Áron és Boldizsár négykezese: A szadai Szentgáli-Tóth fiúk

Két fiatal férfi mackós termettel, gyors, határozott mozgással. Átkelnek a hosszú gödöllői aluljárón, de a főtéren lassítanak. Melléjük lép egy asszony, a fülükbe súg, mosolyog, megsimogatja őket. Ők pedig átrendeződnek egymás mögé, a hátul haladó ráteszi a kezét az elöl álló vállára, aki fehér botot tart a kezében. Hangosan nevetnek, aztán elindulnak. Ők a szadai […]

Két fiatal férfi mackós termettel, gyors, határozott mozgással. Átkelnek a hosszú gödöllői aluljárón, de a főtéren lassítanak. Melléjük lép egy asszony, a fülükbe súg, mosolyog, megsimogatja őket. Ők pedig átrendeződnek egymás mögé, a hátul haladó ráteszi a kezét az elöl álló vállára, aki fehér botot tart a kezében. Hangosan nevetnek, aztán elindulnak. Ők a szadai Szentgáli-Tóth fiúk.

A kávézóban a felszolgálólány üres asztalhoz kíséri őket. Négy kéz vizsgál széktámlát, négy kéz mér szék- és asztaltávolságot, négy kéz tapint ülőfelületet. Letelepszenek.

– A látásom teljes elvesztése nem okozott különösebb traumát, belenőttem,

Két fiatal férfi mackós termettel, gyors, határozott mozgással.
Áron és Boldizsár négykezese: A szadai Szentgáli-Tóth fiúk

megszoktam. Vakok, gyengén látók közt szocializálódtam, és én talán szerencsésebb vagyok, mint a bátyám, mert nekem van látásemlékem.

Miközben dr. Szentgáli-Tóth Boldizsár beszél, jobbja óvatosan végigtapogatja az ablak párkányát, a rajta álló görög stílusú vázát, ujjai a vastag, nehéz függöny selymét simítják, finoman pödör egyet a függönyzsinóron. Beszél, lassan előredől, baljával Áron bátyója jobbját keresi, maga elé húzza a kezét, egészen a párkányig, a függönyig.

– Beszélgethetünk tovább nyugodtan – hoz zavarba Boldizsár, mintha észrevenné csodálkozó tekintetemet. – Csak akartam, hogy ő is lássa, hol vagyunk -mosolyodik el. – Lássa. Ezt mondtam, jól hallod, nekünk ez így természetes.

ELTŰNŐ FÉNYEK ÉS ÁRNYAK

A szadai testvérpár – harmincegy és huszonnyolc évesek – szembetegséggel születtek. Áron soha nem látott mást, csak fényt és árnyat, Boldizsár fokozatosan, hétéves korára vesztette el teljesen a szeme világát.

– A szüléink vittek bennünket orvostól orvosig, Debrecentől Groningenig, átestünk számos műtéten, de ezek inkább rontottak, mint javítottak a helyzeten. Kaptunk diagnózisokat, emlegettek Csernobilt, zöldhályogot, de máig nem tudjuk, mi okozta a bajt pontosan. De már nem is fontos. Teljes életet élünk, boldogok vagyunk, és ez a lényeg – mondja Áron, aki a Vakok Iskolájába járt, versenyszerűen úszott, érmeket szerzett, Piacenzából például egy nemzetközi versenyről több ezüstérmet is hazahozott.

– Felnőttként úgy gondolom, édesanyámnak nem csupán a betegségemmel okoztam gondot, fájdalmat, hanem a kamaszkori lázadásaimmal is. Nehezen élhette meg, hogy hátat fordítok az úszásnak, hogy fölvettek a Bartók Konzervatóriumba, mégis otthagytam – folytatja Áron, és elkomolyodik. – Mára talán sikerült kárpótolnom. Zenész vagyok, bárzenész. Weszely Ernő volt a mesterem. Tudom, sokan lenézik a bárzenét, pedig igényes, magába foglalja a dzsesszt, a latint, a filmzenéket és az örökzöldeket. Később esti gimnáziumban Veresegyházán leérettségiztem, közben egyre magabiztosabban kezeltem a tangóharmonikát, érettségi után pedig a gödöllői Premontrei Gimnázium Egyházzenei Szakközép-iskolájában megtanultam orgonálni, kántori diplomát szereztem.

Azt, hogy Áron a szadai egyházi életben teljesít rendszeresen szolgálatot, hogy zarándokokat kísér külföldre, például Czestochowába, Medugorjébe és Mariazellbe, hogy az ELTE-re jár történelem-ének-zene tanári szakra, hogy nyaranta Balatonfüreden, Tihanyban és Káptalantótiban „turnézik” térzenét szolgáltatva, az öccse meséli el.

A fiúk felnőttek, saját lábukon állnak, ki-ki éli a maga életét, de a szülőkhöz való kötődés örök. Évek óta nyaranta négyesben is járják a világot, a Baltikumtól Törökországig. Sok mindent tudnak: történelemről, stílusokról, műemlékekről. Azt mondják, készülnek, már indulás előtt szinte látják a hegyeket, segít a tapogatható domborzati térkép, a számítógép, ami mindent fölolvas. Az itthon töltött hétvégéken pedig a sport adja a közös élményt. Legalább egy évtizede mindketten edzőterembe és uszodába járnak, és sokszor előveszik a tandembiciklit, amit elöl az édesapa irányít, a jó kondiban lévő srácok valamelyike pedig erősen teker hátul a dimbes-dombos környéken.

– És hát ott a nagy szerelem, a foci! Az udvarunk füves részét gyakran kitapossuk, igaz, ebben a kutyák is segítenek -nevet Áron. – Ne nézz ránk csodálkozva!

Lehet szem nélkül is focizni. A labdára ráhúzunk egy nejlonzacskót, megkötjük, levágjuk a zacskó végét, hogy könnyen guruljon, és rúgjuk. Rúgjuk, futunk, halljuk, mikor, hol zörög, merre gurul.

A szülők életét nyilván befolyásolta gyerekeik vaksága, de áldozathozatalról, nehézségekről semmit nem hallani. Pedig bizonyára volt áldozat. Az édesanya a gödöllői egyetemen dolgozott, de félretéve a karrierrel kapcsolatos álmait, tizenhét éven át csak a fiaiért élt, naponta vitte őket a fővárosba, iskolába, végül belső ellenőrként ment nyugdíjba. Az édesapa agrár végzettségű. Szarvasmarhákkal foglalkozott, és állatkereskedőként teremtett biztos hátteret az öttagú családnak. Marhákat vett és adott el, kamionnal vitte az élő állatokat Olaszországtól Oroszországig, a piac igénye szerint. Az áldozatos, kitartó munka eredménye három klassz fiúgyerek, mind sikeres, a legidősebb látó, Bécsben élő informatikai fejlesztő, és a két vak srác egyaránt.

BIZONYÍTANI KELLETT

Az édesanya biztosan meghatódott azon a napon, amikor a legkisebb fiú, Boldizsár jogi doktor lett. Az a Boldizsár, aki, mint mondja, őriz látási emlékeket, színesen álmodik.

– Másodikos koromig, ha egyre erősebb nagyítókkal is, de láttam. Mindössze az tűnt szokatlannak, hogy a faluban a kortársaimat öt-hat évesen már elküldték a boltba tejért, kenyérért. Engem soha. A nagyítós korszaknak hirtelen lett vége, nagyon gyorsan meg kellett tanulnom a Braille-írást, olvasást, és beilleszkedni, elfogadtatni magam egy teljesen más közegben. Sikerült. A Gyengénlátók Általános Iskolájában kitűnően tanultam, túlzás nélkül mondhatom, én voltam a király. Gyakran hallottam, a kitörésnek egy módja létezik, ha a legjobb középiskolák egyikében tanulok tovább. Nyolcosztályos gimnáziumba jártam: az ELTE Radnóti Miklós Gimnáziumába. Ez okozott némi törést, egy lettem a másik harminc-egynéhány, szintén igen jófejű gyerek közt. Bizonyítani kellett, hiszen eleinte nem kedveltek, mert én mindig szóban feleltem, másképp írtam, különböztem a társaimtól. Tizenhárom-tizennégy lehettem, amikor berobbant a számítógépes világ, attól kezdve könnyebben ment minden – meséli mosolyogva, a bátyja pedig időről időre bólint.

Érettségi után Boldizsárnak egyenes útja vezetett az ELTE Jogi Karára, ahol 2014-ben szerzett diplomát. A mesterdiplomáját Párizsban kapta meg, majd mindezek után egy évig a CEU Összehasonlító Alkotmányjog posztgraduális mesterképzését végezte el. Négy éve dolgozik, volt a Miniszterelnökség Köz-beszerzési Szabályozási Főosztályának jogi referense, nevelőtanár az ELTE Bibó István Szakkollégiumában, de fő érdeklődési területe mindvégig az alkotmány-jog maradt. 2018 novemberében védte meg doktori disszertációját, amely a sarkalatos törvényekről szólt, ez a munkája idén szeptemberben könyv formában is megjelent. Ma főállásban az Eötvös Loránd Kutatóhálózat Jogtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, ahol alkotmányjoggal, azon belül a sarkalatos törvényekkel foglalkozik. Emellett az igazgató szakmai tanácsadója az ELTE Bibó István Szakkollégiumban, és kutatóként dolgozik az egyetem Alkotmányjogi Tanszékén is. Járja a világot, számos előadást tartott Európa-szerte, de részt vett már előadóként nemzetközi konferenciákon Botswanában és Dél-Koreában is, jövőre pedig Kenyába készül.

– Nem halmozom az állásokat, csak szeretem, amit csinálok, érdekel a kutatás. Hála istennek, munkám van, és nem munkaidőm. Ha az ember maga gazdálkodhat az idejével, sokkal hatékonyabb. Amellett, hogy megtalálja az alkalmat a pihenésre, kikapcsolódásra is, kötetlenül dolgozhat sokat, ha kell, kedden délután kettőkor, ha kell, szombaton éjfélkor – állítja, majd mesél a zuglói otthonáról. Itt időnként egyedül, időnként a testvérével él együtt, a szülei pedig hetente meglátogatják.

– Jönnek, szétnéznek, kitakarítanak, és kedvenc ételeimet pakolják a hűtőbe. A szülői szeretet és aggódás örök. Mindig számíthattam rájuk, de sosem korlátoztak semmiben. Egy jó ideje persze már teljesen fölösleges is lenne minden ilyen próbálkozás: egyeztetünk, amiben szükséges, egyébként meg mindannyian éljük a magunk életét. Emlékszem, amikor kollégiumba kerültem, mennyit aggódott édesanyám, nehogy baj érjen egy buliban, nehogy elvigyenek a barátok olyan helyre, ahol bajba keveredhetek. Ma ezen túl vagyunk, külföldre is járok rengeteget olyan emberekkel, akiket a szüleim egyáltalán nem, vagy alig ismernek – mondja, aztán érthető módon a főzés kerül szóba, meg a lányok.

MÁSKÉPP LÁTOTT VILÁG

– Mondhatom a nevedben? – fordul Áron Boldizsár felé, és már mondják is egyszerre: Gondolkodunk a családalapításon, már itt az ideje!

– Mindkettőnknek voltak és vannak lányok az életében, szerencsére nem panaszkodhatunk ezen a téren sem. Az összesített kisugárzás az, ami számít: ennek része a hang, a hangszín, a mozgás, ahogyan és amit mond valaki, a viszonyulása a világ dolgaihoz, és persze a külsejüket is elképzeljük. Mindezekből talán biztosabb képet alkotunk a bennünket körülvevő emberekről, a lányokról, mint bármiféle vizuális élmény alapján. Ha néhány év múlva beszélgetünk, majd mesélek – nevet rám Boldizsár, mintha az arcomat figyelné.

Áron dünnyög, és bólogat. A búcsúnál pedig megjegyzi:

– Kevés vak ismerősünk van, ami egyáltalán nem tudatos. Egyszerűen úgy alakult, hogy főként látók közt élünk, dolgozunk, mint bárki más. Hogy mégis mi a különbség? Az, hogy ha én valakivel együtt sétálok, arról valószínűleg kicsit más benyomások alapján, más képet fogok kialakítani, mint te.

(megjelent: Nők Lapja, 2019.  11. 06.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .