amit elérek, elérünk a munkánkban, a családjainkban.”

Lilla Gyulán sajnos nem tud mozgássérültként elhelyezkedni. „Érettségi után nem tudtam továbbtanulni, mert volt még két műtétem, amelyekből nehézkesen épültem fel. Szerencsére már azt az időszakot is magam mögött tudhatom. Három éve összeköltöztünk a vőlegényemmel, itthon tevékenykedem. És úgy érzem, nincs szükségem inspirációra, mert kijöttem a gödörből és megvan bennem a kellő lendület. Egyébként is szerencsésnek mondhatom magam, mert nem igazán ért negatív reakció az épek részéről. Iskolába is épek közzé jártam, és teljesen normálisan kezeltek. Tizenévesen volt egy mélypont az életemben, elbizonytalanodtam, lehet-e valaha saját családom, párom… Sok erőt adott akkor Nick Vujicic, aztán a közösségi oldalakon találtam hozzám hasonló betegséggel élő nőket, akik az állapotuk ellenére teljes életet éltek és ez sok erőt adott. Azóta tudom, hogy rám is vár még sok jó ebben az életben. És rájöttem, hogy én sem vagyok kevesebb, mint az ép társaim. Hasonló álmokkal, vágyakkal rendelkezem.”

„Én is mozgássérült vagyok, de soha életemben nem éreztem magam “motivációs pornóalanynak” és soha még csak eszembe se jutott, hogy valaki azért ismer el, mert egyedül be tudok vásárolni a boltban vagy minden gond nélkül kitörlöm a fenekem” – osztja meg a véleményét S. Tóth Erika (33). Babakorában kórházi műhiba folytán szenvedett központi idegrendszeri sérülést, ami a mozgásközpontot érintette. A kitartó fejlesztő munka eredményeként viszont nincs szüksége kerekesszékre.

„Persze kapok az utcán megjegyzéseket, hogy szegény, meg hős, de ennek szerintem semmi köze a motivációhoz, inkább ismerethiányból, sztereotípiákból fakad. Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy fogyatékosként az élet tragédia, ezért ilyen megjegyzések szakadnak ki belőlük, de ettől még nem lesznek motiváltabbak. Aki dagonyázni akar a saját nyűgében, az továbbra is dagonyázni fog. Évek óta dolgozom fogyatékosügyben, és rengeteg motivációs pornónak titulált képpel és mondattal találkoztam, de soha egy pillanatig se jutott eszembe, hogy a művégtaggal futó kislányt (vagy felnőtt sportolót) azért kéne elismerni, mert reggel felkelt az ágyból. Nem, én azért ismerem el, mert fut, ahogy egy ép futót is elismerek. Hogy miben több ő egy ép futónál? Abban, hogy elvesztette a lábát és megküzdött a gyásszal, majd szembenézett magával és a félelmeivel, és addig hajtott, amíg el nem érte azt, amit egy ép futó. Erre mondják, hogy innen szép nyerni. Céljai voltak, elérte őket és ez igenis motiváló! Miért gondolja bárki, hogy az a motiváló egy ép ember számára, hogy ő nem fogyatékos? Nem egyértelmű, hogy inkább a hozzáállást díjazzák, ahogy egy élethelyzethez, állapothoz viszonyulni lehet? Elveszti valaki a lábát, dönthet úgy, hogy attól a pillanattól egész életében sajnálja magát, vagy úgy, hogy csak azért is eléri, amit célul tűzött ki.”

Fogyatékosként itthon igenis nehezebb érvényesülni

Erika szerint a fogyatékosként született emberek is ugyanúgy küzdenek, mint azok, akik valamilyen betegség vagy baleset következtében válnak sérültté, annyi a különbség, hogy utóbbiak átestek egy gyászfolyamaton is. „Képmutatás lenne azt állítani, hogy fogyatékosként nem nehezebb eljutni ugyanoda, ahova egy ép ember eljut: diplomát szerezni, elhelyezkedni, családot alapítani. De! Nehezebb! És éppen ezért teljesítmény. Sok épnek ez nem sikerül, pedig jobb esélyekkel indul, ők joggal vehetnek példát róluk, hogy így is lehet.” Erika számára a gondolat, miszerint az egyetlen fogyatékosság a rossz hozzáállás azt sugallja, hogy a fogyatékosság, nem valaminek a hiánya, hanem pusztán egy állapot és a valódi hiányt maga a sztereotip gondolkodásmód jelenti, a megismerés hiánya, vagyis a rossz hozzáállás. „Én azt sem gondolom, hogy csak azért, mert a társadalomba talán könnyebb átlagosként beilleszkedni, érdemes átlagosnak lenni. Büszke vagyok rá, ha a teljesítményemmel motiválhatok másokat, és soha nem akartam átlagos lenni.” A mozgássérült kismamát azok az emberek inspirálják, akik annak ellenére, hogy nehezebb számukra elérni valamit kitartanak. „Egyszerűen eszükbe sem jut, hogy változtassanak a terveiken, mert a céljuk felé haladva nem tartalékolnak a visszaútra. Hisznek magukban, és ezzel a környezetüket is energetizálják – mondja Erika, aki a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél audionarrátorként dolgozik. Autodidakta módon sajátította el a szakmai tudnivalókat, képzés egyelőre nincs ezen a területen. –Látássérült embereknek teszek akadálymentessé vizuális tartalmakat a művészet és kultúra minden területéről: többek között festményeket, fotókat, színházi előadásokat, kisfilmeket. A narráció nagy szerelem, a munkám a hivatásom és hobbim is egyben.”

Van, akinek teher az inspirációnyújtás, vannak, akiknek kifejezetten jól is esik, ha inspirálhatnak másokat, sajnálatra viszont biztosan nincs szüksége a fogyatékkal élőknek. „Rengeteg olyan posztot látok Facebookon, amikor egy kerekesszékes vagy művégtagot viselő lány képét osztják meg azzal, hogy: Senki sem köszönt fel a születésnapomon, mert mozgássérült vagyok” – meséli Szakolczi Gabriella, aki látás- és hallássérült könyvtáros.

Nekem is sokszor mondják, milyen nagy dolog, hogy elvégeztem az egyetemet. És igen, 20-30 évvel ezelőtt biztosan nem ment volna, a hallókészülék, rádió adó-vevő berendezés, nagy betűméretben nyomtatott dokumentumok nélkül. Így sem volt könnyű követni az előadásokat. De ez sosem zavart, örülök, hogy sikerült, lehetett volna sokkal nehezebb is. És nincs abban semmi különleges, hogy közelről nézem a könyveket, kijelzőket, adóvevőt használok. Én így tudom megoldani. Ezért sem sajnálni, sem csodálni nem kell. De lehet, hogy egy ép embert ez inspirál.” Gabi annak örül, hogy még lát annyira, hogy képes egyedül közlekedni, tud másokkal kommunikálni. Neki ez elég lendületet ad a mindennapokhoz. „Leginkább az motivál, hogy a szakmámban dolgozhatok, a tájékoztatás, olvasószolgálat kivételével el tudom látni a feladataimat. Tavaly óta pedig az Ability Fashion elnevezésű kezdeményezés tagjai közé is bekerültem, így ez egy másik oldalról inspirál, hiszen példát tudok mutatni az állapotommal. És nem azért, hogy sajnáljanak, hanem azért, hogy lássák: a megváltozott életet élőknek nem az intézetekben, lakóotthonokban van a helyük, hanem a többi ember között.”

Forrás:NLCAFÉ

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.