Toldy Csilla: Kata

Hogyan lehet túlélni, ha egy sikeres és csillogó karrier a világgal együtt darabokra hullik? Karády Katalin, az ünnepelt énekesnő és filmcsillag életére lassan rávetül a háború árnya. Barátainak menekülniük vagy bujkálniuk kell, ügynökét bíróság elé állítják, és egyre aggasztóbb hírek érkeznek a frontról és a zsidók elhurcolásáról. Karády méltósággal viseli, hogy a jobboldali sajtó megszólja […]

Hogyan lehet túlélni, ha egy sikeres és csillogó karrier a világgal együtt darabokra hullik?

Karády Katalin, az ünnepelt énekesnő és filmcsillag életére lassan rávetül a háború árnya. Barátainak menekülniük vagy bujkálniuk kell, ügynökét bíróság elé állítják, és egyre aggasztóbb hírek érkeznek a frontról és a zsidók elhurcolásáról. Karády méltósággal viseli, hogy a jobboldali sajtó megszólja szabados erkölcsei és népszerűsége miatt, és kémkedéssel is meggyanúsítják. Töretlenül teszi, amit helyesnek tart: énekel a fronton, és zsidókat bújtat. Biztonságban érzi magát szerelme, a magas rangú katona, Ujszászy István mellett, ám amikor egy nap a Gestapo katonái dörömbölnek az ajtaján, nincs más választása: velük kell mennie… A díva élete számos ember sorsával összefonódik a világégés közepette. Egy kíméletlen színikritikus, egy zsidó orvos, egy családja túléléséért küzdő anya és kamasz lányának története is feltárul Toldy Csilla több szálon futó regényében.
Karády Katalin hangját, arcát jól ismerjük a filmvászonról és a bakelitlemezekről. Itt az ideje, hogy megismerjük sorsát: az asszonyt, aki élete végéig mindig képes volt megőrizni nem csupán méltóságát, de emberségét is.

22. fejezet

„A foglyok minden reggel felsorakoztak a cellájuk előtt. Volt, akit autóval elvittek a Gestapo főhadiszállására kihallgatásra, másokat kivittek az udvarra. Egy rövid kiáltás, egy lövés, és kész. Katának fel kellett készülnie. Ez az én nagy alakításom, gondolta. Hamarosan rám is sor kerül.
A Melinda Szállóban Klages a tolmács segítségével megkérdezte:
– Kipihente magát, Karády kisasszony? Adtam időt, hogy átgondolja a dolgot. Válaszoljon a kérdésemre.
– Nincs mit mondanom – felelte Kata.
– Sokszor járt külföldön. Kik voltak a barátai?
– Civilek. Voltam Svájcban, Olaszországban, sőt Párizsban is. Még a háború előtt.
– Miért ment Párizsba?
– Látni akartam.
– Szóval még mindig makacskodik. Használja az eszét, nem esik bántódása, ha elmondja, kik voltak a külföldi kapcsolatai.
– Nem voltak.
Klages megvonta a vállát.
– Maga nem figyel. – Elkezdte ütni az arcát, és a térdével a gyomrába rúgott. – Ez csak ízelítő.

Kata letörölte a vért az ajkáról. Érezte, hogy egy fog meglazult a szájában.
– Holnapig van ideje gondolkodni – mondta Klages -, és csak azért teszek kivételt magával, mert szeretem a… művészetet.
Két SS-katona vitte vissza a börtönbe. Az 525-ös cella éjjel tele volt csótányokkal, de azok már nem csipkedték. Talán a vére mostanra már íztelenné vált. Órákig feküdt a padlón, és csak sírt. Ezekben a pillanatokban lélekben elhagyta sajgó testét. Kívülről figyelte magát.

Még kétszer vitték kihallgatásra, de Klages túl elfoglalt volt ahhoz, hogy fogadja. Csak egy borzalmas utazást kellett elviselnie, ami arra volt hivatott, hogy szétcincálja az idegeit. A negyedik napon Klages „ráért”.
– Nos, hajlandó végre beszélni?
A tolmács fordított, de Kata németül válaszolt.
– Ich habe nichts zu beantworten*  (* Nincs mit mondanom.)
Klages felugrott és felüvöltött:
– Te kém, te vadállat! Te tudsz németül, és hagyod, hogy tolmácsot használjak! Véged van! – Belemarkolt a hajába. – Tudtam! Kém vagy, és kurva! – Folyamatosan ütötte és rugdosta. A földre zuhant, a két katona csizmája elé. Kérem, ne rúgjanak! Felültették egy székre. Klages rágyújtott egy cigarettára, és az arcába fújta a füstöt. Kata megkívánta a nikotint. Klages közelebb lépett hozzá, mintha oda akarta volna adni neki a cigarettát, de ehelyett elnyomta a karján. Először semmit sem érzett, csak a jéghideg sokkot, de aztán a fájdalomtól felsikoltott. Klages a kesztyűs kezével pofozta, ütötte, és újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki, amíg eszméletét nem vesztette.

A cellájában, a földön fekve tért magához. Két nő mosta körülötte a véres csempét. Az egyik azt mondta a másiknak:
– Kidobták a harmadik emeletről.
Kata törött fogai miatt csak nyöszörögni tudott:
– Kit?
– Fodor Pált, az újságírót – súgta oda a nő.
Kata egy pillanatra megkönnyebbült. Nem Istvánt. Aztán bűntudat kerítette hatalmába. Eszébe jutott a fiatalember, aki olyan szellemes, olyan okos volt. Ő készített vele interjút az Esti Újságnak. Összerándult a gyomra, amikor az udvar közepén, vértócsában fekvő, összetört testre gondolt. És ő tegnap pont oda akart kiugrani az ablakból. Megborzongott, és sírva fakadt.
Úgy zokogott, mint egy kisgyerek.
– Maga Karády Katalin? – kérdezte hitetlenkedő, tágra nyitott szemmel az egyik takarítónő, miközben átnyújtott neki egy zsebkendőt. Kata bólintott, és megtörölte véres arcát. A nő gyorsan a kezébe nyomott egy rongyba csomagolt valamit.
– A vőlegénye küldi.

– Kifelé! Elég ebből! – kiáltotta egy börtönőr a folyosóról. Kata elvette a tárgyat, és maga alá csúsztatta. A takarítók kirohantak, és a cella ajtaja becsapódott.
Amikor kint csend lett, Kata kibontotta a csomagot. Egy szál füstölt kolbász volt benne. A fűszeres illat még éhesebbé tette. Kis darabkákat tört le belőle, amiket rágás nélkül nyelt le, hogy elkerülje a fájdalmat, de rögtön meg is bánta. Túl hamar elfogyott. Begörcsölt a gyomra, és órákig szenvedett. Hálás volt a tál ízetlen levesért, amit délután az ajtóban lévő résen keresztül löktek be neki.
Másnap látta Istvánt a börtön udvarán. Sokkal öregebbnek látszik. Biztosan őt is megkínozták. Vajon felismer így egyáltalán? Csontsoványan, a cipóra dagadt arcommal, az égésnyomokkal a karomon, a beszakadt körmeimmel, a száradt vérrel a combomon? Vajon István sejtette, hogy ez fog történni velem?
A rabok nem beszélhettek, ő mégis szerzett barátokat. Volt egy skót nő, Jane, az első emeleten. Amikor kivitték őket az udvarra, Jane odasúgta neki:
– Azért vagyok itt, mert a BBC-t hallgattam.
– Én nem tudom, miért vagyok itt – válaszolta Kata, és komolyan gondolta. Bár István a kormányzó jobbkeze volt, semmit sem tudott arról, hogy próbálta-e segíteni a tárgyalásokat a szövetségesekkel. Vagy mégiscsak tudott róla? Csodálta őt, amiért kettős játékot játszik. Együtt mentették az embereket. Volt közös céljuk, és nem bánta, hogy a férfi a villáját, a luxusvillát, amit a születésnapjára kapott tőle, tiltott találkozókra használta.
– Mindannyian Isten kezében vagyunk -mondta Jane. – Én csak a gyerekek miatt aggódom, akiket a zsidó árvaházban hagytam hátra. Misszionárius vagyok, tudja…
Kata túl zsibbadt volt ahhoz, hogy felfogja, miért aggódik Jane. Könnyei, a kínzások és az éhezés okozta láz fátylán keresztül homályosan látta a nő alakját, amint feldereng a sötét folyosón vagy a cella sarkában, és szeretetet sugároz. Remélem, nem erőszakolták meg, gondolta, és megborzongott, amikor megcsapta saját testének bűze. Nem mosakodott, mióta idehozták.
Éjszaka bombázták Budapestet, és ő dörömbölt az ajtón, hogy vigyék le a pincébe. Senki sem válaszolt. Kata a fapadlón feküdt, és számolta a robbanásokat, ahogy közeledtek. Másnap reggel a takarítónő, Teri hozott neki egy irodai papírra írt levelet a szerelmétől és egy másik, ismét törlőrongyba csomagolt kolbászt. A levélben István elmesélte, mi történt, miután elhagyták a Kaas Ivor utcai otthonát. Hat SS-katona jelent meg. Amikor a házvezetőnője, Kovácsné nem tudta megmondani nekik, hol van Kata, csúnyán megverték. Aztán Kata értékes tárgyait, a festményeket, a szőnyegeket és a bútorok egy részét bepakolták egy teherautóba. Még a köntösét is elvitték. Néhány nappal később a házat is bombatalálat érte. Lehet, hogy a lakása nincs többé.

Furcsa volt, ahogy a szükség átvette a hatalmat minden fölött. Nem bánkódott, hogy mindent elveszített kedvenc pesti otthonában, ahol közel tíz éve élt. Csak az előtte lévő kolbászra tudott koncentrálni. Összefutott a szájában a nyál. Mostanra már a gyomra is felkészült. Képes volt az egyik oldalon rágni, ahol még megvoltak a hátsó fogai, és sikerült kizárnia a cella sarkában lévő kübliből áradó szagot is. Teljesen a fűszerekre, a sóra, a paprikára és a borsra összpontosítva adta át magát a pillanatnak, a véres csonkok között vándorló zsír és húsdarabkák íze élvezetének. Istvánra gondolt, aki ott állt a börtön udvarán. Imbolygott, de kitartóan őt nézte. Elméje és szíve tele volt szeretettel és hálával. És akkor hirtelen beléhasított: Hol van Joli? Nem látta őt aznap reggel.
Egy rendőr lépett be a cellájába.
– Készülj, primadonna! Holnap kivégeznek.
Kata egész éjjel sírt, és egy törött tollcsonk-kal búcsúleveleket írt a vécépapírra. A félelem felerősítette testének dermesztő fájdalmát, és hirtelen élénkebbnek érezte magát, mint valaha. Hálát adott a sorsnak az életéért. Néhány hónappal korábban még ünnepelt sztár volt, gazdag nő, aki pezsgőt és francia konyakot ivott. Csodálatos élete volt, szerelmei, imádott munkája és barátai. Szeretett, és szerették… A várost az éjszaka folyamán ismét bombázták.

Hallotta, ahogy a bombák a közeli házakba csapódnak. A cella apró ablakán keresztül fehér villanások és fülsiketítő zaj töltötte be az eget. De őt már nem érdekelte.
Másnap reggel kinyílt a cella ajtaja. Ismét elvitték, de nem az udvarra, hogy agyonlőjék, hanem a Gestapo főhadiszállására. Klages nem volt ott. Obersturmführer Lemke, egy sovány és udvarias úriember, megkínálta cigarettával. Beleszívott, a keserű füst megköhögtette. Lemke végighúzta a körmét a karján lévő friss égésnyomokon.
– A Hamvadó cigarettavég volt a maga slágere, tudom – mondta vigyorogva. Kata majdnem elájult.
Lemke megismételte az összes kérdést, amit már annyiszor feltettek neki, de ő semmit sem tudott a brit tábornokokról, akik ejtőernyővel szálltak le Budapest közelében.
– A maga ügye reménytelen. Nem érdemel golyót. Felakasztjuk – döntött Lemke.
A börtön alagsorában lévő cellák egyikébe dobták. A szellőzőrácson keresztül természetes fény szűrődött be, látta a járdán elhaladó járókelők lábát. A szabadság oly közel volt, mégis oly messze. Azt hitte, ez lehet a siralomház, és egész másnap ott hagyták, a betonpadlón, kétségek között. Hallotta, hogy két őr beszélget odakint, a fölötte lévő utcán:
– Hallottad? Karádyt ma reggel kivégezték. A Magyarság írta meg. A zsidóbérenc halott.

– Hát, legalább megdugtuk, amíg lehetett – kuncogtak a katonák. Egy cigarettacsikk átrepült a rácson, és ráesett Kata hajára. Az égő haj szaga csípte az orrát. Hevesen lerázta magáról. A csikk a padlóra hullott, és ő megbabonázva nézte a sötétben izzó fényt. Annyira vágyott egy cigarettára, élvezettel szívta be a levegőben lengedező füstöt. Aztán minden erejét összeszedve rálépett a csikkre. Azon tűnődött, mit jelenthet ez az egész. Miért közöltek álhírt róla? Hogy ezzel zsarolják Istvánt? Vagy hogy precedenst teremtsenek? Még filmsztárokat is kivégeznek, ha zsidóknak segítenek. Talán csak álmodja ezt, vagy ami még rosszabb, már halott!”

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.