Weisz Fanni, Az én világom a csend

Sosem felejtem el, amikor 2010-ben Rúzsa Magdi Gábriel című dalát kísérte jelnyelven. Mintha egy angyalka szállt volna le a színpadra. Az a benyomásom, hogy ő valóban az. Küzd az esélyegyenlőségért, és folyamatosan a saját határait feszegeti.

Egy dunántúli napilap és internetes újság közösen meghirdetett versenyén ő lett az Év Embere. Az Ég, föld, férfi, nő című műsor vezetőjeként is láthatjuk. És még mennyi minden foglalkoztatja…

Elindult 2015. Mit szeretnél, mire vágysz ebben az évben? Úgy számoltam, hogy most kellene érettségizned…

Upsz! Ezt hagyjuk inkább!

Érzékeny pontra tapintottam?

Folyamatosan forgatunk és egyszerűen nem volt időm tanulni. Nem tudom magam úgy odatenni, ahogy kellene. De remélem, hogy hamarosan pótolni tudom, mert érettségi kell! – ez nem kérdés.

Kitűztél egy határidőt?

Hát, nem, mert nem szeretem beszorítani magam. Amikor úgy érzem, nekiállok majd. Nem akarok előre idegeskedni, mert nincs értelme.

Én azt hittem, hogy szigorú vagy magadhoz. Legalábbis ezt érzem mindabból, amennyi mindent, és ahogyan csinálsz. Keményen dolgozol, ügyeket képviselsz…

Mostanában tört rám, hogy bizony felnőtt lettem. Határozottnak kell lennem és fegyelmezetten csinálni a dolgaimat. Pedig közben még annyira él bennem a játékos gyerek! Mindent egyszerre szeretnék, de aztán rájövök, hogy muszáj fontossági sorrendet felállítanom. Buta semmiképpen nem szeretnék maradni, úgyhogy tanulni kell. Sokszor eszembe jut, hogyan is alakul majd a jövőm, mi lesz velem. Időnként aggódom, vajon lesz-e mindig munkám? Ilyen gondolatok törnek rám, de aztán elhessegetem őket, és próbálok ügyesen élni mindazokkal a lehetőségekkel, amik megtalálnak.

Nem gondoltam, hogy tépelődni szoktál. 2010 óta úgy tűnik, minden sínen van az életedben.

Hát, igen. Azt gondolják az emberek, hogy hú, de jó Weisz Fanninak lenni, mennyire könnyű neki! De azért ez nem teljesen igaz. Azt például nehéz megszoknom, hogy mióta ismertté váltam, nehéz megvédeni a magánéletemet. Sokszor faggatnak arról, hogy van-e valakim, kivel élek… Én szeretnék ebben visszafogott maradni. Nem ezzel akarok a nyilvánosság előtt szerepelni. Boldogságot és mosolyt szeretnék adni az embereknek, de bizonyos határokat szeretnék megtartani.

Nem könnyű.

Őszinte leszek – én egy picit félek az emberektől. A siket emberek nagyon nehezen nyitnak a hallók felé. Amikor pici voltam, sokat bántottak, és ezt nem tudom elfelejteni. Megmaradt bennem a félelem. Próbálom legyőzni, de nem megy könnyen. A forgatásokon nagyon sok mindent látok, tapasztalok, rengeteg élmény ért, de azért mélyen bennem még most is ott van a szorongás. Persze ami az utóbbi években történt sokat segít abban, hogy bátrabb legyek, hogy ki merjek nyílni. Próbálok is kitörni ebből a zárkózottságból, de abban a pillanatban, amikor valami rossz ér – rögtön becsukódom. Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy túllendüljek ezen. Valahogy megmaradt bennem a gyerekkoromból.

Emlékszel arra, mikor döbbentél rá, hogy más vagy, mint a többiek?

Hétéves voltam, amikor szembesültem ezzel. Otthon a családban a hallók beszélgettek, én pedig a bátyámmal jeleltem. Azt gondoltam, biztos majd ha felnőtt leszek, akkor én is tudok beszélni és ugyanolyan leszek, mint a többiek. Aztán megműtöttek, kaptam egy implantátumot, és akkor döbbentem meg, amikor feltettem. Hát ez most mi?! Mi történik? Amikor anyu hangját először meghallottam, elsírtam magam. Aztán hallgathattam a víz csobogását, az óra ketyegését, a madarak csiripelését… De amellett, hogy jó érzés volt, meg is ijedtem. Hisz én egészen addig hangok nélkül éltem.

Most használod ezt az eszközt?

Nem.

Miért? Azt gondolnám, hogy megkönnyíti az életedet.

Az én világom a csend. Sokkal nyugodtabb. Nincs zaj. Nem érdekel, mit mondanak itt vagy ott. Jobb ez a békesség nekem.

Ha kizárom a hangokat, mintha kiélesedne a látás. Jól gondolom, hogy te sokkal több mindent leveszel, megérzel a körülötted lévőkről?

Nagyon sokat elárul az emberek mimikája, testbeszéde. Ránézek valakire és már mondom is anyának – nem jó ember, menjünk! Ő pedig nem hiszi el nekem. Aztán rájön, hogy igazam volt. Ugye, én nem hallom a mondatokat, de nagyon figyelem a másik tekintetét, az arcát, a reakcióit. Az egész apró rezdüléseket is észreveszem. Ebből a szempontból igazából szerencsés vagyok, mert nagyon pontosan látom az embereket. Kicsi koromtól kezdve figyelem őket, és rengeteget tanultam ebből.

Látod az előnyeit is annak, amit mi beszélő, halló emberek hátránynak látunk.

Engem nem kell sajnálni. Nekem így sokkal jobb. A csendem nekem boldogságot ad, hidd el. Nem érint meg, hogy kik mit mondanak, és csak megyek előre a saját utamon.

És ha vitatkozni szeretnék veled?

Akkor pedig egyszerűen lekapcsolom a lámpát.

Vagy sarkon fordulsz és elmész.

Igen. Sokszor csináltam.

És én hiába toporzékolnék mögötted.

Hiába. Nem hallom, nem érdekel, nem nézek oda. Anya mérgelődik is néha ezért. Én így hisztizek. Elfordulok és kész. Ilyen egyszerű.

Nevetve mondod, de Fanni, te soha nem tetted fel a kérdést, hogy miért is alakult így a sorsod?

Volt idő, mikor minden reggel, amikor felébredtem, az járt a fejemben, vajon miért pont én vagyok siket? Mit csináltam? Tehetek erről? És a bátyám? Vajon miért pont mi jártunk így? Mi az oka? Mert anyukám és apukám elváltak? Mi olyan rossz történhetett, ami miatt ez így alakult?

Mi lett a válasz?

Ez a sors. Megváltoztatni nem lehet. Szenvedni pedig nem érdemes miatta.

Mióta tudod azt mondani, én gazdag vagyok ezzel a csenddel, nekem ez így jó? Mikor kezdted másként látni magad?

Amikor középiskolás lettem. Az általános iskolában nagyon rossz volt, egyedül én voltam siket. Sokat csúfoltak és piszkáltak: „Süket! Nem hallasz? Mi van?” Belekiabáltak a fülembe, én meg ültem ott… Csak a tanulásra figyeltem. Szerencsére a tanárok sokat segítettek. Aztán a gimiben kaptam tolmácsot, és akkor jöttem rá, hogy ugyanolyan boldog lehetek, mint mások, hiszen attól kezdve én is mindent értettem. Ennyi kell csupán. Hogy nem maradok ki abból, ami történik. Ezért fontos a jelnyelv.

Harmadik éve dolgozol a jelnyelv oktatásáért.

Küzdök-küzdök és próbálom elmondani az embereknek, mennyire fontos, hogy a siket emberek megtanuljanak kommunikálni. A siket babáknak a 93 százaléka halló családba születik. Szerinted a szülők hogyan kommunikálnak egy siket babával?

Biztos kialakul egy saját nyelv, jelrendszer a családon belül.

Hát ez az! Nekünk is van egy saját jelnyelvünk anyával. De attól még másokat nem tudok megérteni! Annak idején azt erőltették, hogy artikulálni tanuljunk. De miért? Gondolj bele, ha azt mondod, hogy mama, papa, baba – ennek a három szónak ugyanaz a szájképe! Én nem hallom, hogy melyiket mondod. Akkor most épp melyikről beszélünk? Tél, térd… Ugye, nem mindegy? Pedig ugyanolyannak látszik, ha a szádról olvasom.

Azt szeretnéd, hogy tanulják meg a jelnyelvet azok a szülők, akik siket babát nevelnek?

Igen. Tudom, hogy mennyit szenvedtem a tesómmal együtt, és mennyire nehéz volt nekünk. Az a célom, hogy azok, akik kapcsolatban állnak siketekkel, tanulják meg az ő nyelvüket. Mindenhol és mindenkinek elmondom. Nem adom fel. Szeretném, ha másoknak könnyebb lenne, mint nekünk volt.

Komoly feladatot, felelősséget vállaltál magadra. Ez a felnőtt Fanni küldetése, de mire vágyik az álmodozó, a „gyerek” Fanni?

Hát, majd családra, kisbabára, biztonságra – tudom, hogy ez még odébb van. De van egy másik álmom is. Egy éve jár az ötlet a fejemben, csak nem szeretném elkiabálni… Szóval még titok! Annyit elárulhatok, hogy ha sikerül, akkor kiteljesedik mindaz, amin évek óta dolgozom. Hogy ne váljon külön a hallók és a siketek világa, hanem közeledhessünk egymáshoz. Lenne kedved néhány jelet esetleg megtanulni? Ott erre is módod lenne. De most ne kérdezz tovább, hanem inkább szurkolj nekem! Olyan boldog lennék, ha sikerülne!

Forrás a rehabportal.hu Szerző: Szily Nóra

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .