Tauber Zoltán és az élet maga

Anyám cselédként dolgozott, egy évben egyszer volt velem. 1945-ben elmentem vele cseresznyézni Harka-Kópházára. Az oroszok is a domb tetején szedték a gyümölcsöt; lent az út mentén német ágyúlövedékek hevertek. Anyám azt mondta: „Zolikám, ha hozzányúlsz a lőszerhez, levágom a kezed!” Megérezte előre. Én teljesítettem, íme.

Felrobbant. Odavágott a földhöz. Elméláztam.

Az oroszok a robbanásra elkezdték kiabálni: „Germanski, germanski, germanski!” Szaladtak le a hegyről, hogy pisztolyt nyomjanak a homlokomhoz. Tudtam mit beszélnek, mert Kópháza horvát falu, értettem horvátul. „Én agyonlövöm!” Tamás bácsi, a bognár, aki velünk volt, azt mondta: „nem lövöd!”

Így megmaradtam.

A sportszeretet ’54-ben indult. Döntő, Puskásék. Akkor láttam, hogy milyen dicsőséget lehet szerezni a hazának sporttal. Láttuk, és mi is büszkék voltunk. Ez fogott meg.

Aztán láttam, hogy pingpongoznak a bőrdíszművesek; megengedték, hogy kipróbáljam. Éreztem: ez menni fog.

Egy év múlva egy pedagógus beajánlott a budapesti úttörő válogatottba. Irány Fehérvár, bajnoki meccs. A többiek mind épek voltak. Mindenki körbeállta az asztalt. Megnyertem a csapatnak 2:1-re, nem kellett többet játszani. Ez volt az első sikerélményem.

Valójában ennél is nagyobb sikerem volt, hogy amikor rágyújtottam, magamban azt mondtam: „mit szeretnek a felnőttek ebben?” Soha többé nem szívtam cigarettát. Valaki akkor is vigyázott rám föntről.

Az otthonban volt pingpongélet. A süketnémák a 60-as szám alatt laktak, velük csaptunk össze. Megalakult a Lendület, ahol Gál doktor volt az edzőm. Nekem akarta adni az ebédjét, soha nem fogadtam el. Az Alsó erdősoron Sebők Miki volt a tanárom a Dózsából. Sokat játszottam a hétszeres világbajnok Soós Ferenccel is, ötszáz forintba’. Tudtuk, hogy nagyon szegény, így mindig ő nyert 2:1-re.

Ott voltam a Parlamentnél is. Átállt hozzánk egy orosz tank, én meg egy teherautóval követtem. Egy csajjal éltem akkor, vele voltam. A platóról lelógott a lábam, kiszúrt egy ÁVÓ-s. Egy hónap múlva az egész életemet el kellett mesélnem az ÁVÓ-központban, de akkor békén hagyott. Felugrottam egy T34-esre és elénekeltem a Himnuszt.

Föntről lőtték a teret, két tank is egymásnak ment, azok meg egymást lőtték. Elbújtam a Parlament egy oszlopa mögé. Aki szélén volt, kiabált: „Meglőttek! Elvérzek!” A másik oldalamon meg: „Van nálam egy szatyor pisztoly! Szétosszam?” Tankok ellen pisztolyt? Őrült!

A metró felé futottam, mindenhol sérültek jajgattak. A teret még mindig lőtték, egy udvarba menekültünk, hogy kijussunk. Előttem ketten ugrottak le az ötméteres mélységbe. Én is leugrottam harmadiknak, többen nem is mertek utánam jönni.

A páromat úgy ismertem meg, hogy rendszeresen jártam a minisztériumba kézbesíteni. Akkor futottunk össze a portán. Nagyon csinos csaj volt. Jobbra lépett, én is jobbra léptem. Balra lépett, én is balra léptem. Amikor felértem, azt mondtam a portásnak: ő lesz a feleségem.
Megvalósult az esküvő – ilyen sikereim voltak az életben.

Egy keze volt, de kacsát, csirkét bontott, vasalt, rendet tartott a lakásban. Alföldi volt, valószínűleg az arzénos víz miatt született génhibával. Pszichiátrián végezte szegény.

’66-ban hallottam egy disszidenstől, hogy nagyon fejlett a mozgássérültsport Svédországban. Küldtem levelet Ausztriába, Németországba, Svédországba arról, hogy megalakult a Magyar Mozgássérült Sportkör. A gondnok, akinek mindkét lába hiányzott, konyhanyelven lefordította németre, így jöhettek vissza a meghívók. „Na gyerekek, hová menjünk?” „Legmesszebb, Stockholmba.” Elindultam útlevélért, nem adtam fel. Sikerült; irány a vonat, saját zsebből.

Finn, dán, norvég, svéd játszott, a magyarok kezdtek. Utána már mindenhonnan jöttek a meghívók.

1970-ben alakult meg a mozgássérültek sportköre, Halassy Olivérről neveztük el. Halassy egy lábbal lett olimpiai bajnok vízilabdázó. A Vadászkertnél az oroszok szitává lőtték.

Az olimpia első napján egy magyar látássérült bronzérmet nyert futásban. Megfogtam a kezét: „gratulálok, nagyon szép ez a bronz, de én ezt holnap kifényesítem!” Nullás vércsoport vagyok. Azok mind ilyen optimisták.

Torontóban kivel találkoztam éjfélkor a döntőben? Petersonnal. Ma már nem kerülhetnék vele egy csoportba, szigorúbbak a szabályok. Szervált. 5:0 a javára. Én szerváltam. 5:5. A végén 2:0 a javamra, éjfél. Fölálltunk a dobogóra. Himnusz.

Piros, fehér, zöld zászló: ránéztem, rajta volt a vörös csillag. Eszembe jutott ’56. Azt mondtam a többieknek: „Russische Terrorist! Forduljunk a közönség felé!” Mindenki külföldi volt, de megértették; elfordultunk a zászlóktól.

Pár évvel ezelőtt felnéztem az égre, csak így brahiból. „Na ufók, segítsetek egy ötöst kitalálni!” Kitöltöttem az ötöst, amivel több mint egymilliárd forintot nyerhettem volna. Elfelejtettem bedobni, aznap meg voltam szédülve. Még a központba is elmentem, de már az is zárva volt.

Megöltek volna a pénzemért, ezért nem nyertem meg az ötöst.
Most csokidíler vagyok. Négykor kelek, Haller, Teleki, mindig dolgozom. A nullás vércsoport.

Olimpiai járadékot nem kapok. Én voltam az első, aki szóvá tette a televízióban, hogy a paralimpikonoknak is járna. Azóta mindenki megkapta, csak én nem, meg az a látássérült. Az ombudsman azt mondta: „jár neki”. Az Alkotmánybíróság elutasított. Elmentem Bárándyhoz, nem vállalt.

Ha pénzről volt szó, akkor nem ment a játék. Pénzben nincs szerencsém.

Varsó, Stuttgart, Stockholm, Berlin, Pozsony, Prága, Bécs, Dijon, Saint Etienne, Janske Lazne, hegyek, jó sör. Nagyon sokan mondták, disszidáljak. Azt mondtam, „én a hazámat nem hagyom el semmi pénzért”. Én a hazámat annyira szerettem, hogy megszakadt volna a szívem külföldön.