Ülve, állva, felszabadulva

A tánc mindenkié – állítja Tóth Sára, aki miután 12 év alatt 10 iskolába járt diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia miatt, nem adta fel, pedagógus táncterapeutává képezte magát, tanult amerikai szakemberektől Bécsben, és most egyedülálló módszerével mozgatja meg az időseket és a sérülteket. Down-kórosok, mozgássérültek mind imádják az óráit. Hiába azonban a szakmai tudás és a […]

A tánc mindenkié – állítja Tóth Sára, aki miután 12 év alatt 10 iskolába járt diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia miatt, nem adta fel, pedagógus táncterapeutává képezte magát, tanult amerikai szakemberektől Bécsben, és most egyedülálló módszerével mozgatja meg az időseket és a sérülteket. Down-kórosok, mozgássérültek mind imádják az óráit. Hiába azonban a szakmai tudás és a szimpátia, megfelelő támogatás nélkül ő is „az életéért” küzd.

Türelmesen, csendben ülnek a széken az idős asszonyok a pátyi Levendula Ház Idősek Otthonában. Mindannyian Tóth Sárára várnak, aki több mint egy éve jár már hozzájuk tánc-rehabilitációs órát tartani. Saját fejlesztésű módszerével dolgoznak, melyben kombinálja az izomfejlesztést, a tartásjavítást és a gyógytornát. Mikor a maga 150 centijével és hatalmas göndör hajával berobog a terembe, mindenki fészkelődni kezd, végre kezdődhet a mozgás. Pár perccel az érkezése után már szól is a Beatles, majd a Queen, és az ősz hajú nénik átszellemülten melegítenek.

Gyógytánc

Az óra felében izmot fejlesztenek (súlyzót is használnak!), a másikban tartást javítanak. Nem is akárhogy: balettmozdulatokkal. A széken ülve egyenes háttal, koncentráltan emelik egyes, kettes, majd hármas pozícióba a kezüket, miközben a lábfejük a sarkuknál összezárva, kifelé néz. Persze nem jelenik meg a klasszikus értelemben vett tánc, főleg, mert az óra ülve, egy helyben zajlik, és a gyakorlatok nagy része inkább emlékeztet gyógytornára vagy súlyzós edzésre, de a változatos stílusú zenék és a mozdulatok olykor valóban megidéznek egy-egy táncfigurát. Óra közben többen is rám mosolyognak, biztatnak, hogy csináljam én is a gyakorlatokat. Idővel engedek a nyomásnak és csatlakozom. A kilenc nagymamám korú asszonnyal együtt masszírozom a karom és a combom a tüskés labdával, hogy engedjenek az izmok. Sára időnként javít egy-egy mozdulaton, de többedszerre már nincs szükség a korrekcióra. Megható, ahogy egy törékeny, ősz hajú néni, aki az első alkalmak egyikén ül, büszkén elmosolyodik, mikor Sára megdicséri, milyen ügyes. De nem csak kezdők, haladók is járnak az órára. Erős Antalné, Erika még csak nem is itt kezdett táncolni. „Gyerekkoromban hét éven át balettoztam, így jó érzés visszaidézni azokat a mozdulatokat. Még akkor is, ha most már csak ülve csinálom, nem spicc-cipőben. Nagyon hálás vagyok Sárának” – mondja mosolyogva óra után a 75 éves asszony.

Sára hetente egyszer jár az otthonba, de a lakóknak több találkozóra is lenne igényük. „Szeretjük őt, rendkívül udvarias, nagyon szépen beszél velünk, ami az idősek lelki világának sokat számít” – mondja Erika néni, majd elköszön, várja az ebéd, a többiek már az asztalnál.

Csak nem feladni

A délelőtti pátyi óra után Sárával kocsiba pattanunk, irány vissza Budapest, délután már a Down Alapítvány egyik otthonának lakói várják.

A kocsiban arról mesél: mindig is a tánc volt a legmeghatározóbb és biztosabb pont az életében. Négyévesen beíratták jazzbalettre, és ő már az első óra után tudta, hogy tánctanár szeretne lenni. A nehézségek akkor kezdődtek, mikor iskolába ment. „Lyukas tüdővel és oxigénhiányosan születtem. Utóbbi miatt diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás vagyok, ami csak később derült ki, és nagyon megnehezítette a gyerekkoromat. Tizenkét év alatt tíz iskolában tanultam, sokat csúfoltak, nem voltak barátaim” – meséli, mintegy mellékesen. Döbbenten hallgatom. Sára büszke rá, hogy a nehézségei ellenére nem adta fel, bölcsész-pedagógus diplomát szerzett, hat szakmája van, külföldi szakemberektől tanul és rendszeresen jár sérültekkel kapcsolatos konferenciákra is. 2016-ban bekerült az 50 legtehetségesebb magyar fiatal közé is. A semmiből, anyagi támogatás nélkül hozta létre a Magyar TáncRehabilitációs Alapítványt, és folyamatosan azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb ember számára elérhető legyen ez a mozgásforma. Hangsúlyozza: az idő előrehaladtával mindenkinél kialakul valamiféle „fogyatékosság”, romlik a szeme, kialakulnak különböző mozgásszervi problémák, esetleg egyéb krónikus betegségek. Így mindenkinek szüksége lehet egy olyan mozgásformára, ami alkalmas arra, hogy megmozgassa és szórakoztassa is. A fájdalmas gyógytorna helyett a tánc-rehabilitációs órán pedig zenére élvezetesebben fejleszthetők a sérültek.

Tánc és ölelés

A Down Alapítvány fitneszterme egy zuglói alagsorban működik. Érkezésünkkor már sorban állnak a Down-kóros fiatalok és idősek, hogy együtt mozoghassanak. Egyenként bemutatkoznak be nekem is. Sára itt már jóval határozottabb, sehol a csendes szelídség, itt – ahogy mondja – vehemensebb fellépésre van szükség ahhoz, hogy gördülékeny legyen az óra, hiszen a tanítványai könnyen elkalandoznak. Persze állapotához mérten mindenki igyekszik, bár akkor sem szalad fel a szemöldök, ha valaki egyszer csak kisétál a teremből és csak akkor jön vissza, mikor ismét van kedve. Itt mások a szabályok.

Pátkai Ferencné a terem előtt várakozik, míg lánya, Andi a gyakorlatokat végzi. Még csak második alkalommal jöttek, de Andinak láthatóan nagyon tetszik az óra – mondja. Ügyesen mozog, figyel a tartására, és tényleg mindent belead. Látszik is, hogy sok fejlesztésre járt gyerekkorában. Rögtön feltűnik nekem, milyen empatikus és figyelmes. Ha egy társának nem megy egy gyakorlat és feladná, Andi odalép hozzá, biztatja, segít neki. Ha kell, meg is öleli. Jelenléte jó hatással van a többiekre, akik unszolására újra próbálják, ha valami elsőre nem sikerül. Közben végig mosolyog, koncentrál. Édesanyjától megtudom, hogy egy évig blogot is írt, jelenleg pedig aktívan színészkedik a Baltazár Színházban, ahol az egész napos próbákon beszédtechnikát és táncot is tanul.

Az óra végén odalép hozzám. Azt mondja, hallotta, hogy újságíró vagyok, és szeretne beszélni velem, de mindenekelőtt megölelne, ha szabad. Ennyi kedvességnek nehéz ellenállni. Még akkor is, ha közben picit összeszorul a szívem. De nincs idő a sajnálatra, leülünk egy folyosói padra, ő pedig belekezd a mondandójába. „Arra szeretnélek megkérni, hogy egyszer gyere át hozzánk, mert szívesen megmutatnám neked, hogy miket szoktam csinálni otthon. írhatnál róla. Olyan jó lenne! Tudok sütni és főzni, palacsintát és tojás rántottét is készítek, de írni is szoktam” – mondja. Megígérem neki, hogy egyszer feltétlenül meglátogatom.

Miután mindenkitől elköszöntünk, Sára mesélni kezd. Arról, milyen kemény kritikákat kapott kamaszként, az egyetemi évekről, amikor cseppet sem volt mindig könnyű dolga a tanulási nehézségei miatt. Aztán arról, kitartása hogyan segítette hozzá, hogy külföldön tanulhasson. „Hallottam egy nagyon jó táncterápiás képzésről, amit egy neves amerikai szakember tartott Bécsben. Levelezni kezdtünk az oktatóval, aki érezte, hogy nekem tényleg a táncterápia, a sérültek segítése az életem. A képzés hihetetlenül drága lett volna, de az oktató, aki egész családjával Bécsbe költözött a kurzus miatt, felajánlotta, hogy kifizeti a tandíj háromnegyedét, ha órák után vigyázok a kisgyermekeire. így ő picit több időt tölthetne a feleségével, én pedig ilyen módon ledolgozom a tandíjat. Biztos vagyok benne, hogy azért segített, mert tudta, milyen fontos ez nekem” – emlékezik vissza Sára, aki már gyermekkorában is csak a táncórán érezte, hogy nincs kényszer, nem kell megfelelni. Ott volt igazán boldog és önfeledt. Ezt szeretné továbbadni azoknak, akik szintén küzdenek valamilyen nehézséggel, és végre közelítsünk egyfajta társadalmi egyenlőség felé. Hogy ne bélyegezzék meg azokat, akik mások.

(megjelent: Népszava, Visszhang melléklet, 2019. 07. 27)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.