A Budapest Hospice Ház ápolói, önkéntesei gyakran a családdal együtt dolgozzák fel a gyászt „Itt az a cél, hogy elfogadjuk a halált”
A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart – olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet. – Ezen a szárnyon az irodában dolgozók, […]
A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart – olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet.
– Ezen a szárnyon az irodában dolgozók, az ápolók és az orvosi szoba van, ott pedig a fekvőbetegrészleg található – mutat egy ajtóra Tarjányi Edit, a Budapest Hospice Ház önkénteskoordinátora. Amíg az átjáró felé sétálunk, úgy tűnik, mintha egyre sötétebb lenne, a falak mintha összezsugorodtak volna körülöttünk. Vezetőm mindeközben fáradhatatlanul mesél, én pedig minden igyekezetemmel próbálok rá figyelni. Legnagyobb meglepetésemre a folyosóról egy tágas, fénnyel teli ebédlőbe érkezünk. A hatalmas ablakok párkányain kövér levelű virágok sorakoznak, a falak mentén sűrűn rakott könyvespolc és egy zongora van. A hangszeren egy terítő pihen, zene helyett most az evőeszközök csörgése visszhangzik. Épp ebédidőben érkezem: egy idős bácsi komótosan kanalazza a rizses húst egy rózsaszín köpenyes hölgy társaságában.
A köpenyre egy nárcisz van tűzve, ez a hospice védjegye. Az alapítványnak kb. hatvan aktív önkéntese van. A jelölteknek előbb egy interjún, majd egy négynapos képzésen és egy vizsgán kell részt venniük. Vannak, akik a nyugdíjaskorba lépve döntenek úgy, hogy beállnak a segítők közé, de előfordult már, hogy szakképzett ápoló vállalt pluszszolgálatot. Férfi önkéntesek alig akadnak.
A motiváció mindenkinél más és más, s olyanok is vannak, akiket elsősorban a kíváncsiság hajt: milyen is lehet a halál előtti utolsó pillanat. Ők azonban nem vállalhatnak szolgálatot.
– Az emberek fejében lehetnek idealizált képsorok arról, mire van szüksége egy élete utolsó szakaszába lépő embernek, azt gondolják, hogy majd a hitről és az élet dolgairól filozofálnak. Természetesen előfordulhat, hogy ezekről is beszélgetnek, de ezt a kapcsolatot nem szabad a saját kérdéseink szerint alakítani. Önmaguk előtérbe helyezése helyett inkább arra kell fókuszálni, valójában mire van szüksége az itt lakóknak – sorolja Tarjányi Edit. A huszonéves nő öt éve tagja a csapatnak, mint mondja, szociális munkásként jól tudta, mire vállalkozik.
MINDEN EMBER UGYANANNYIRA SZÁMÍT
– Itt olyan intim pillanatokat tudok megélni a betegekkel, amelyek az életem részévé válnak. Megváltoztam, másképp állok sorban egy postán vagy bevásárláskor. Máshogy próbálok hozzáállni a hétköznapi bosszúságokhoz, kevesebbet ítélkezni, elfogadóbb lenni – sorolja, majd kis szünet után folytatja: – A hospice-tól azt tanultam meg, hogy minden ember ugyanannyira számít.
– Amint a desszert végére érek, megyek és megszámolom az esőcseppeket odakint! Időm, mint a tenger – viccelődik István bácsi, majd megköszöni az önkéntes társaságát, és udvariasan megcsókolja a kezét. Az idős úr sietve kapaszkodik bele a járókeretébe, mint aki már épp elég időt pazarolt el haszontalan dolgokra, ám néhány lépés után megáll az ablak előtt. Ekkor veszem észre a teraszt és a kertet, ami kétséget kizáróan az intézmény legszebb része. István bácsi némán áll, ráncos kézfején megfeszülnek az erek, majd tekintetével végigfut az eső alatt roskadozó rózsabokron.
A hospice intézménye kis túlzással az emberiséggel egyidős: már az ókorban megjelentek az úgynevezett hospitium házak a település szélén, ahol egy megfáradt vándor megpihenhetett és ellátást is kaphatott. A középkorban pedig az apácák különböző, egyházhoz köthető intézményekben rendeztek be hospitiumot. Az egyik legelsőt Francia-országban hozták létre az 1400-as évek végén: a hosszúkás, kápolnára emlékeztető terem közepén a betegellátáshoz szükséges eszközök voltak egy asztalon, aprócska hálófülkék vették körbe, függönnyel elkülönítve. Körülbelül negyven ágy fért el, elöl pedig az oltár helyezkedett el. Az elmúlást a XX. századig természetesen kezelték az emberek, a modern világ beköszöntével azonban a halál beszorult az egészségügyi intézmények falai közé. Szerencsére nem mindenhol.
– Amikor először tartottam Boszniában és Macedóniában képzést, arra kértek, hogy ne arról tartsak előadást, hogyan lehet kórházi hospice részleget létrehozni, hanem arról, hogyan tudják ellátni otthon a szeretteiket, mert ők nem viszik be a kórházba az élete utolsó szakaszába lépő családtagjaikat, hanem együtt akarnak maradni a haldoklóval. Nálunk ez valamiért kikopott, bár – annak ellenére, hogy egy nehéz időszak – egyre több család dönt emellett – mondja Muszbek Katalin, az intézmény orvos igazgatója, aki pszichiáterként kezdte pályafutását, onkológus férje hatására lett végül pszichoonkológus.
„NEM, EZT NEM LEHET MEGSZOKNI”
– Kezdetben nagyon megrázó volt, amikor a férjem a fiatal betegeiről mesélt, úgy éreztem, nem tudnám ezt csinálni. Aztán minden megváltozott: az Országos Onkológiai Intézetben elsőként hoztam létre egy olyan munkacsoportot, ami már pszichoszociális, spirituális szükségletek kielégítésére fókuszál a daganatos betegek ellátásában. A gyógyíthatatlan betegek tele vannak szorongással és félelemmel. Az első beszélgetésem során rájöttem, mekkora szükség van ezekre az alkalmakra. Azt éreztem, hogy a kommunikáció hatására a beteg elkezd oldódni, könnyebbé válik. Azt viszont nem lehet megszokni, hogy a pácienseim mindegyike fél éven belül meghal. Hiába van három évtized tapasztalat mögöttem, ez engem is megvisel – árulja el, majd hozzáfűzi: – A Magyar Hospice Alapítvány 28 éve működik, ám a munkánk és a missziónk megítélése az emberek fejében teljesen másképp él, mint amit valójában jelent.
A szakember szerint az emberek azért nem merik kérni ezt a segítséget, mert úgy érzik, ezzel aláírják a halálos ítéletüket. Mint mondja, a beteg családja a legtöbb esetben már csak akkor fordul hozzájuk, amikor szerettük állapota drasztikusan romlani kezd. Úgy érzik ugyanis, ha segítséget kérnek, ezzel lemondanak róluk, holott valójában ez a legtöbb, amit tehetnek. Sőt azokban a családokban, ahol ilyen típusú ellátást igényelnek, az itt maradó gyászolók esetében a pszichoszomatikus tünetek és a pszichés megbetegedések jóval kevesebb esetben fordulnak elő.
A folyosó csendes, a szobákból halk beszélgetés szűrődik ki, az itt élők soha nincsenek egyedül, hol egy önkéntes, hol egy ápoló vagy családtag veszi őket körbe. A tízágyas Budapest Hospice Házban a betegeknek harminc napig biztosítják az ellátást, az alapítvány ugyanis elsősorban az otthoni hospice szolgálat háttérintézményeként funkcionál. – Havonta hatvan-nyolcvan embert látunk el az otthonápolás keretein belül, így elsősorban azokat vesszük fel a házba, akiknél nehezen kezelhető tünetek jelentkeznek – magyarázza Demeter Katalin ápolási igazgató.
– Amikor azt kérdezik tőlem, hogyan számolják ki, hány napig kérik az ellátást, honnan tudják biztosan, hogy ez már a vége, azt szoktam mondani: amíg nem látnak egyirányú táblát a bejáratnál, addig bármikor haza tudnak menni – teszi hozzá mosolyogva.
Az itt dolgozók néha maguk is meglepődnek, hogy egy-egy betegben -azoknál is, akiknek nincs családjuk -mennyire erős az életösztön. Gyakori az úgynevezett „születésnapi halál” is, amikor valaki egy bizonyos eseményhez köti az életét: megvárja az unokája születését, a testvére hazaérkezését külföldről vagy a gyermeke érettségi vizsgáit.
A VISSZAJÁRÓ VENDÉG
– Amíg egy aktív osztályon a cél az, hogy mindenáron megmentsünk egy életet, itt az elsődleges az, hogy elfogadjuk a halált. Ehhez el kell sajátítani azt a szemléletet, miszerint azzal tudunk segíteni az elmenőben lévőnek, ha megkönnyítjük az útját azzal, hogy mellettük vagyunk. A mi feladatunk tehát a fájdalomcsillapítás és a tüneti terápia mellett az, hogy időt, megértést, meghallgatást adjunk a betegnek – sorolja Demeter Katalin, aki jelen volt az első budapesti fekvőintézmény 1995-ös alapításánál. Mint mondja, még több évtizednyi munka után is abból merítkezik a hétköznapokban, ha „terepen” van. – A mai napig kijárok a betegekhez, nekem szükségem van arra, hogy a főnővéri feladatok, koordinálás mellett fizikálisán és lelkileg is részt vegyek az ápolásban -mondja büszkén az ápolási igazgató.
A folyosó végén egy csukott ajtóhoz érkezünk kísérőmmel, Tarjányi Edittel. Az ajtó mellett mécsestartó van, benne gyertyával. A halál itt visszajáró vendég, hetente egy-két embert veszítenek el a házban. – Ha ég a gyertya, azt jelzi, hogy valaki meghalt. Az ápolók szépen felöltöztetik és ide fektetik, virágokat hozunk – mutatja a hímzett lepedővel borított asztalt – a búcsúzást itt méltóvá tudjuk tenni a családtagok számára, és nekünk is lehetőségünk van elköszönni a lakónktól – teszi hozzá.
– Van, hogy olyan közel kerül hozzánk egy-egy beteg, hogy a családdal együtt dolgozzuk fel a gyászt, ugyanakkor nem tudunk és nem is szabad meghalni minden betegünkkel – veszi át a szót az ápolási igazgató, majd így folytatja: – Egy-egy nehéz nap után, hazafelé leszállók a villamosról, és a Honvédkórháztól elsétálok Újpestig. Az „itt és most” számunkra nem egy klisé vagy egy jól csengő mondat valamelyik idézetből, ahogyan a „csak egészség legyen” mondat is itt nyer igazán értelmet.
(megjelent: Magyar Nemzet, 2019.06.14)
A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41
Ezeket is olvassa el:
Inkább otthon maradtak: Nehéz helyzetbe kerültek a vak és gyengénlátó emberek a járvány alatt
Beoltották HPV ellen a tinilányt, kerekesszékbe került
Februárban kapják meg a 13. havi nyugdíj első részletét az érintettek
Friss hírek az európai fogyatékossági kártyáról és parkolási kártyáról
Öcsödre indult Szegedről segélyszállítmány
Reklám
Keresés az oldalon
Facebook oldalunk
Mai műsor
Bejelentkezés
Mai napi információk
Időjárás
11°C
Hírlevél
A Kultúrtanya programajánlója
A rádiónkat is üzemeltető Net-média Alapítvány által üzemeltetett Kultúrtanya – integrált közösségi tér programjaiból ajánlunk!
- 2025.04.04 18:00 - Az éjszaka tapintása - a Vakrepülés Színtársulat rendezvénye
- 2025.04.05 18:00 - Az éjszaka tapintása - a Vakrepülés Színtársulat rendezvénye
- 2025.04.09 17:00 - Áramszünet (érzékenyítő program) - a Vakrepülés Színtársulat rendezvénye
- 2025.04.25 18:00 - Az éjszaka tapintása - a Vakrepülés Színtársulat rendezvénye
- 2025.04.26 18:00 - Az éjszaka tapintása - a Vakrepülés Színtársulat rendezvénye
Vélemény, hozzászólás?