Új technológiákkal válik hozzáférhetőbbé a koncertélmény a siket közönség számára

A siketség és a klasszikus zene kapcsolata korántsem újkeletű. Beethoven Örömódája és Smetana Moldvája is olyan időszakban született, amikor a két zeneszerző már elveszítette hallását. Gabriel Fauré és Ralph Vaughan Williams szintén komoly hallásvesztéssel élték kései éveiket. Vaughan Williams esetében ebben az öregedés mellett az első világháború hatásai is szerepet játszottak.

1924-ben Helen Keller amerikai siketvak író és aktivista arról számolt be, hogyan tapasztalta meg a New York-i Filharmonikusok Beethoven Örömódájának rádióközvetítését. A rádió hangszórójának fedetlen membránját finoman megérintve a rezgések segítségével tudott különbséget tenni a hangszerek között, sőt, női és férfi énekhangok között is.

Azóta a technológia jelentős fejlődésen ment keresztül, az alábbiakban összegyűjtöttük az elmúlt évek legújabb innovációit.

A zene, amit nemcsak hallani, hanem érezni is lehet

Az egyik legígéretesebb megoldás a haptikus technológia, amely eszközeivel a zenei hangokat különböző erősségű és helyzetű rezgésekké alakítja át. Már az 1990-es évek óta alkalmazzák, az utóbbi időben azonban kisebb és könnyebben használható eszközök kerültek a piacra.

A Párizsi Filharmonikusok 2023-ban a SoundX-szel együttműködve fejlesztettek ki egy hátizsák méretű, Wi-Fi-n keresztül és mesterséges intelligenciát alkalmazó mellényt, amely a zenei hangokat fizikai rezgésekké alakítja. Ugyanebben az évben a chicagói Lyric Opera is kísérleti programot indított a SoundShirt technológiával, amelynek célja az élő zene fizikai érzékelésének megteremtése volt. Hasonló eszközöket használtak a New York-i Lincoln Center rendezvényein is: a vezeték nélküli mellények több tucat rezgési ponton keresztül közvetítették a színpadon megszólaló zene különböző elemeit.

Ausztráliában több kórus alkalmaz auslan (ausztrál jelnyelv) tolmácsokat az énekesek mellett, a Melbourne-i Szimfonikus Zenekar pedig 2024-ben Beethoven Örömódájának előadásába építette be a jelelt interpretációt.

A siket művészek nemcsak a közönség számára keresnek új utakat, hanem maguk is alakítják a zene létrehozásának lehetőségeit. Walter Kadiki siket ausztrál költő saját alkotói gyakorlatát vizuális zeneként írja le. Értelmezésében a világban látható mozgás költészetté, majd zenévé válhat. Augusztusban részt vett Ausztrália első olyan zenekari produkciójában, amely kamarazenét, Auslan nyelvű költészetet és viselhető haptikus eszközöket kapcsolt össze.

A produkcióban Andrea Keller zongorista és zeneszerző Kadiki verseiből komponált zenét, Marnie Kerridge siket művész és Auslan-oktató pedig jelnyelven adta elő a költeményeket. A közönség egy része haptikus mellényeket, valamint csuklóra és bokára helyezhető eszközöket viselt, amelyek a megszólaló zene rezgéseit közvetítették.

Keller számára a közös munka egyben újfajta zeneszerzői feladatot is jelentett: azt kellett megvizsgálnia, hogy a zene mely elemei fordíthatók át a leghatékonyabban a mellény rezgéseire. Kadiki pedig arról számolt be, hogy a különböző hangmagasságokat eltérő módon érzékelve a zene finomabb részleteihez is közelebb került.

A ritmus előbb él a testben, mint a fülben

A zene testi érzékelésének egyik legismertebb képviselője a skót ütőhangszeres művész, Dame Evelyn Glennie. A világhírű muzsikus nyolcéves korától fokozatosan veszítette el hallását, mégis nemzetközi koncertkarriert épített ki. Több mint hatvan lemezt készített, számos zenekarral lépett fel, és 2012-ben ezer dobos produkcióját vezette a londoni olimpia nyitóünnepségén.

Glennie a zenét nem kizárólag hallható jelenségként értelmezi: megfogalmazása szerint „a zene olyasmi, amit belül és fizikailag érzünk”, a ritmus pedig előbb él a testben, mint a fülben. A siket közönség zenei tapasztalata korántsem egységes: vannak, akik valamennyit hallanak, mások számára a hangok bizonyos részei érzékelhetők, míg egyesek egyáltalán nem hallanak. Emiatt nincs egyetlen olyan megoldás sem, amely mindenki számára ugyanazt az élményt biztosítaná.

Nem mindenki ugyanúgy éli át a zenét

A hozzáférhetőség javításának egyik kulcsa az lehet, ha a koncerthelyszínek többféle lehetőséget kínálnak. A jelnyelvi tolmácsolás, a feliratok és a haptikus technológia mellett az is sokat segíthet, ha a közönség tagjai előzetesen megismerhetik egy-egy mű felépítését és összefüggéseit, a hangszerek szerepét vagy a zenei folyamatokat. A technológia ugyanakkor nem olcsó: egy-egy haptikus mellény több száz dollárba kerülhet, ami nagyobb rendezvények esetében jelentős beruházást jelent.

A koncerttermek akadálymentesítése nem feltétlenül egyetlen technológia bevezetését jelenti. A jelnyelv, a feliratok, a vizuális elemek, a rezgések és a zenei magyarázatok együttes alkalmazása olyan lehetőségeket teremthet, amelyek révén a klasszikus zene élménye a hallássérült közönség számára is sokkal többféle módon válhat hozzáférhetővé.

A cél nem egyetlen megoldás megtalálása, hanem annak megértése, hogy mire van szüksége a siket közösség különböző tagjainak, milyen lehetőségek működnek számukra, és melyek azok, amelyek nem bizonyulnak hasznosnak. A koncerttermek számára ez egyben azt is jelenti, hogy az akadálymentesítés nem csupán technikai kérdés: a siket művészek és közönségtagok bevonása magát a zenei élményről alkotott elképzelésünket is tovább formálhatja.

Forrás: Papageno.hu