Roska Botond a vakság réméről, a matematikai bizonyításról és a „szimatoló” vírusokról

Látóhatár Az elmúlt másfél évben három fontos orvosi díjat is elnyert Roska Botond molekuláris és sejtbiológus, a bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet igazgatója, a Bázeli Egyetem Orvostudományi Karának professzora. Augusztus végén a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet vehette át a világhírű kutató. Olyan vakság, amelyen egyáltalán nem lehet segíteni, nem létezik – […]

Látóhatár

Az elmúlt másfél évben három fontos orvosi díjat is elnyert Roska Botond molekuláris és sejtbiológus, a bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet igazgatója, a Bázeli Egyetem Orvostudományi Karának professzora. Augusztus végén a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet vehette át a világhírű kutató. Olyan vakság, amelyen egyáltalán nem lehet segíteni, nem létezik – mondja, persze rengeteg függ attól, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre a terápiához. Jelenleg elég kevés.

Édesapja, Roska Tamás villamosmérnök, informatikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Édesanyja Esztó Zsuzsanna zongora-művész. Mindkettőjük hatása kimutatható pályafutásán. Mit tart meghatározónak szüleivel kapcsolatban?

– Azt, hogy megtanítottak keményen dolgozni, és megszerettették velem a fontos és nehéz problémákon való gondolkodást.

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1985-89 között csellózni tanult. Mi vitte oda, és mi távolította el a művészi pályától?

– A zene és az előadó-művészet szeretete vitt oda. Egy baleset és az azzal járó csonthártyagyulladás miatt azonban a jobb kezem nagy-ujjával hosszabb ideig nem tudtam kézben tartani a vonót.

– És mi vitte 1989-ben a Semmelweis Egyetem orvosi karára? Ami nem volt elég, hiszen 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika szakára is beiratkozott…

– Amikor hirtelen abba kellett hagynom a csellózást, „gödörbe” kerültem. Úgy gondoltam, hogy a kiút az orvostudományon keresztül vezet. Az orvosi egyetem nagyon érdekes volt, de hiányzott az absztrakció és a problémamegoldás mindennapos gyakorlása – én ugyanis egész életemben nagyon szerettem a matematikai bizonyítás folyamatát és az absztrakt gondolkodást. Matematikát két év orvosi egyetem után kezdtem el tanulni.

Kiesni a digitális világból

– Az orvosegyetem elvégzése után a világ két vezető egyetemén, a University of Californián, illetve a Harvardon képezte magát tovább. Ott olyan lehetőséggel kínálták, amelyet nem utasíthatott vissza?

– Szerettem volna megtudni, hogyan gondolkodnak és kutatnak más egyetemeken. A Berkeley-ben eltöltött évek nagyon fontosak voltak. Itt gondolkoztam először azon, hogy ki vagyok, mit szeretek és mit nem szeretek csinálni. Itt dolgoztam ki azt a kutatási filozófiát, amelyet máig követek: a mérésekre és az eredményekre figyelek, az emberek véleménye kevésbé befolyásol. Itt jöttem rá, hogy számomra a „megértés” matematikai modell, mert ez a sok-sok mérési eredményt koherens egésszé szintetizálja. Itt határoztam el, hogy látáskutatással szeretnék foglalkozni, és itt jött az első ötletem arra, hogyan lehetne vakoknál a látást visszaállítani. Akkor még csak ötlet volt, amelyben sok évig nem tudtam előrelépni.

– Kétezeröt óta dolgozik Bázelben, ahol az egyetem orvosi karának professzora, 2018 óta a molekuláris és klinikai szemészeti kutatóközpont igazgatója. Miért izgalmas a látás mechanizmusának kutatása? A laikus azt hinné, hogy ez az egyik legjobban ismert érzékelési mechanizmus.

– A laikus ebben nem téved, a többi mechanizmusról ugyanis még kevesebbet tudunk. Az emberi agy működéséről, beleértve a látást, a látványos eredmények ellenére szűkösek az információink. A probléma az, hogy közel 100 milliárd idegsejtünk van, ám az egymás melletti idegsejtek sokszor nincsenek összeköttetésben, mialatt nagyon messze lévő sejtek meg egymással „beszélgetnek”. A legelső lépés az lenne, hogy minden olyan idegsejtet, amely egy viselkedés közben egymással beszélget, mérni tudjunk. De az emberi agyat csak műtét során lehet mérni, és akkor is csak bizonyos részeit és kevés sejtjét. Az emberi retina szerencsére kivétel, mert ez az egyetlen olyan rész, amely valószínűleg teljes egészében megérthető. De ez is sokáig fog tartani.

– A qubit.hu-n idén év elején megjelent interjújában arról beszélt, hogy egyes ázsiai országokban, például Koreában mára a gyerekek 95 százaléka látáskorrekcióra szorul. Ez döbbenetes adat. Hogyan jutottunk el oda, hogy a vaksága világ egyik legrettegettebb problémája?

– Az ázsiai országokban a rövidlátás „járványnak” tekinthető, de Európában is erősen növekszik az érintettek aránya. A rövidlátás nem azért probléma, mert szemüveget kell hordani, hanem azért, mert a szem nagyobb lesz, és ez öregkorban makuladegenerációhoz, zöldhályoghoz vagy retinaleváláshoz vezet. Keveset tudunk a rövidlátás kialakulásáról, de az ismert, hogy a gyerekkorban a szabadban töltött órák száma csökkenti a rövidlátás kockázatát. Tehát küldjük ki a gyerekeket a szabadba. A vakság két okból a legrettegettebb probléma. Az egyik: a fejlett országokban ma szinte mindenki mobiltelefonja, iPadja vagy laptopja olvasásával tölti ideje nagy részét. Ehhez a retina éleslátó részét, a makulát használja. Időskori makulade-generációban a retinának e része károsul, ami azzal a fájdalmas következménnyel járhat, hogy kiesünk a digitális világból. Ettől félnek az emberek. Másodszor pedig azért gond, mert egyre tovább élünk, és a korral exponenciálisan nő a látásproblémák száma.

A megismerés vágya

– Az egyik ismeretterjesztő csatornán láttam a különleges beavatkozást: a látását elvesztő negyven év körüli német nőnek a szemébe, a szemlencse helyére a saját fogát ültették be. A fog közepén a nő látását visszaadó lencse volt. Gondolom, a hasonló bravúrokkal kapcsolatban mondta, hogy olyan vakság, amelyen egyáltalán nem lehet segíteni, nem létezik. Még azokon a betegeken is lehet valamennyit segíteni, akiknek a komplett látóidegük hiányzik. Minden attól függ, hogy mennyi pénzt áldoznak rá. Ez biztató, egyúttal megdöbbentő kijelentés.

– Valóban, olyan vakság, amelyen egyáltalán nem lehet segíteni, nem létezik. Ez nem azt jelenti, hogy ma vissza tudjuk adni a látását valamennyi betegnek. Két fontos dolgot kell ezzel kapcsolatban megemlíteni. Egy, hogy mi tényleges vakságról beszélünk, és nem látáscsökkenésről. Például egyik, már a klinikai kipróbálás fázisában járó módszerünk olyan betegekben lesz alkalmazható, akik teljesen vakok, de a látóidegük ép. Ez az eljárás azonban nem lesz alkalmazható látáscsökkent, de nem teljesen vak emberekben. A második fontos dolog, hogy a létező módszerek terápiára fordításához rengeteg pénz kell, amely jelenleg nem áll rendelkezésre. Ez nagy probléma.

– A retina felépítésének a vizsgálata mellett kutatócsoportjával kifejlesztettek egy olyan számítógéppel tervezett szintetikus vírust, amelyet be tud juttatni az összes retinasejtbe. A fejlesztés 13 éve után közel egy éve elkezdték a klinikai vizsgálatokat Londonban, illetve Franciaországban. Mire jó ez az eljárás, és milyen eredményt értek el?

– A módszerünk lényege, hogy zöld algákból vagy baktériumokból izolált gént viszünk az emberi retinába mesterséges vírusok segítségével. A bevitt gén nagyon sok sejtben jelen lesz, de kifejlesztettünk egy technológiát, hogy a vírus „kiszimatolja”, hogy milyen sejtben van, és csak azokban a sejtekben termeljen a génből fehérjét, ahol mi akarjuk. A fehérje fényérzékennyé teszi a sejtet. Ez a metódus kizárólag azon vakságok esetén használható, amelyek teljes vakságot okoznak, de amelyeknél a látóideg még ép. Ennek a módszernek három variánsa van. Az első, legegyszerűbb variánst jelenleg emberekben tesztelik. Az első eredmények azt mutatják, hogy a bevitt vírus biztonságos.

– A vakság minden típusán lehet segíteni? Ezt azért kérdezem, mert édesapja keresztény tudósként 2010-ben arról nyilatkozott, hogy őszintén fel kell tárni a tudás hiányosságait a betegek előtt. Nem szabad olyan reményeket kelteni például vak emberekben, hogy egy-két éven belül látni fognak.

– Semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a vakok egy-két éven belül látni fognak. Ez nyilvánvalóan abszurdum. De ennek ellenére azok a technológiák léteznek, amelyekkel a legtöbb vakon segíteni lehet valamilyen szinten. Amint említettem, főleg pénz kérdése, hogy ezek az eljárások milyen gyorsan és hány emberhez jutnak el.

– Kétezertizennyolcban a Bressler-díjat a látás-visszaállító terápiáért, az agykutatókat elismerő Alden Spencer-díjat a látás folyamatának a megértéséért, 2019-ben a Louis Jeantet-díjat a kettő kombinációjáért kapta meg. A Nobel-díj „előszobájaként” is emlegetett utóbbi elismerést első magyarként érdemelte ki. Felfedezései, húsz szabadalma alapján a nem szakmabeliek azt hihetik, minden adott ahhoz, hogy elnyerje a világ legjelentősebb tudományos elismerését.

– Engem nem a díjak hajtanak, hanem a megismerés vágya és a vakoknál a látás visszaállítása. Az én életem arról szól, hogy reggel hatkor kelek, és este tíz órakor ágyba megyek. Közben dolgozom hétfőtől vasárnapig. Őszintén nem foglalkoztat, hogy milyen díjat kapok vagy nem kapok. Természetesen örülök, amikor elismerik a munkánkat. Ez ugyanis nem nekem szól, hanem a kutató-csoportomnak és annak a ténynek, hogy a vakság a XXL század egyik legrettegettebb problémája.

Retina, a biológiai számítógép

– Idén ötvenéves. Mit tart legfontosabb eredményének?

– Talán három dolgot. A retina mint biológiai számítógép működési elvének leírását. Azoknak a technológiáknak a kiépítését, amelyekkel célzottan az emberi retina egy adott sejttípusát fényérzékennyé tudjuk tenni. Emellett azoknak az eljárásoknak a kidolgozását, amelyekkel sok ezer emberi retinát tudunk építeni bármely ember bőr- vagy vérsejtjeiből egy kémcsőben.

– A közelmúltban jelent meg cikke Rózsa Balázzsal, az MTA KOK 1 kutatójával a Natúré lapcsalád egyik kiadványában. A szakmai kapcsolatok ápolása mellett a hazai tudománypolitikai történéseket is figyeli?

– Nagyon szeretek együtt dolgozni Rózsa Balázzsal. Ő kivételes tehetség. Magyarország büszke lehet rá. A tudománypolitikában nem vagyok jártas.

– Miközben szakterületének legfontosabb nemzetközi elismeréseit kapta, szülőföldje nem kényeztette el eddig. Nem tagja az MTA-nak, munkásságát díjakkal sem ismerték el egészen augusztus közepéig, amikor a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet vehette át. Bántotta a mellőzöttség?

– Egyáltalán nem. Nem is fordult meg a fejemben, hogy szülőhazám díjazza munkásságomat, hiszen Svájcban élek és dolgozom. Ellenkezőleg, nagyon hálás vagyok, hogy annak ellenére, hogy nem Magyarországon élek, nekem ítélték a Magyar Szent István-rendet.

– Feleségével és három gyermekével Bázel környékén él, szabadidejében zenél, és matematikai problémákkal foglalkozik. Folyamatosan visszatér a gyökerekhez?

– Igen. Ez a korral jár…

– Elképzelhető, hogy egyszer itthon folytatja kutatásait?

– Nem tudhatom, hogy számomra mit hoz a jövő.

(megjelent: Magyar Nemzet, 2019.09.07.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .