Tantárgy: kerekesszék.

Ficzere Péter, az Erkel-gimnázium tanulója gondolt egyet, és kerekesszékbe ültette diáktársait és tanárait

Hogy milyen gimnazistának lenni? Ez egy mély kérdés. Természetesen fárasztó, hiszen a tanulók mentálisan erőteljesen igénybe vannak véve. Idegőrlőnek is mondhatjuk, mivel itt már nem babra megy a játék (legalábbis legtöbbünk számára), tehát egyetlen becsúszott rossz jegynek is következményei lehetnek a jövőnkre nézve. Na de persze egy hatalmas buli is, nyilván. A fiatalok közösségbe járhatnak nap, mint nap. Olyan élményeket szerezhetnek,amelyek aztán egy életen át elkísérik. Hogy milyen egy gimnazista élete kerekesszékben? Ugyanilyen. Na jó, csak majdnem. Vagy részben Tényleg, milyen is?

Hétéves koromban egy baleset következtében megsérült a gerincem, elvesztettem a járásképességem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ilyen fiatalon kellett ezen átesnem, gyerek fejjel könnyű volt alkalmazkodni a váratlanul adódó helyzethez. Így,hogy azóta már több mint tíz év eltelt vagyis többet éltem kerekesszékkel, mint anélkül , elmondhatom, hogy nekem ez a természetes állapot. A hétköznapok során elém gördülő akadályok leküzdése a napi rutin része, úgy használom a kerekeimet, mint más a lábait.

A továbbtanulásomnál elsődleges szempont volt, hogy akadálymentes gimnáziumba sikerüljön felvételt nyernem. Bár a választék nem volt túl nagy (nem túl sok ilyen iskola van a városban), a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium már a nyolcadikos nyílt nap során elnyerte a tetszésemet. Van itt minden, amire csak szüksége lehet egy mozgássérült fiatalnak gondoltam. Van rámpa, van lift, még speciális mosdó is. Sima ügy, elvileg Némi időbe tellett természetesen, míg hozzászoktam a szünetek alkalmával a folyosókon velem együtt kígyózó tömeghez, vagy ahhoz, hogy a büfé ablakának párkánya megközelítőleg pont a fejem magasságában van. Szerencsére Évi az iskola büfés hölgye , ha kértem, mindig segítőkészen megmutatta a számomra láthatatlan finomságokat is (ez máig így van).

Végzős évemhez érve számtalanszor jött már velem szembe az a kérdés, hogy nem rossz-e kerekesszékesnek lenni, és így taposni a gimis mindennapokat. Mint ahogy említettem már, nekem nem rossz, sőt, nekem ez a normális, szóval teljes mértékben kielégítő választ sohasem tudtam adni. Azonban nemrég elgondolkodtam. Azt, hogy milyen is a helyzet valójában, szavakkal elmondani lehetetlen. Sokkal könnyebb lenne megmutatni De hogyan?! És akkor megszületett a megoldás. Miért is ne próbálhatnák ki magukat a diáktársak kerekesszékesként? Miért ne bújhatnának egy (fél)nap erejéig a bőrömbe? Az ötlet meglehetősen pozitív fogadtatásra talát, rögtön három osztálytárs is jelentkezett az izgalmas feladatra. A feladatra, ami kívülről könnyűnek tűnhet, ám annál nagyobb kitartást igényel. Egy-egy napra megkapták a kölcsönbe kapott kerekesszéket, reggel héttől egészen az utolsó tanóra végéig ebbe voltak beleláncolva. Na jó, ténylegesen lekötözve nem voltak, de okosak, így tudták, hogy az egész akkor ér bármit is, ha a délelőtt minden percét ülve, vagy ülvegurulva töltik, az élmény csak így lehet számukra is kellőképpen hiteles.

Külön kihívást jelentett, hogy diákok a délelőtt aktuális testnevelésórákon is részt tudjanak venni. Nagy szerepe volt ebben a testnevelő tanárunknak, Forrás Imre tanár úrnak (aki egyben az osztályfőnökünk is), Ő az órákat úgy építette fel, hogy be tudja vonni a kerekesszékes fiatalokat is. Nagy köszönet jár ezért neki, ez nagyba hozzájárult az érzékenyítéshez.

Nagy örömömre szolgál, hogy többen is bevállalták ezt a szituációt, hiszen ha több a vélemény és a nézőpont, úgy egyszerűbben képet lehet formálni összességében az egészről.

Az előzetes várakozásaitokhoz képest mit éreztetek, amikor legelőször beleültetek a kerekesszékbe?

Nagy Izabella: Nagyon féltem tőle, nem tudtam, hogy mire számítsak, milyen érzés lesz.

Rokszin Réka: Igazából fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, mire számíthatok, de amikor beleültem, nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi az.

Szathmáry Nándor: A szék első pillanatra pont olyan volt, mint ahogyan elképzeltem. Kényelmes volt, és könnyen lehetett irányítani.

Sikerült e megbarátkozni a kocsival? Ha igen, akkor mennyi időre volt ehhez szükségetek? Egyből tudtátok kezelni?

Iza: Igen, sikerült megbarátkozni vele, de szerintem 1-2 órába telt, mire megtanultam normálisan kezelni.

Réka: A kezeléssel gondok voltak. Egyszerűnek hittem, de amikor elindultam, nemcsak a fordulásokkal, de az egyensúllyal is bajban voltam. Hirtelen mozdulatok miatt sikerült is kiesnem belőle. A végére megbarátkoztam vele.

Nándi: Viszonylag hamar rájöttem a mikéntjére. Inkább a kanyarok íveivel és a forduláshoz szükséges hely megsaccolásával volt néha gond.

Megosztanátok esetleg néhány élményeteket, tapasztalatotokat? Milyen nehézségekkel szembesültetek a nap folyamán?

Iza: Nekem az első nagy nehézség az volt, hogy hogyan is kell fordulni, de abba viszonylag hamar belejöttem. A másik nagy probléma a küszöb volt, a nap végére sem sikerült megtanulnom, hogy hogyan kell felemelni az első két kereket.

Réka: Eddig fel sem tűnt, milyen szűk és rossz elrendezésű egy-egy terem. Iskolatáskák, néha még pulcsi is a földön… Eddig úgy éreztem, bőven van nagy helyem, de amikor ugyan arra a helyre próbáltam beülni kerekesszékkel, ahol lassan négy éve ülök, sehogy sem tudtam beférni, a mellettem lévőnek sem maradt sok hely. Ráadásul, ha közelebb akartam menni az asztalhoz, bevertem a lábam. Nagyon nehéz átjutni az iskolából a tornaterembe, és ezt mindaddig nem veszed észre, míg nem mész körbe kerekesszékkel. Nagyon veszélyes és fárasztó a rossz, göröngyös út miatt.

Nándi: A legzavaróbb talán az volt, hogy nem értem el a szekrényemet. A lift se ment elsőre zökkenőmentesen, mivel én a liftben akartam megfordulni, mire rájöttem, hogy eleve háttal kellet volna beállni… A küszöbök simán mentek. A legnehezebb viszont a padba való befordulás volt: nem fért be a térdem, és tulajdonképpen hely sem volt hozzá.

Hogyan érzitek, mennyire voltak segítőkészek veletek az iskolában a társaitok?

Iza: Az osztálytársaim nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek amire kértem őket, és ez nagyon jólesett.

Réka: Az iskolatársaim egyáltalán nem voltak segítőkészek. Azt hittem, hogy azért nem segítenek, mert tudják, hogy igazából semmi bajom, de nem csak nekem nem könnyítik meg a helyzetem. Nem szabad túlzásba sem vinni a segítést, de azért jólesett volna, ha az ajtót kinyitják vagy megtartják. Főleg, hogy a nagy nehéz ajtó akárhányszor meglöktem, visszacsapódott, mire elindultam volna.

Nándi: Legelőször mindenki megrémült, hogy mit csináltam magammal, viszont amikor elmeséltem, hogy miért vagyok a székben, a legváratlanabb reakcióval szembesültem, hogy mindenki elkezdett tologatni. Rettentő zavaró volt, mert mindig mindenhonnan eltoltak egy másik helyre, még úgy is, hogy be volt húzva a fék a kocsin. A vége az lett, hogy párhuzamos gumicsíkokat hagytam a folyosó padlóján…

Belülről megtapasztalva miként értékelitek az iskola akadálymentességét?

Iza: Az első a küszöbök problémája. Egy két helyen akkora küszöb van, hogy ki sem tudtam menni a teremből. A másik a sportcsarnokba való átjutás, ami azt jelenti, hogy minden egyes tesiórához körbe kell menni az iskolán.

Réka: Szép gesztus, hogy van lift a sérült diákok részére, viszont mindenhol van küszöb, amin nehéz átjutni. Én nagyon féltem először, hogy hanyatt esek. Csak lendületből tudtam átjutni, de olyan szűkek az ajtók,hogy mindig bevertem a kezem.

Nándi: Az iskola szerintem könnyen járható. A küszöbök se okoznak akadályt, mindenhova eljutottam könnyen és gyorsan, kivéve a tornateremhez. Ugyanis ahhoz meg kellett kerülni az iskolát kívülről.

Hogy éreztétek magatokat, amikor a nap végén végre felállhattatok a kerekesszékből?

Iza: Nekem nagyon furcsa volt felállni napvégén, elzsibbadtak a lábaim, olyan volt mintha újra kellett volna tanulnom járni, és a kezeimnek is megterhelő volt a nap.

Réka: Én nem tudok sokat ülni, nagyon hamar elgémberedek, zsibbadok, és a derekam is mindig fáj, ha sokat kell ülnöm egy helyben. Nagyon nehéz volt, hogy ne szálljak ki, mert én minden szünetben pattogok, sétálok ide-oda, hatalmas a mozgásigényem. Mikor felálltam, nagyon-nagyon fura volt. Mintha nem a saját lábaimon állnék. Nagyon fájt a térdem is.

Nándi: A nap végére már nagyon vártam, hogy kiszállhassak a székből. A lábamnak kellett körülbelül fél óra még megszokta a járást. A nap végére a karom és a felsőtestem volt a legjobban elfáradva. Mondjuk ez várható is volt.

Ha a jövőben visszagondoltok ezekre az élményekre, mi lesz az, ami legelőször az eszetekbe jut majd? Tanultatok esetleg valamit a nap során?

Iza: Számomra ez egy nagyon emlékezetes nap, mert kipróbálhattam milyen a mozgássérültek élete, és én azt tanultam, hogy mindig segíteni fogom az ő életüket, ha ilyennel találkozok a jövőben.

Réka: Nekem az volt az első, hogy azt mondtam, nem hagyom szét a cuccom, értem ez alatt a táskát. Eddig is volt egyfajta tisztelet az úgymond hátránnyal rendelkezők felé. Boldogak, pozitívak, vannak köztük sportolók. A lényeg, hogy sosem adják fel. Nagyon tisztelem a kitartásukat. Többen többre képesek, mint néhány olyan ember, aki nem értékeli azt, amije van. Ilyenkor nem értem meg azokat, akik folyton kocsival járnak, vagy elektromos biciklivel. Mert lusták sétálni, mozogni. Nem használják ki azt, amijük van. Picit motivál is, hogy hiába fáj, hiába nehéz, csinálom amíg van rá lehetőségem.

Nándi: Az igazat megvallva én élveztem ezt, hogy kipróbálhattam, viszont ez csak egy aprócska kis szelet volt egy mozgáskorlátozott ember életéből. A valós problémákat és akadályokat, amik ő előttük állnak az életben, mi soha nem fogjuk átérezni teljes mértékben.

Iza és Réka az iskolán kívül is rendszeresen mozogtok, kézilabdázóként a sport szerves része az életeteknek. Mesélnétek róla, hogyan éltétek meg ezen a rendhagyó napon a testnevelésórát?

Iza: A testnevelő tanárom nagyon jól vette az akadályt, teljesen bevont az órába, igaz, volt olyan gyakorlat, amit nem tudtam csinálni, de összességében nagyon tetszett, bár elég megterhelő volt. Köszönöm a lehetőséget és az élményt!

Réka: Nagyon vártam a tesiórát, hiszen láttam számos kerekesszékes labdajátékot (kosár, kézilabda), és ki akartam próbálni, nekik milyen is lehet. A labdavezetés, és közbe még haladjak is… az egyáltalán nem ment. A labda felszedése már könnyebb volt, bár egyszer a túlzott előrehajolással ki is estem. A dobás valamivel nehezebb, mint állva, de igazából csak a lendület volt más. Viszont a kosárpalánk baromi magasan van. Rossz volt nézni, ahogy a többiek röplabdáznak, mert szívesen játszottam volna, de így is nagyon jól telt a tesiórám.

Azt gondolom, hogy ezek a tapasztalatok sokak számára hasznosak lehetnek. Egyetlen nap nyilvánvalóan édeskevés ahhoz, hogy minden apró részletre fény derüljön a kerekesszékes diákléttel kapcsolatban, mégis elégedett lehetek. Tisztában vagyok vele,hogy többeket sikerült gondolkodásra bírnunk. Látva a projektben résztvevő diáktársak ténykedését, sokan próbálták meg beleképzelni magukat ebbe a helyzetbe. Véleményem szerint az érzékenyítésnek ez a fő célja. Ha csak néhány gondolat erejéig is, de az emberek agyalni kezdtek. Nem mondták. Látszott rajtuk. Riportalanyaim válaszaiban ott a lényeg. A projekt maradandó élményt nyújtott nekik, és számos kérdésben megváltoztatta a gondolkodásmódjukat. Felnyitotta a szemüket a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is, legyen az csak annyi, hogy mennyi gondot okozhat egy földön hagyott pulóver. Levonták következtetéseiket, és beépítették magukba a tapasztalatokat. Mint „tapasztalt” kerekesszékes elmondhatom, hogy rendre olyan emberektől kapom a legtöbb segítséget a mindennapjaim során, akik valamilyen formában részesei voltak már hasonló dolgoknak, Ők ugyanis klasszisokkal érettebb gondolkodásra lettek ezáltal képesek. Ahogy Réka is kiemelte, megtanulták értékelni azt, amijük van. Igen, azt hiszem, a lényeg valahol itt keresendő!

Hálásan köszönöm a bátor osztálytársaknak, hogy vállalták a megpróbáltatásokat!

Egy nap a kerekesszékben (Szász Éva írása)

A gimnázium tanáraként egy napra vállaltam, hogy kerekesszékbe ülök, mert szerettem volna megtapasztalni, hogyan módosítja ez az állapot a mindennapi tevékenységemet. Azt a napot választottam, amikor viszonylag kevés órám volt (4). Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de sokkal több nehézséget jelentett, mint azt előre gondoltam. A diákok és kollégáim először csodálkoztak (volt olyan kollégám, aki halálra rémülve kérdezte, hogy mi történt velem), hiszen én voltam az első tanár, aki vállalta a próbatételt. A tervem az volt, hogy amit csak lehet, saját magam szeretnék megoldani, segítség nélkül. Nagyon jó érzés volt azonban, hogy nagyon sokan ajánlották fel segítségüket, amikor észrevették, hogy valamivel nehezen boldogulok. Remélem, ez a „valóságban” is így van.

A gimnázium akadálymentesített, így az épületbe történő bejutás nem jelentett problémát. A különböző szinteken lévő osztálytermeket lifttel lehet elérni, az osztálytermek ajtói elég szélesek, hogy kerekszékkel be lehessen gördülni. Kellemes meglepetés volt a kerekesszék irányítása; gyorsan és könnyen lehet manőverezni vele.

Az osztálytermekbe történő bejutás nem okozott problémát, a tanáriba azonban nem volt egyszerű begördülni. Az ajtó túlságosan szűk volt, így csak többszöri próbálkozás után tudtam „bemenni”. Az íróasztalom gyakorlatilag a terem közepén helyezkedik el, így a kollégáimat meg kellett kérnem, hogy adjanak helyet, ugyanis igen keskeny hely van az íróasztalok között. És ez minden szünetben így történt. A tanári teázójába csak egyszer mentem be, mivel vagy én tartózkodtam ott, vagy a kollégáim. Együtt már nem fértünk be. Így aztán úgy döntöttem, nem zavarom a szünetekben történő teázást és kávézást.

Az iskolai fénymásolót nem tudtam használni, mivel az túlságosan magasan helyezkedik el. Így az órai feladatlap sokszorosítására meg kellett kérnem a kollégáimat.

Bár egy napra vállaltam a „megbízatásomat” és fogadtam, hogy nem szállok ki a székből a munkanap végéig, mégis meg kellett szegnem ígéretem. Erre igen nyomós okom volt; ugyanis nincsen az épületben olyan tanári mosdó, ami a székkel megközelíthető.

A gimnáziumban 10 perces szünetek vannak (egy kivételével). Gyakorlatilag a szünet arra volt elegendő, hogy lejussak az aktuális osztályteremből a tanáriba, ott felvegyem a következő órához szükséges eszközöket és könyveket és időben odaérjek a következő órára. Az óráimon mindig használom a digitális táblát, tehát a könyveken kívül vinnem kellett e laptomomat és a hangfalakat is. Ezekkel felpakolva még nehezebb volt a közlekedés, így a második órán már segítséget kértem a diákoktól, akik részben tehermentesítettek.

A nyelvi termek kicsik, hiszen itt csoportokat tanítunk, nem egész osztályokat. Már az első órán kiderült, hogy csak úgy tudok odajutni a tanári asztalhoz, ha kicsit átrendezzük a termet, mert a hely túl szűk a tábla és az asztal között. A táblának gyakorlatilag csak az alsó egy harmadára tudtam írni, mivel eddig értem fel. Ahogyan írtam, folyamatosan haladnom is kellett, hogy végig tudjak írni egy mondatot; így sokkal tovább tartott a folyamat mint azt megszoktam.

A digitális tábla használatakor is a diákok segítségére szorultam, hiszen egyedül be sem tudtam volna kapcsolni. A napomat még „érdekesebbé” tette, hogy éppen azon a napon volt a gimnáziumban próba tűzriadó. A diákok elhagyták a termet majd az épületet a meghatározott útvonalon. Én egyedül maradtam. Odagurultam a lifthez, és meglepetten olvastam egy feliratot: „A lift tűz esetén nem használható!” Teljesen logikus, de ezt eddig végig sem gondoltam. Mivel azonban csak próbariadó volt, úgy döntöttem, hogy mégis beszállok és folytatom az utamat. Sikerült addigra leérnem, mire szinte már mindenki visszasétált az épületbe.

Az egész napos próbatétel végén megkönnyebbülten szálltam ki a székből és megállapíthatom, hogy mozgássérült tanárként, lehet, hogy még nehezebb lenne a helyzetem és munkám ellátása, mint diákként tanulni az iskolában. Örülök, hogy vállaltam a feladatot. Lehet, mindenkinek érdemes lenne egy kis időre kipróbálnia magát ilyen helyzetben, amikor sokszor egyszerű, hétköznapi dolgok válhatnak bonyolult, néha legyőzhetetlen akadállyá.

Tapasztalatok (Hajdu Zoltán János írása)

Nagy érdeklődéssel vártam a csütörtök reggelt, kíváncsi voltam, milyen érzések kerítenek hatalmukba. Az első pár percben már egyből megjelentek az első nehézségek: kerekesszék használata, lifttel való közlekedés. Elsőre még a kanyarodás, irányváltás is nehezemre esett, majd a liftbe való bejutásnak is el kellett sajátítani a technikáját. Ezután következett az ajtókon való bejutás nagy feladata: irányba jól beállni, ajtófélfát nem tönkretenni, küszöbön átlendülni… Ezek a dolgok egy mindennapi ember számára rövid, gondolkodást nem igénylő rutinműveletek, viszont négy keréken perceket vettek igénybe. Külön logisztikát igényelt a tankönyvek, laptopok órára vitele: háromszor átgondoltam, mire van szükségem, mire nincs, mert ha valamit ott hagyok, bizony hosszú idő visszamenni érte…

A termekben az elektronikus tábla bekapcsolása lehetetlen feladatnak bizonyult, így mindig meg kellett kérjek egy diákot, hogy segítsen ebben. Egyébként a gyerekek nagy része empatikusan fogadta a helyzetet. A laptop töltése sem volt könnyű feladat: a konnektorok vagy magasan, vagy alacsonyan helyezkedtek el, így elég nehézkesen sikerült bedugni a töltőt. További nehézségeket okozott a mosdóhasználat, a linóleumon található göröngyökön való áthaladás, valamint a tornateremhez való eljutás. Bár az iskola akadálymentesített, ez nem minden irányba valósult meg, így mire eljutottam a tornatermi órámig, 10 perc is eltelt. Keserédes szituáció volt továbbá, mikor a kollégáim segítség gyanánt a tanári egyik feléből áttoltak a másikba, vagy megkérdezték, hogy készítsenek-e egy kávét.

Összegezve emberileg sokat tanultam ebből az 5-6 órából, teljesen más látni valamit, vagy átélni. A végére kezdtem kicsit nyomasztónak érezni lelkileg, nem biztos, hogy még egyszer, ennyi időre bele tudnék ülni egy kerekesszékbe. De mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki, élje meg milyen mások bőrébe bújni!

Forrás:Gyulai Hírlap https://www.gyula…erekesszek

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .