Évtizedekig kereste önmagát a vak lufiárus, pedig a megoldás nem is lehetett volna egyértelműbb

– szól a Lufatorium mottója. Kőrösmezey Dávid, a léggömböket árusító cég vezetője örökké pozitív, pedig nem jutott neki könnyű sors. A harmincas évei elején járó vak lufiárus és kilencéves kutyája, Miksa hétköznap délutánonként a Nyugati főbejáratánál várja a vevőket: hat éve, télen-nyáron, esőben-hóban, fagyban-kánikulában. Üzleti modelljük nem szokványos, a lufiknak ugyanis nincs szabott áruk. Mindenki annyit fizet a portékáért, amennyit szeretne. Ha elég jó az idő, a héliumos palack is előkerül a batyuból, ha meg nem, legalább egyszerű hazavinni az árut. Dávid azt mondja, ez élete legjobb melója, el sem tudja képzelni, hogy valaha mást csinál majd. Hogy miért?

Csecsemőotthonból a Nyugatiig

Közel harminc évbe került, mire Dávid magára talált. Őt és az ikertestvérét a születésük pillanatában elhagyták az akkor még csak tizenöt éves szüleik. Néhány évvel később az anyai nagymama értük ment a csecsemőotthonba, de amikor megtudta, hogy a kisfiú hároméves korában megvakult, úgy döntött, hogy őt otthagyja. A vak fiú intézetben nőtt fel és mire nevelőszülőkhöz kerülhetett, már túl késő volt. Hiába fogadták örökbe és vették a nevükre a nevelőszülők, tizenhat évesen nem tudott beilleszkedni egy családba, amelyikben egy tizennégy és egy tízéves saját gyermek is élt. A vak fiú egy művészeti középiskolába járt, ahol a társai befogadták. Ugyanazt csinálta, amit a többi tizenéves: haverokkal csavargott, dohányzott és ismerkedett az alkohollal. Közben próbált elrejtőzni az otthoni veszekedések elől, és a mostohatestvérekkel is egyre nehezebben jött ki. Ma már úgy gondolja, a nevelőszülei talán azért vették magukhoz, mert azt remélték, az ő jelenléte megmentheti a széthullóban lévő házasságukat. Amikor az apa két év múlva elköltözött otthonról és jött a nyomás, hogy válasszon, Dávid az mondta: Nem akarok egyikőtök árulója sem lenni, és ha nem megy másképp, inkább mindkettőtöké leszek! Elmenekült Budapestről. Nem sokkal korábban ismerkedett meg az interneten egy tizenkilenc éves lánnyal. Szerelmes lett, vonatra szállt, a lány családja pedig befogadta. Olyannyira, hogy később el sem akarták engedni. Dávid egy idő után egyre inkább azt érezte, hogy nem saját magáért szeretik, hanem a járadékért, amit havonta kapott, és amiből egyre kevesebbet költhetett magára. A lány ráadásul folyamatosan azt éreztette vele, hálásnak kellene lennie, hogy egyáltalán együtt lehet valakivel. Amikor a fiú közölte, hogy nem akarja azt érezni, hogy a puszta létezésével gondot okoz másoknak, ezért inkább elmegy, a lány öngyilkossággal fenyegetőzött, a családja meg bosszúval, ha a lány tényleg kárt tenne magában. Fizikailag állták el a fiú útját, hogy ne mehessen el. Dávidnak szabályos szökési tervet kellett kidolgoznia, melynek részeként rávette a lányt, hogy utazzanak Budapestre, ahol aztán lelépett a mostohaanyjához. A fiú annyira rémült volt, hogy csak rendőrökkel mert visszamenni a közös szállásra. De végre szabad volt. Néhány hétre a mostohaapjához költözött, majd a Vakok Állami Intézetébe, ahol négy évig élt, amíg megismerkedett a feleségével. Ő győzte meg Dávidot arról, hogy vágjon bele a lufibizniszbe. Mindig imádtam a lufikat, érezni, ahogy nőnek a kezeim között, ahogy egyre jobban megfeszülnek.

Olyan gyakran vettem őket, hogy egy kereskedőtől már törzsvásárlói kedvezményt kaptam. A feleségemnek is lufit vittem az első randinkra. Neki jutott eszébe, hogy ha ennyire fontos része az életemnek, foglalkozhatnék velük főállásban. Dávid sok helyen dolgozott már: különböző call centerekben és egyszer egy gyertyaöntőnél is, de sehol sem találta a helyét. A lufik és a vevői között végre jól érzi magát, csak az zavarja, ha kéregetőnek nézik, mert utálja az alamizsnát: Nem is nevezem magam a klasszikus értelemben vett árusnak, hiszen nincsenek áraim. Szívesen elfogadok a lufikért cserében tartós élelmiszert is, vagy kutyakaját is. Csak azt nem szeretem, ha odahoznak mondjuk egy szelet pizzát, amibe már beleharaptak. Olyankor azt szoktam kérni, hogy ha lehet, a feltétlenül szükségesnél tovább ne alázzuk egymást.

(24.hu nyomán)