Sajnos nagyon szeretik

Grecsó Krisztián: Sajnos nagyon szeretik Először szinte tapintatosan búgott oda, mutatóujját vágyai tárgyára irányította, és ahogy mindig mindenre, azt mondta, „me”. De mivel nem érkezett azonnal válasz, tizennégy hónapja valamennyi női praktikáját latba vetette. Fülsértő sikoltása évődésnek csak szülői jóindulattal volt nevezhető, de elérte, amit akart: Bóbita követelőzését most már lehetetlen volt félreérteni. Simon, a […]

Grecsó Krisztián: Sajnos nagyon szeretik

Először szinte tapintatosan búgott oda, mutatóujját vágyai tárgyára irányította, és ahogy mindig mindenre, azt mondta, „me”. De mivel nem érkezett azonnal válasz, tizennégy hónapja valamennyi női praktikáját latba vetette. Fülsértő sikoltása évődésnek csak szülői jóindulattal volt nevezhető, de elérte, amit akart: Bóbita követelőzését most már lehetetlen volt félreérteni. Simon, a park egyik szolid férfija, aki ránézésre öt-, uszkve hatéves lehetett, korát meghazudtoló bölcsességgel a játékára nézett. A lemondás és a szomorúság árkot rajzolt fehér homlokára. Bóbita ekkor egy oktávval mélyebb nyögéssel nyomatékosította, hogy igen, arra a csinos, minden igényt kielégítő gumilabdára áhítozik. Buda felé ment le a nap, arra szokott, ősz van, hamar sötétedik, a homokozó zsúfolt mezeje fölött még nem hullajtották el lombjaikat a hársfák, ezért ott még hamarabb alkonyi homály dereng, ami fölöttébb előnyös azoknak, akik termést, galambszart, homokot vagy más – a szülők szerint illegális -anyagot szeretnének ott komolyabb mennyiségben elfogyasztani. De a folyton aggódó szülőket láthatóan nyomasztja a hamar odakucorodó este, hogy haza kéne már menni, ahogy a nóta mondja, másfelől ha az, akinek mindenképpen el kell fáradnia, fürge marad, göröngyösnek ígérkezik a vacsoraidő.
Minálunk a fölös energiák démoni idején valamiért két gyulai író, Krasznahorkai László és Kiss Ottó van a legnagyobb veszélyben. Szerencsére nem személy szerint, csak a könyveik, a dedikált, megkímélt, óvott példányok ülnek a polc legrosszabb helyein, valahogy mindig ők kapnak egyedi paradicsomos mintázatot, esetleg a még egyetemista koromban vásárolt és rongyosra olvasott Sátántangó lapjai közé passzírozódik be némi kásás körtehús. Vagy enyhén rágott, savanykás almagerezd. Édes, magos füge. Ősz van, Isten bőven és drágán adja a gyümölcsöket, és a viharsarki írók mozdulatlanságába, egy kislány képében, megérkezik a „vihar”. A Mindenki maradjon otthon vasárnap délután színes lapjain lustán nyújtózik egy karéj vajas kenyér.
A homokozó különben olyan, mint valami rejtélyes színpad, színész benne minden leány és ifjú, a tartózkodó, nehezen ismerkedő szülőknek a pokolhoz hasonlít, aki korábban is könnyen pletykált trolin, piacon, az elemében lehet. A receptötletek és nevelési tanácsok témaköreiből különösen az utóbbinál lehet észrevétlenül tájékozódási versenybe keveredni, mire képes az emberi faj ifjú egyede, mondjuk, nyolc hónaposán és egynaposán, mi az elvárás, és mi a valóság, mit gondol erről az evangélium, és mit a kerületi védőnő (attól függ, melyikük, illik többet is ismerni), mit ír erről a kismamák ilyen-olyan blogja, hol az egyedi igazság. A homokozó színházi terében megépül a felnőttek valósága, várak, fagylaltgombócok és vizescsapdák készülnek, és gálád módon le is romboltatnak, persze mások által, minden olyan, mint később lesz, mint ahogy az öltönyben a homoknyomathoz guggoló apuka táskás szemén vagy a magas sarkúban a partról utasítgató anyuka púderezett ráncain látszik. Ilyen lesz élni, ennyi öröm és fájdalom, lemondás, az élet csodás és gyötrelmes, a mama által gondosan kimagozott dinnyeszelet nem mindig esik le a porba, és ha le is esik, némi alázattal még meg lehet enni.
Ismerek anyukát, aki egész nap kint van. Délelőtti homokozás és délutáni homokozás, mindig más homokozóruhában, el sem tudom képzelni, hogyan lehet beszerezni ennyi váltást. Vannak, akik mindenkit ismernek, mások már oroszul is (újra) megtanultak, a sors közössége, hogy óvod a szeretett jövőd, alázatra kényszerít. Elmosódnak határok, melyek áthághatatlannak tűntek, és rajzoltatnak újak, melyeket olyan könnyű volt átlépni – gyerektelen felnőttként.
Szóval a labda. Simon fölemelte a labdáját, és ahogy egy megtört, sorsával megbékélt férfihoz illik, elindult vele Bóbita felé. A lányunk győzelmi kacagását nem bírta elnyelni a Margit-sziget mellett osonó Duna. Bóbita felpattant, és az egyensúlya gyönyörű birtokában, méltósággal inogva várta, hogy a cammogó férfi végre odaérjen hozzá. Szőke, göndör fürtjeit ragyogtatta a lemenő nap, csak a banándarabkák sötétlettek benne dacosan. „Nagy hiba volt pöttyös labdát venni – közölte Simon -, most már tudom.” Olyan leverten nyújtotta oda tulajdonát, mint aki örök hűséget fogad éppen. Bóbita azonnal végignyalta a bitorolt játékot, jelezvén, ez már az övé. „A lányok – mondta ki élete igazságát a Szent István park ifjú sármőre – sajnos nagyon szeretik a pöttyöket.”

(megjelent: Nők Lapja, 2020. 11. 12.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.