„A kerekesszék nem kell hogy ketrec legyen” – Interjú Dani Gyöngyi paralimpikonnal

Európa-bajnok, világbajnok, öt paralimpián nyolc érmet szerzett kerekesszékes vívó.

A Paraktív Alapítvánnyal a mozgássérült embereket ösztönzi sportolásra, hozzásegítve őket a lehetőségeikhez – Dani Gyöngyivel Király Eszter beszélgetett a tábor előtt nem sokkal többek között a sportolás legértékesebb – ám vitrinbe nem feltétlenül rendezhető – hozadékairól, a korlátok elfogadásáról és legyőzéséről, arról, mi múlik a környezet hozzáállásán, vagy hogy hogyan lehet továbbsegíteni valakit a legmélyebb holtpontról.
– Egy állapotba belenyugodni nem ugyanaz az erőfeszítés, mint ami a sporthoz szükséges, hiszen a sport szüntelen küzdelem azért, hogy jobbá váljunk. Önelfogadás és önfelülmúlás: benned hogy alakult ezek egyensúlya?
– Szerintem abból kell táplálkozni, ami van. Az elfogadás ennek nagyon fontos része, mert ami van, azt el kell fogadni ahhoz, hogy lehessen rá építeni. Ha mozgássérült vagyok, akkor abból az állapotból igyekszem kihozni a legtöbbet, ha éppen a családi helyzetemet sújtja valami, akkor abban törekszem megjavítani, amit csak lehet. Amit nem lehet, azzal meg kell próbálni együtt élni. A sportban valóban mindenkit a küzdés hajt előre, mindenki a legjobb akar lenni. A napokban tette le az esküt a Párizsba induló magyar paralimpiai csapat, és az ünnepély egyik beszédében az hangzott el, hogy ez egy „szerény csapat, reális célokkal”: a harminckilenc fős csapat negyven aranyért indul a paralimpiára… Mert a célunk nem lehet más, mint elhozni az összes elhozható aranyérmet.
Nyilván akadnak olyan apró zavaró tényezők, mint mondjuk ellenfél, időjárás – de a cél mindig a lehető legfényesebb érem a mi életünkben.
– Többes számban fogalmazol…
– Igen… Ez nagyon nehéz. Borzasztó furcsa volt külsősként jelen lenni ezen az eskütételen, hogy nekik szólt a dal, és nekem már nem. (A 2004-es athéni óta Dani Gyöngyi minden paralimpián indult, Tokióban versenyzett utoljára, 2021-ben visszavonult – a szerk.) Jólesett ott állni velük, még úgy is, hogy a sok zöld mezes csapattárs közül kilógtam a királykék ruhámban… De örültem, mert óriási szeretettel tölt el, ha a csapatommal vagyok. Tudom, már nem tartozom a csapathoz, mégis az enyéimnek tekintem őket. Most először fájt, hogy nekem már biztosan nem lesz olyan érmem, amiben ott az Eiffel-torony egy darabja. A lelátón viszont ott leszek szurkolóként.
– Húszéves sportpályafutást zártál le Tokióban. Hiányzik?
– Az egészségi állapotom nem engedi, hogy sportoljak, még hobbi szinten sem – 2018 után újra meg kellett műteni a vállamat egy fáradásos sérülés, a rotátorköpenyem szakadása miatt. Ennek már négy hónapja. A lábadozás most tovább tart, mint akkor, hiszen abban az időben napi négy-öt órát edzettem. Most a gyógytorna a mindennapos tevékenység. Szóval, hiába is mondanám, hogy hiányzik a sport, mert hiába hiányzik, ha ez a váll nem enged sportolni.
– A kupáid, érmeid takaros sorban állnak a könyvespolcodon. A sportolói névjegyednél részletes lista közli az egyéniben és csapatban szerzett dobogós helyeidet. Mit adott még neked a sport, ami nem rendezhető se táblázatba, se vitrinbe?
– A barátságok, az együtt megélt történések állnak a dobogó csúcsán. A csapattársak, az edzők, a szakág, a többi sportoló, a paralimpiai csapat – ez egy kis család, amelyben nagyon értékes kapcsolatok alakultak ki. És, mivel az életünkben húsz év hosszú idő, az ember formálódik. A személyiségemet, jellememet tekintve is nagyon sokat kaptam a sporttól, mert mindig volt követelmény, aminek meg kellett felelnem, és ez nem mindig volt könnyű. De ha nem álltam volna bele a feladatokba ebben a kicsit „katonaságszerű” világban, akkor nem értem volna el eredményeket.
– Felidézel egy „dobogós” történetet?
– Az athéni paralimpián az elődöntőben Krajnyák Zsuzsi volt a befejező emberünk, nagyon szoros volt az állás. Emlékszem, hogy ülünk a lányokkal, Jurák Andreával, Pálfi Jucival,
fogjuk egymás kezét a pást szélén, én középen, és azt gondolom, hogy szurkolok – de valójában hangosan imádkoztam, csak nem tudtam róla.
A többiek mondták utólag, hogy bár csodálkoztak, hogy én most itt tényleg imádkozom, de ők is teljes szívvel átérezték, hogy a Miatyánk szavaival én is azt kiabálom, hogy „Hajrá, Zsuzsi! Gyerünk, Zsuzsi!” Így ők is a részeseivé váltak, és szó szerint beimádkoztuk együtt a döntőbe a csapatot.
– A mozgás kifejezetten hatékony rekreációs és jó közösségi program, de hogy dőlt el, hogy a sport számodra több lesz, mint szabadidős tevékenység?
– 1991-ben kerültem kerekesszékbe, elég hamar találkoztam a sporttal: kezdetben kosárlabdáztam, heti kétszer jártam le az Erzsébetvárosi Sportcsarnokba, és közben nagyon szerettem volna maratonizni. Hozzátartozik, hogy a szék, amit akkoriban a mozgássérültek kaptak, nem egy aktív szék volt, hanem egy batár nagy ülés, én pedig fordulékonyabb, sportosabb székre vágytam, és a maratoni szék az volt. Ám a maratonizásról gyorsan kiderült, hogy nem az én sportom, mert túl monoton. Nekem nagyon fontos a játékosság. Az erőemeléssel azért próbálkoztam, mert a kosárlabda mellett szerettem volna valamit, amiben eredményeket érek el, viszont a hiúságom nem engedte, hogy folytassam: szerettem volna megőrizni a nőiesebb testalkatot. Majd, mivel az akkori párom vívott, kikötöttem a vívóteremben – aztán egy költözés, majd az útjaink elválása miatt kihagytam három-négy évet. Végül amikor újrakezdtem, már eleve azzal a szándékkal mentem edzeni, hogy eredményeket érjek el.
– Az olimpikonok, paralimpikonok óhatatlanul példaképek is. Téged kik inspiráltak?
– A vívás újrakezdésekor már sok parasportoló példája volt előttem, láttam az akkori vívócsapat, Pálfi Juci későbbi csapattársam vagy épp Szekeres Pál eredményeit, és azt gondoltam, én is szeretnék jó lenni, utol tudnám érni őket. Az ő sikerük motivált, én is meg akartam élni azt a sikert.
– Hogy élted meg, amikor már rád néztek példaképként?
– Több ilyen visszajelzést is kaptam annak ellenére, hogy én nem paralimpiai bajnok vagyok, aranyérmem ugye nincsen. Legutóbb például a párizsi csapat eskütételi ceremóniáján jöttek oda hozzám páran, hogy én vagyok a kedvenc parasportolójuk – ez nyilván szívmelengető, jólesik, viszont ott van mellette a felelősség, hogy az ember nem viselkedhet bárhogy, hamisan pláne nem. Én igyekszem mindig önmagamat adni, néha zavarbaejtően is őszinte tudok lenni, de azért már ott van bennem egy kis félsz, nehogy valami olyat mondjak, cselekedjek, ami bántó lehet, vagy csalódást okoz azoknak, akik engem tisztelnek, szeretnek.
– Kívülről-belülről ismered azt a lelkiállapotot, amikor elhatalmasodik az a gondolat, hogy „csak teher vagyok másoknak”, „jobb lenne, ha nem lennék”. Egy négyemeletes ház tetejéről ugrottál le 1991-ben, így kerültél kerekesszékbe. Alig két évvel később már más, frissen mozgássérültté vált embereket segítettél úgynevezett révészként, sorstárs kísérőként. Hogyan lehet valakit jó irányba kibillenteni az elkeseredésből?
– Én tizenhét évesen kerültem a Marczibányi térre a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjába, az akkori igazgató keresett meg, hogy vegyek részt a révészképzésen. Az első révészek között voltam, és már akkor, nagyon fiatalon sok elkeseredett emberrel találkoztam, legtöbbször nálam jóval idősebbekkel, akik nehéz helyzetbe kerültek. Kis fruskaként mentem oda az ágyukhoz, de sosem azért, hogy azt mondjam: nézzétek, így is lehet élni, hanem azért, hogy beszélgessek velük, meghallgassam őket. Hogy ne mondjak, hanem inkább közvetítsek nekik valamit az életemen keresztül. Közvetítsem, hogy szerethetik magukat attól még, hogy nyomorultnak érzik a helyzetüket. Így persze nem mondja ki az ember a mondatot, hanem igyekszik példát mutatni elsősorban a mindennapi élet dolgaiban. Ha például megkérdezték, hogyan kell autót vezetni, megmutattam, hogy ülök be, hogy vezetek. Erre persze egy nálam súlyosabban sérült ember mondhatta, hogy neked könnyű, te csak mechanikus székben vagy, én viszont legfeljebb a joystickot nyomogathatom az elektromos székemen. Én is mondhatnám egy könyökmankós társamnak, hogy neked könnyű, te tudsz könyökmankóval közlekedni, én meg székhez vagyok kötve…
Mindenkinek megvan a különböző fokozatú sérültsége, de a lelki sérelmek, lelki fájdalmak ugyanúgy gyötörnek meg mindannyiunkat, és lehet megértően, egymás helyzetét átérezve beszélgetni.
Már említettem, hogy abból a helyzetből kell a legtöbbet kihozni, amiben vagyunk, de ezt hiába mondom a másik embernek, mert neki kell rájönnie. Én csak mellette lehetek, és esetleg mintát mutathatok neki ezzel kapcsolatban.
– Ha a belső egyensúly már megvan, és egy mozgássérült ember a saját útját kezdi el keresni, például sportolni szeretne, akkor is sok akadályba ütközhet. Ezt fölismerve hoztad létre 2021-ben a Paraktív Alapítványt, hogy nekik segíts. Miért kezdtél el ezzel foglalkozni?
– Nekem a Jóistenen kívül a sport volt az a kapaszkodó, ami megmutatta az életem lehetőségeit, és amitől elkezdtem jól érezni magamat a bőrömben. Amikor először lementem kosárlabdázni, a többi mozgássérült emberrel való találkozás akkor először nem azt jelentette, hogy elmondjuk, itt fáj, ott fáj, kit ki műtött, kire milyen kezelések várnak – hanem arról, mi megy a tévében, mi történt az iskolában, mi újság a családdal.
Végre nem a kerekesszékről szóltak a mindennapok,
hiába sportoltunk székben, mi ott nem sérültek, hanem feleségek, férjek, gyerekek, tanulók, dolgozók – emberek voltunk, akiket nem a kerekesszék határoz meg. Ezért szeretnék arra bátorítani mindenkit, hogy sportoljon. Az Alapítvány jelmondata is az: A sport összehoz – mert fantasztikus találkozásokat és szabadságot ad a sport attól függetlenül, hogy valaki kerekesszékben ül vagy a két lábán jár. Legutóbb a Sziget Fesztiválon nagyon jókat sportoltunk együtt a szigetlakókkal, szinte meg is feledkeztünk róla, ki az, aki csak úgy ki tud pattanni a székből, és ki az, aki, hát, sokkal piszkosabb lesz, ha ő ugrik ki – ilyen is volt, nagyokat nevettünk. Ezek az élmények feloldják a korlátokat. A kerekesszék nem kell hogy ketrec legyen.
– Mozgássérült és mozgásukban ép emberek sokkal több mindenben hasonlítanak, mint amennyiben különböznek. Abban van-e eltérés, hogy milyen okból nem sportol valaki?
– Azért annak több oka lehet, ha egy mozgássérült ember nem sportol – persze köztünk is van, aki lustaságból nem teszi, a tévé előtt nekik is könnyebb ülni –,
nagyon sok esetben nem is ismerik a lehetőségeiket, illetve hiányzik az infrastruktúra is.
A Paraktív Alapítvánnyal az egyik legfontosabb célunk, hogy minél több sérült embert információhoz juttassunk a sportolási lehetőségeikkel kapcsolatban. Amikor én kerekesszékbe kerültem 1991-ben, az internet még nem volt egy, a mindennapi ember számára adott eszköz, nehezebb volt rálelni a lehetőségekre, ma ez már egy picit könnyebb, de a szűkös keretek miatt mégsem egyszerű, mert kevés klub van valóban felkészülve arra, hogy sérült látogatókat fogadjon. Például ma már minden városban van konditerem, és a gépeket kis segítséggel akár mozgássérült emberek is használhatnák – csak éppen a mozgássérültek még félnek odamenni, azt gondolják, „mit keresek én ott”, „engem ott kinevetnek”, és persze ott vannak a fizikai akadályok is, a lépcsők, a küszöbök, a logisztikai problémák, hogy hogyan jutnak el a helyszínre. Illetve az önismeret hiánya is lehet akadály: ha valaki például nem a neki megfelelő mozgás irányába indul el.
– Már az Alapítvány létrehozása előtt is foglalkoztál azzal, hogy felmutasd másoknak a lehetőségeket: a te ötleted nyomán jött létre a mozgássérült emberek sportágválasztó rendezvénye.
– Igen, 2004-ben az OORI-ban (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – a szerk.) valósítottuk meg először ezt a sportágválasztót, ott dolgoztam egy gyógyászatisegédeszköz-üzletben, és az ottani gyógytornászokkal beszélgettünk sokat arról, hogy meg kellene szervezni egy ilyen eseményt. Háttérintézmény azonban nem volt hozzá. Majd elmentem a Mozgássérültek Egyesületéhez, és az akkori elnök, Hegedűs Lajos nyitott volt rá. Tíz ilyen sportágválasztót valósítottunk meg, több mint 20 sportot mutattunk be minden alkalommal. A Covid vetett véget ezeknek a rendezvényeknek. Azóta az Alapítvány keretein belül próbáljuk újraéleszteni ezt a hagyományt. A Mozgásjavító Általános Iskolával együttműködésben, Ne parázz! címmel mozgássérült gyermekeknek szóló sportágválasztót tartunk három éve minden tanév elején. De szeretném, ha lenne megint felnőtteknek szóló rendezvény is.
– Augusztus 21-én a Máltai Szeretetszolgálat Ifjúsági Mozgássérült Táborában is egy sportágválasztót tartotok majd.
– Nagyon nagy öröm, hogy a Máltai Szeretetszolgálat megkeresett minket, hiszen ebbe a táborba több mint száz mozgássérült fiatal, illetve felnőtt érkezik, akik között vegyesen vannak súlyosabban, illetve enyhébben sérült emberek – és mindannyiuknak elvihetjük a sport örömét. Több mint egy tucat sportág bemutatójával készülünk, a résztvevők mindet ki is próbálhatják majd. Nagyon bízom benne, hogy sokan „rákapnak az ízére”, és hazatérve is keresni kezdik a módját, hogy sportolhassanak.
– A sportok zömét épek és sérültek is űzhetik, de van pár mozgásforma, ami specifikusan a parasportolók „műfaja” – mondasz példát?
– Az egyik ilyen sport a boccia (magyarosan: bocsa), amit a pétanque-hoz lehetne hasonlítani. A lényege, hogy van egy kis fehér labda, amelyhez a te piros vagy kék labdádat kell minél közelebb juttatni. Ezt egyéniben és csapatban is lehet játszani. A paralimpiai klasszifikációs szabályok szerint olyan versenyzők indulhatnak ebben a sportágban, akiknek nem csak az alsó végtagjuk, végtagjaik, hanem a kezük is sérült valamilyen formában – de egyébként bárkinek ajánlom, mert nagyon izgalmas, a Szigetre is rendszeresen visszük a bocsát. Specifikus sportág még a csörgőlabda, ez a látássérültek sportja. És nagyon sokan nem tudják, hogy létezik vakpingpong, amely az asztalitenisz némileg átalakított verziója, kicsit másmilyen benne az asztal, és más az ütéstechnika is.
– A sport szempontjából van-e eltérés azon mozgássérültek között, akik születésük óta élnek az állapotukkal, és akik szerezték a sérültséget?
– Ezzel kapcsolatban mindig van véleménykülönbség. Szerintem a környezet számít nagyon sokat, akármelyik esetről legyen szó. Például Krajnyák Zsuzsi csapattársam születése óta mozgássérült, és integráltan nőtt fel – nagyon eleven gyerek volt, de a szülei hagyták, hogy az legyen, és nem óvták túl.
Ha valaki már korán megtanulja, hogy vannak lehetőségei, az sok mindenben, a sportban is az előnyére válik.
Ha valakit burokban tartanak, túlféltenek, nem engednek neki semmit, akkor nem tudja elérni és megélni a saját önállóságát. Aki valamilyen betegség, baleset következtében szerezte a sérülését, annál is meghatározó, mennyire zárkózik el a lehetőségeitől. Aki egy kicsit nyitottabb, vagy akit a környezete segít abban, hogy nyisson a világ felé – például magával viszi programokra, bulizni, úgy áll hozzá, hogy „figyelj, én ugyanúgy szeretlek téged” –, az könnyebben átlépi a korlátait.
– Másként néz a társadalom egy sportoló fogyatékos emberre?
– Igen. Felnéznek rá, mert a sportteljesítményen túl a saját korlátai meghaladásához szükséges erőt is érzik benne. Parasport-versenyeken gyakran elhangzik, hogy a sérült sportolók alapból győztesek, hiszen legyőzték magukat – ezzel én ugyan nem feltétlenül (vagy ilyen formában nem) értek egyet, a társadalom viszont valóban így tekint a parasportolókra, az fogalmazódik meg bennük, hogy „annak ellenére, hogy te milyen helyzetben létezel, képes voltál elmenni az edzőterembe, napi három-négy-öt-sok órát edzeni éveken át – te küzdöttél”.
– Sokszor vallasz arról, hogy Isten szeretete hogyan alakította át gyökeresen – a kerekesszékbe kerülésnél is meghatározóbban – az életedet. A Szentírás helyenként a sport nyelvén is szól. Van olyan igevers, amely sportolóként is sokat jelent számodra?
– Nem egy konkrét mondatot, hanem történetet emelnék ki: Pál apostolét. Az én életemben is történt egy pálfordulás. A megtérésem előtt mindenhogy éltem, csak Isten igéje szerint nem, nagyon sok fájdalmat okoztam nemcsak a szüleimnek, a környezetemnek, hanem Istennek is. Pedig ő mindig ott volt velem, ha nem törődtem is vele. Éltem, ahogy akartam, ő mégis velem volt, és vitt a tenyerén, és amikor leugrottam a tetőről, mert azt gondoltam, senkinek nem fogok hiányozni, ő megtartott. Nekem ez a nagy pofon kellett ahhoz, hogy feleszméljek arra, hogy Isten velem van. A sportban is. Együtt csináltuk végig a sportéletem húsz évét, és együtt csináljuk ezt a mostani „pihenőidőszakot” is.
Mindig velem volt, hol úgy, mint egy edző, hol úgy, mint csapattárs – de sosem mint kívülálló. Isten sohasem kívülálló.

Szerző: Király Eszter

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .