A fogyatékkal élők második otthona Söréd

A fogyatékkal élők második otthona Söréd. Egy olyan táborhely, ahol végre mindenki kiszakadhat kicsit a túlzsúfolt, rohanós hétköznapi stresszből, és figyelhet egymásra. Lenézés, megvetés, rosszindulat vagy ítélkezés nélkül. Csada Imrének pedig már régóta nem csak egy nyári tábor színhelye ez, inkább a szíve egy darabkájának mondanám.

Már 1984 óta táboroztatnak itt gyerekeket. Vissza tudsz arra emlékezni, hogy pontosan mikor és hogyan csöppent bele Söréd világába?

2005-ben ismerkedtem meg a feleségemmel, Zsuzsival. Nagyon sokat mesélt nekem a táborról, a hangulatáról és főként arról az élményről, amit ez segítőként ad az embernek. Szóval 2006-ban, az első közös nyarunkon úgy döntöttem, én is csatlakozom a tábor gondozóihoz. Akkor még persze másképp működött, mint ma. Kevesebb segítőre 2-3 nyaraló is jutott, nem volt lehetőségünk az egész héten táboroztatni. Esztergomba vezetett az első közös kirándulás. Itt elegyedtem szóba Makk Attilával, becenevén Makesszal. A beszélgetés nehézkesen indult, de nemsokára egy mulatós zene szólalt meg a buszon. Makesz elképesztő táncmozdulatokat produkált és fejből tudta a szöveget. Azóta már megtudtam, Makesznak a védjegye a mulatós zene. Így kezdődött a mi barátságunk. Itt dőlt el bennem, hogy fölösleges attól tartanom, ki mennyire fogad majd el a gyerekek közül. A tábor nem fejlesztésről, hanem nyaraltatásról szól. Itt megismeritek és elfogadjátok egymást. Én a barátaimat táboroztatom Söréden.

Hogyan lett önből turnusvezető, és mennyit igényel ez a hétköznapokból?

Azt gondolom, ez inkább egy folyamat volt. Ezzel a folyamattal került Söréd egyre közelebb a szívemhez, éreztem, hogy már nemcsak hobbi, hanem szenvedély lett számomra. Pálinkás Péter volt az előző turnusvezető, aki hirtelen megbetegedett, így nekem és Zsuzsinak kellett vállalnunk a vezetők szerepét. Először kicsit megijedtünk a feladattól, főként bennem voltak kétségek. Zsuzsi állt a dolgok élére, míg én a háttérben tevékenykedtem. Aztán a terhessége alatt vettem erőt magamon és vállaltam a felelősséget, hogy kiálljak. Nem indult könnyen, de sok mindent tanultam belőle. Elkezdtem megvalósítani a gondolataimat, sokakat sikerült beszerveznem az egyetemről és az ismeretségi körömből, akik rengeteget segítettek a foglalkozásokban, a játékok, a kirándulások kitalálásában. Most éppen kicsit kevesebb időm jut Sörédre a család és a munka mellett. Ezt sajnálom is, de sok nagy ötlet megvalósításra vár még.

Arra tud-e válaszolni, hogy mi az, ami a turnusát különlegessé teszi, mitől ilyen összetartó ez a közösség?

Szerintem minden turnus különleges, de mindegyik másképp. Nyilván én a sajátomba látok bele leginkább. Az én turnusom nemcsak a tábor ideje alatt tart össze, hanem az év minden napján. Olyan emberekből áll, akikre tényleg bármikor számíthatok. Próbálom kicsit lazábbra venni a gurát, nem szeretném, ha a gyerekek vagy a segítők egy szigorú, barátságtalan vezetőként látnának. Sokszor nehezebb így a turnusvezetés, néha kicsit fellazulnak a határok, amiből adódhat kisebb konfliktus. Ezeket mindig fontosnak tartom megbeszélni, e nélkül nem mehetünk tovább. Keretek között kell mozogni, úgy gondolom, ezenfelül nem szükségesek külön szigorú szabályok. Hiszen a hangsúly mindig a jókedven van, a nyaralók és a gondozók részéről egyaránt. Ha mi jól érezzük magunkat, az a gyerekekre is átragad.

[bÉn nemrég kerültem bele a táboroztatásba, de az a tapasztalatom, hogy Sörédnek van egy sajátos vonzereje. Különböző emberekből állnak össze a segítők, és azért különböző generáció hoz is tartozunk. Mégis erre az egy hétre az az érzésem, hogy valahogy eggyé válik mindenki. Vajon ön is így érez a táborról?][/b]

Ugyanígy érzek én is. Söréd a bűvkörébe von mindenkit, nehéz elszakadni tőle, ha egyszer belekerül az ember. Pontosan azért válunk itt egy lélekké, mert nem a külsőségek és a kinti dolgok számítanak. A gyerekek összehoznak minket. Olyan dolgokra gyelünk fel, amikre magunktól nem gyelnénk. Nagyon érdekes volt például megtapasztalnom azt, hogy mennyit tud jelenteni nekik egy jó szó vagy egy ölelés. Nagyra értékelik, ha törődsz velük, és titokban azért gyelnek ám mindenre, ami körülöttük történik. Hatalmas szívük van.

Több házaspár kisgyerekestül jár Sörédre, és az ön gyerekei is rendszeres résztvevői a tábornak. Miért tartja fontosnak, hogy már kicsi korban lássák, tanulják a gyerekek beteg társaik elfogadását?

A saját gyerekeimen azt látom, hogy ez nekik teljesen természetes, együtt játszanak a fogyatékkal élőkkel. A kislányom, Zsóka már pár hónapos korától jön velünk a táborba. Toto, az egyik Down-szindrómás nyaraló mosolyogva tologatta a babakocsiját és vigyázott rá. Nekik is van egy ilyen igényük, ami sajnos nem adatik meg nekik az életben. Így viszont ők is megértik, mit jelent a gondoskodás, a törődés. Egyenlőként kezelik egymást. Amikor már nagyobbak lettek a gyerekeim, azt látták a táborban, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi. De például az ovis társaik között is van olyan gyerkőc, akinek ez nehezebben ment. Először megijedt attól, hogy egy beteg gyerek másként néz ki, furcsán viselkedik. Ha itt a táborban együtt vannak, közös élményeket szereznek, közös vicceik lesznek, akkor eltűnnek ezek a kételyek. Ez is egy folyamat, amit jobb minél előbb elkezdeni.

Van még álma Söréddel kapcsolatban?

Persze. Vannak hosszú távú tervek a táborhely korszerűsítésével és a gyerekek foglalkoztatását illetően is. Szeretnénk új, modernebb eszközöket, nagyobb tárolóhelyiségeket, bútorokat, játékokat, kertet. Ezek még mind a jövő zenéi, de összefogással sikerülni fog a megvalósításuk.

——————-

Valahogy így néz ki Söréd. Vannak nehezebb pillanatok, de a sok nagyszerű élmény mindenért kárpótol. Iminek volt egy ilyen mondata az interjú során: A barátság nem számolja a kromoszómákat! Ez mindent elmond.

Forrás: Fejér megyei hírportál