Valentin-nap: Vakvezető kutyával és pasival élni is egyensúlyi kérdés

Felhő nevű vakvezető kutyájával eleinte nehezen találták meg a közös nevezőt, mert mindketten „alfanőstények”. Ani azt mondja, Felhő mellett rengeteget tanult emberségről, felelősségről, bizalomról, szabadságról, és arról, a csapatmunkához ketten kellenek. Akár csak egy jól működő párkapcsolatban.

Mikor kezdett el drasztikusan romlani a látásod?
12 éves koromban. Én még megtanultam a síkírást-olvasást, tisztában vagyok az alapvető színekkel, vizuális élményeim is vannak. Szerencsém van, mert még pont láttam az Eiffel Tornyot Párizsban. Aztán elhomályosodott a világ, egyre kevesebb részlet esett le belőle, aztán egyszer csak már semmi új kép nem jött. Péntek éjszaka vakultam meg, de ennek ellenére, amikor szombat reggel felkeltem a kórházban, láttam a körülöttem lévő környezetet, az ajtót, az ablakokat, a zöld csempét. Aztán mikor bevittek egy sötét szobába, és gyertyás vizsgálatot csináltak, akkor jöttek rá, hogy nem látom a gyertyafényt. Azért tűnt úgy, hogy látok, mert nagyon sok időt töltöttem a kórházban, és mindenre emlékeztem, az agyam simán elém vetítette a megszokott képet. A fantomlátásnak (vizuális érzékcsalódás, melynek oka az, hogy egy érzékszervük elveszítése után is tovább működtek az érzékelésért felelős agyterületek, és kommunikálni próbáltak – a szerk.) köszönhetően tudnak a szerzett vakok sok esetben jobban tájékozódni, mint a született vakok, akik sosem fogják tudni úgy
elhelyezni magukat egy térben, mint mi, hiszen nekünk vizuális tapasztalatunk van arról, hogyan néznek ki a terek.

Ha például a Felhőt megfogod, van róla egy kutya-képed belül?
Ez nagyon érdekes, mert én soha nem láttam olyan jól az életemben, hogy egy kutyát ennyire részleteiben megfigyelhessek. Amikor Felhőnek nyunyurgatom a pofiját, érzem, hogy nagy, íves szemöldöke van. Csakhogy én ezt úgy látom magam előtt, hogy van egy cuki feje, és három, jelentősen nagy szemöldökszál kunkorodik felfelé. Rajzfilm-kontrasztossággal képzelem el Felhőt.

Karikatúraszerűen képzeled el a világot is?
Amiben nem vagyok biztos, azt igen. Vagy például az olyan új dolgokat, amelyek a megvakulásom előtt még nem voltak, mint a tablet. Nem vagyok benne biztos, hogy felismerném ezeket, ha látnám.

Hogy élted meg, főleg kamaszként, hogy elveszíted a látásodat?
Nem volt trauma, mert tényleg nagyon fokozatos, évről-évre megélhető és feldolgozható folyamat volt. Maga a látásvesztés ténye nagyban meghatározta az életemet, mégsem kezeltem tudatosan. Pénteken megvakultam, hétfőn már mentem töri témazárót írni. Egy dolgot csináltam, anyával elmentünk a segédeszközboltba, és vettem egy fehérbotot. Egészen az érettségéig nem is vettem erről tudomást, amikor is súlyos alvásproblémáim lettek, és kezdtem belesüllyedni egy csúnya, depressziós állapotba. De szerencsém volt, mert Csilla nővér volt a nevelőtanárom, egy olyan ember, aki rengeteg időt szánt a diákjaira, és ő tanácsolta, hogy menjek el a Máltai Szeretetszolgálattal Németországba egy csereprogramra. Ott találtam egy barátot, Stefánt, akivel vinnyogva tudtunk nevetni azon, hogy neki nincsenek kezei, én meg nem látok, és ez milyen helyzeteket tud szülni. Sokat tanultam tőle.

Például?
Például azt, hogy nem tudok kimenekülni a veszekedésekből, mert nem találom az ajtót. Vagy hogyan nyomatékosítsam a szavaimat úgy, hogy nem tudok a másik szemébe nézni és gesztikulálni. Hogyan higgyem el, hogy komoly ember vagyok úgy, hogy nem tudom felmérni, hol vagyok én a térben a másikkal szemben. Hogyan tudok méltósággal kérni egy szalvétát, ha felborítok egy pohár vizet. 24-25 éves koromra tudtam megbirkózni ezzel a helyzettel úgy, hogy ma már azt tudom mondani halál nyugodtan, nem mindenáron kell nekem, hogy újra lássak.

Öcséd, Kristóf is örökölte a betegséget. Tudtál neki segíteni a feldolgozásban? Milyen a kapcsolatotok?
Öcsémnél már tudtuk, mi fog történni, ezért 6 évesen ő is abba a speciális kollégiumba került Debrecenbe, ahová én jártam. 12 éves voltam akkor, és egy helyen laktunk, ezért én mentem a szülőire, én figyeltem rá, amikor beköltözött, én beszéltem a tanáraival. Nagyon nem volt könnyű feldolgoznia, ami vele történik, ahogy nekem sem, de húzóerőnek nekem ott volt az, hogy nem zuhanhatok össze, egyrészt mert anyámnak még egyszer végig kell élnie az öcsémmel a látásvesztést, másrészt mert Kristóf nem láthatta, hogy ez mennyire megviselheti az embert. Nem bőghettem előtte azon, hogy tegnap még láttam az ablakot, ma meg már nem. Visszafogtam magam, hogy megvédjem a helyzettől. Ma már sokat tudunk beszélni arról, hogyan éli ezt meg, fokozatosan nyit a témára, és ezt nagy méltósággal csinálja. Nekem ő a mindenem, nagyon közeli a kapcsolatom vele. Felhőt is tulajdonképpen neki köszönhetem.

Hogyhogy?
Pont az esküvőmet szerveztem 2 éve, amikor Kristóf kitalálta, hogy neki vakvezető kutya kell. Részt vett egy szimpátia találkozón a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolában, majd felhívott, hogy van egy Felhő nevű kutya. Tőlem távol állt ez a dolog, és problémáim is voltak a kutyákkal, de akkor azt mondtam, annyira jó a neve, hogy nekem kell ez a kutya, pedig még be sem adtam a pályázatomat. Nyilvánvaló volt, hogy Kristóf és Felhő nem fognak összepasszolni, mert Felhő nagyon komótos asszony. Azért is lett Felhő a neve, mert kis túlzással szólva csak akkor mozog, ha fújja a szél. Felhő megfontoltsága, lassúsága viszont nekem jól jön a magassarkú cipőimhez.

Hogy találtatok egymásra?
Amikor kiderült, hogy Kristóf és Felhő között nem alakul ki szerelem, én is beadtam a jelentkezésemet, és 2 héttel rá, találkoztam Felhővel. Első látásra azonnal egymásba zúgtunk, pedig Felhőnek addigra már volt 8-10 szimpátia találkozója, de vagy nem akarta megcsinálni a feladatot, vagy végigrángatta a delikvenst a városon. Nálam viszont nagyon nagy jelzéseket adott, például a lefelé lépcső előtt erőteljesen lecsapta a fenekét, hogy biztosan észrevegyem. A feladat teljesítése után pedig nem Nyíriné Kovács Máriára, a kiképzőjére nézett, hanem rám. Marcsi a hátam mögött rögtön tudta, hogy megvan a gazdi.

Milyen volt magadat rábízni?
Nagyon nehezen bízom meg dolgokban, emberekben, a kutyákról meg nem is feltételeztem, hogy ennyire tudnak segíteni, figyelni, szeretni. Amikor beköltöztünk a fővárosba, a munkahelyemnél épp szétverték az utcát, és hatalmas gépek között kellett járni a csúcsforgalomban. Ennek ellenére minden reggel bejutottam a munkába Felhővel, akinek még arra is volt kapacitása, hogy odamenjen egy vak kolleganőmnek is segíteni, és együtt szeljük át az akadályokat. Olyan szakaszokon vezetett át minket Felhő, hogy még az egyébként hidegvérű kiképzőnek is felszökött a pulzusa. Akkor már biztosan tudtam, hogy ez a kutya mindent megtesz értem, sőt felül is múlja az elképzeléseimet. Egy fehér bottal nem tudom azt megcsinálni, amit Felhővel igen, hogy egy kávéval a kezemben, tűsarkúban végigszambázom vele a városon. Ebből már könnyű átlendülni egyfajta túlzott bizalomba, amikor elfelejtjük, hogy ez egy csapatmunka. Pedig Felhőnek is lehetnek rossz napjai, amikor megáll a zebra kellős közepén, és nem mozdul. Ez az egész bizalom játék olyan kicsit, mint a pasikkal – oké, hogy nagyon szeret engem, mindent megtesz értem, de a kapcsolathoz ketten kellünk.

A pasikkal is nehéz megtalálni az egyensúlyt, ki mennyit tehet meg a másikért, meddig mehet el? Te mindig látó partnereket választasz? Mennyire befolyásolja ezt az egyensúlyozást az, hogy te nem látsz?
3 éve erre a kérdésre még simán rávágtam volna, hogy nem, egyáltalán nem befolyásolja, de most már látom, hogy például vannak olyan dolgok, amiket nem tudok megtenni a párom nélkül, és nem azért, mert nem fogom tudni soha, hanem mert nekem idő kell ahhoz, hogy belejöjjek bizonyos dolgokba. Amíg például nem érzem magam otthon a konyhában, addig 2
négyzetméteren is hatszor eltévedek. Egy férfinak az elején extrán sokat kell vállalnia. Nekem pedig vigyáznom kell arra, hogy ne essek át a ló túlsó oldalára, ne kerüljek abba a helyzetbe, hogy kiszolgáltatom magam, hogy az én feladataimat a másik lássa el. Erre az egyensúlyra nagyon oda kell figyelni egy ilyen vegyes kapcsolatban.

Volt olyan, hogy ez sok nehézséget okozott?
A volt férjemmel, akivel 3 évig voltunk együtt, és tavaly előtt decemberben váltunk el, ez határozott probléma volt. Egyszer mentem haza hajnali kettőkor a munkából, és egy járdarepedésbe beleakadt a botom. Hívtam, hogy itt vagyok Újpest közepén, nem tudom, mibe akadtam el. Azt mondta, álljak ott, majd csak azután jön értem, hogy elszívott egy cigit. Bunkóságnak hangzik, de én meg tudom érteni, hogy eljön az a szint, amikor valaki ennyire elfárad ebben. Ő egy művészlélek, ami megköveteli, hogy a párja nonstop mellette tudjon lenni. Különösen Felhő érkezésével éleződött ez ki, amikor sokkal kevesebb időm maradt a férjemre. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a kutyázás mellett nem lehet teljes a párkapcsolat, de tény, hogy egy vakvezető kutya családba érkezése legalább akkora hormonlökettel jár, mint egy baba születése. 26 voltam akkor, abban az időszakban jártam, amikor egy nőnek már nagyon kell egy gyerek. Gyerek helyett viszont Felhő jött. Valószínű nem kezeltem ezt a helyzetet úgy, ahogy kellett volna, valószínű a volt férjemnek is sokkal türelmesebbnek kellett volna lennie.

Mi az, ami megfog egy pasiban?
Nálam fordítva van ez bekötve, mint másoknak: először a belső tulajdonságok jönnek le.

Akkor nem lehet átverni téged macsó külsővel…
Nem igazán, de a borosta vagy a szakáll fontos szempont, ahogy az illata is, és az, hogy egy magassarkúban is jól érezzem magam mellette. Nekem nőként inkább az a fontos, hogy ne azért legyek a másik hercegnője, mert vak vagyok, és lehet pátyolgatni, hanem azért, mert ő tényleg annak lát engem.

Szerző: Bánosi Eszter
Fotó: Gyülvészi András

Ha Te is úgy gondolod, hogy a vakvezető kutyák a legcsodálatosabb segítők közé tartoznak, állj melléjük és támogasd adód 1%-ával kiképzésüket!
A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány (ahonnan a cikk származik) 1% adószáma: 18449149–1–05
Ismertető: http://bit.ly/2Fisu28