„Ami leginkább hiányzott, az a közös játék a szüleimmel”

Tíz éve, hatesztendős kora óta gondozza látássérült szüleit egy barcsi fiú. Édesanyja tavaly halt meg, apjával – mindent összeszámolva -120 ezer forintból élnek, ami előrelépésnek számít. – Jöjjenek be, Imi leugrott bicikligumiért, addig üljenek le valahová – mutat körbe a nagyszobában Csonka Imre, ám csak azután fordul felénk, miután letelepedtünk és megszólalunk. Az 59 éves […]

Tíz éve, hatesztendős kora óta gondozza látássérült szüleit egy barcsi fiú. Édesanyja tavaly halt meg, apjával – mindent összeszámolva -120 ezer forintból élnek, ami előrelépésnek számít.

– Jöjjenek be, Imi leugrott bicikligumiért, addig üljenek le valahová – mutat körbe a nagyszobában Csonka Imre, ám csak azután fordul felénk, miután letelepedtünk és megszólalunk. Az 59 éves barcsi férfi ugyanis 18 esztendős kora óta vak, ahogyan kedélyeskedve elmeséli, a szülői túlbuzgóságnak köszönheti, hogy elveszítette a látását. Illetve egy orvosi műhibának, de a műtéthez felmenői erőszakossága kellett.
– Szürke hályog volt mindkét szememen, de a kezelőorvos azt mondta, javul, folyamatosan összehúzódik, úgyhogy nem javasolja a műtétet – emlékszik vissza 1979-re. – Anyámék viszont hallottak egy pesti orvosról, aki valamilyen új módszerrel remekül operálja a szürke hályogot, így kierőszakolták, hogy több tucat gyerek mellett én is bekerüljek a kísérleti programba. A doki futószalagon műtött, volt, aki jól jött ki belőle, nekem és még jó pár gyereknek nem volt szerencsénk. Csak néhány hónapon múlt minden: ha betöltöttem volna a tizennyolcat, a szüleim nem dönthettek volna helyettem, s én a kezelőorvosra hallgattam volna.
A középiskola helyett így Budapesten, az Ajtósi Dürer soron, a vakok iskolájában folytatta tanulmányait – zongoraszerelő és -hangoló lett a szakmája -, s itt ismerte meg majdani feleségét, ahogyan ő nevezi, Mazsoláját. Az asszony vele ellentétben minimálisan látott, bár az orvosok szerint így is óriási rizikót vállaltak, amikor kijelentették, gyereket akarnak. Két lányuk született, szerencsére mindketten egészségesen, így amikor – hogy elég távol legyenek az anyóstól – a somogyi határszélre, Barcsra költöztek, elkezdhették önálló, normális életüket.
– Harmincöt éve lakunk ebben a lakásban – jegyzi meg. Az első emeleti panel afféle szegényrésze a Dráva-parti városkának: kopottas bútorok, a falakon megfakult fotók és néhány szentkép, a csillárban csak minden második égő világít, a szobában kifejezetten hideg van, ugyanis a fűtésen is spórolni kell.
– Egy hónap alatt megtanultam anno, mi hol van a lakásban, persze még így is előfordul, hogy nekimegyek valaminek – magyarázza Csonka Imre. – Ráférne egy festés, tervezzük is a tavasszal, a plafon, remélem, zöld lesz, az a kedvenc színem. Merthogy emlékei még vannak a látó korszakából, sőt amikor a glaucoma miatt megnő a szemnyomása, úgy érzi, látja is a színeket.
– Na, hol van már az a gyerek! -kapja fel hirtelen az órát, mely megnyomva bemondja a pontos időt. Alig, hogy leteszi, kulcs fordul a zárban, s megérkezik Imi. Aki 16 éves asztalostanulóként a családfenntartó, sőt igazából már tíz esztendeje annak mondhatja magát. Hatéves volt ugyanis, amikor édesanyja stroke-ot kapott, s bár a kórházból hazaengedték, nemhogy a famíliát, de magát sem tudta többé ellátni. Mivel Imi nővérei ekkor már elköltöztek – 20 és 22 évvel idősebbek a fiúnál -, egyedül maradt vak apjával és kvázi magatehetetlen anyjával.
– Megtanult főzni, kezelni a mosógépet, bevásárolni, takarítani – fordul fia felé Csonka Imre. – Elvégezte a kisebb javításokat, tornáztatta az anyját. S persze közben iskolába járt. Ahol természetesen tudtak a családi hátteréről, de Imi szerint csak néhány tanár próbált meg neki segíteni. Osztálytársai eleinte csodálkoztak, hogy tanítás után nem megy velük focizni, bandázni, biciklizni, de aztán szép lassan elfogadták a helyzetet.
– Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor először elgondolkodtam rajta, nekem más az életem, mint a többieknek – szólal meg Imi. – De nem okozott törést, egyszerűen elfogadtam, hogy én csak akkor tudok például matchboxozni, ha itthon már mindennel végeztem. Ami leginkább hiányzott, az a közös játék a szüleimmel: néha társasoztunk meg apuval labdáztunk, de olyankor mindig összetört valami a lakásban, s anyu mérges lett.
A família szűkös anyagi helyzete sem tűnt fel neki, pedig a családi pótlékon kívül szülei cirka 60 ezer forint rokkantnyugdíjat kaptak havonta – összesen. Ebből kellett kigazdálkodni a számlákat, a gyógyszereket, a kosztot. Csonka Imre ugyan otthon dolgozott, ám az ajtódíszkészítésből jó, ha hatezer forint összejött havonta. Emellett időnként eljárt kocsmákba, mulatókba zenélni, s a szintetizátorozás, tangóharmonikázás alkalmanként 10-15 ezer forintot hozott a konyhára. A gazdagabb hónapokban így talán 100 ezer forint is jutott hármójukra.
Ilyen körülmények között nyaralásról persze szó sem lehetett, a várost csak nagy ritkán hagyták el, ha látogatóba mentek a pesti lánytestvérekhez, de ott is hat éve jártak utoljára. Igaz, a beteg asszonnyal nehéz is lett volna útnak indulni, főleg, hogy az évek során egyre romlott az állapota, s végül a tavaly januárban meghalt. – Nagyon hiányzik -állítják mindketten, ahogyan azt is, nehezebb lett az élet nélküle.
Anyagilag viszont valamelyest előreléptek, mert árvaságit és özvegyi nyugdíjat is hoz a postás azóta, igaz, utóbbi csak 16 ezer forint, de így is összejön mindennel együtt 120 ezer havonta.
– Amire kell, arra jut – jelenti ki Csonka Imre. – Ez volt az első karácsony az asszony nélkül, de vettünk fát, s hal volt vacsorára. Rántva. Aztán az iskolai szünetben kijavítgattunk ezt-azt a lakásban, s megbeszéltük, milyen színre legyen majd kifestve – teszi hozzá. – Szerintem a plafon zöld lesz, a falak pedig piros-kék mintásak. Az én Mazsolám valamelyest látta az élénk színeket, és nagyon szerette őket.

(megjelent: Népszava, 2021. 01. 04.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .