Az akadálymentesítés fontos szlogen manapság – de milyenek a hétköznapok? Napi tapasztalat: akadályok pedig vannak.

SZOMBATHELY Az akadálymentesítés napjaink egyik fontos szlogenje. De vajon hogyan boldogulnak látássérült embertársaink a hétköznapi ügyintézés során? Erről beszélgettünk a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesületének néhány tagjával.

Bősze Györgynek, az egyesület elnökének a minap az okmányirodában volt elintéznivalója. Ott kezdődött, hogy a biztonsági őr rászólt, ide nem lehet kutyával bejönni. Amikor tisztázták a dolgot, Gyuri elindult a vezetősávon. A sorszám húzásnál egy várakozó ügyfél segített neki, majd egy másik figyelte, hogy milyen szám következik, hiszen a vak ember csak annyit hall, hogy ding-ding, változott a szám, de nem tudja, hogy mire. Végül egy harmadik várakozó vezette oda a megfelelő számú pulthoz, ahol az ügyintéző már nagyon kedves volt vele. Más kérdés, hogy az űrlapot a hölgy nem tölthette ki helyette, ezért Gyurinak haza kellett mennie, és egy újabb alkalommal bevinni az otthon kitöltött papírt. A gyengén látó Zsuzsa is azt nehezményezi, hogy a hívószámok mindenhol csak villognak, aki nem látja jól a piros számot, nem tudja, mikor kerül sorra. Marika, aki teljesen vak, járt már úgy üzletben, hogy megkérdezte, mennyibe kerül a kávé, mire azt a választ kapta, hogy nézze meg, ki van írva.

Újabb mizéria, ha csomagja, ajánlott levele érkezik a vak embernek. A postatörvény értelmében a vak ügyfél csak látó tanú jelenlétében írhat alá, úgy veheti át a küldeményét. A posta ezzel magát védi, a gyengénlátók viszont úgy érzik, sérül az önrendelkezési joguk. Szerencsére legtöbbjüknek van ismerős postásuk, aki – dacolva a törvénnyel – megkönnyíti az ügyintézésüket. Az aláírást ügyes módszerekkel segítik, például „ablakos” kártyával, amin kitapinthatják az írás helyét, Marika meg egyszerűen a bal keze kisujját rakatja oda egy látó emberrel, azt használja sorvezetőnek.

Újabb nehézség a helyi járatos busz felismerése. A tábla édeskeveset segít a vak embernek. Van olyan sofőr, aki kikiabálja a járat számát, és van, amelyik nem. Marika rá szokta tenni a botját a lépcsőre, és rákérdez. Ugyancsak elveszett a vak ember a helyjegyes vonaton vagy az önkiszolgáló boltban. Arra a következtetésre jutunk, legjobb, ha nem is indul el egyedül. Viszont abban, hogy az emberek észrevegyék, segítségre van szüksége, a látássérült embernek is felelőssége van. Aki vállalja, és fehér bottal vagy a sárga kitűzővel jelzi a fogyatékosságát, az több eséllyel számíthat segítségre.

Sok közintézményben a Braille-írásos táblákkal „tudják le” az akadálymentesítést, ez azonban lassú, körülményes, a vakoknak csak töredéke ismeri. Egy közintézményben még nagyon sok buktató van addig, amíg a sérült ember eljut egy feliratozott ajtóig.

Megkérdeztük Rózsa Erzsébet rehabilitációs szakmérnököt is, aki úgy látja, hogy középületeken belül a rend, a logikus, áttekinthető alaprajz és az embertársi segítség tud a legtöbbet enyhíteni a látássérültek gondjain. Sajnos ugyanis hiába előírás az akadálymentesítés, ha a tektonikus vezetősávot és a Braille-feliratos táblákat nemritkán hibásan és következetlenül alkalmazzák, nem a vakok valós igényeihez igazodva. Átgondolt tervek, jól működő hangos térképek, egyablakos hivatali ügyintézés híján ma még mindig az a legbiztosabb, ha a vak ember segítség nélkül nem indul neki a hivatal útvesztőinek.

(nyomtatásban megjelent: Vas Népe, 2019. 02. 05.)