„Egy cég akkor is sikeres lehet, ha minden munkatársa fogyatékos”

A Hegyvidéki ízlelőben kizárólag megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak Amíg egy hétköznapi vendéglátó-helyen a legfontosabb a vendég, addig a Hegyvidéki ízlelőben a cél az, hogy dolgozóknak teljes életet biztosítsanak és – életükben talán először – hasznosnak érezzék magukat. A családbarát étteremben dolgozó fogyatékos emberek fájdalmat nem ismerve, minden egyes nap azért küzdenek, hogy dolgozhassanak, és végre […]

A Hegyvidéki ízlelőben kizárólag megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak

Amíg egy hétköznapi vendéglátó-helyen a legfontosabb a vendég, addig a Hegyvidéki ízlelőben a cél az, hogy dolgozóknak teljes életet biztosítsanak és – életükben talán először – hasznosnak érezzék magukat. A családbarát étteremben dolgozó fogyatékos emberek fájdalmat nem ismerve, minden egyes nap azért küzdenek, hogy dolgozhassanak, és végre ők szolgálják ki az ép embereket.

Hajni átnézi a menükártyákat, majd gyorsan körbegurul járgányával az asztalok között, hogy ellenőrizze, mindenhova jutott-e frissítő, szalvéta és étlap. Még félóra az étterem nyitásáig. A kerekesszékes nő Agárdon egy rehabilitációs központban él, onnan jár be dolgozni. Reggel 7-kor kel, hogy a 9 órakor induló vonatot elérje, a Déli pályaudvarról pedig busszal jön az étteremig. – Nem szeretek az utolsó pillanatban betoppanni, mert segítség kell gyakorlatilag mindenhez, így az átöltözéshez is – mondja Hajni, amikor visszatér a vendégtérből. Míg beszélgetünk, nem állhat meg a munka, szépen formált betűkkel írja rá a menükártyák egy részére: „Elviteles”.

A Hegyvidéki ízlelő egy hónappal ezelőtt nyitott Budapesten a XII. kerületi polgármesteri hivatal épületében, a Szekszárdon több mint tíz éve sikeres működő ízlelő étterem mintájára. A Kék Madár Alapítvány által üzemeltetett éttermek – a vezetőségen kívül – kizárólag megváltozott munkaképességű és fogyatékos embereket foglalkoztatnak.

– Sokan féltettek minket az első étterem nyitásakor a vidéki helyszín és a helyiek szimpátiáját illetően, de én már akkor is tudtam, hogy nincs mitől tartanunk, hiszen nem vagyunk genetikailag elutasítóbbak, csak egyszerűen nem volt rá lehetőségünk, hogy a fogyatékos embereket megszokjuk a mindennapok forgatagában is. A szekszárdi étterem már a tizedik hónap után nyereséges lett, ami pozitív visszaigazolás volt arról, amiben hittem: a magyar emberek igenis nyitottak -véli Mészáros Andrea, az étterem vezetője, majd nevetve hozzáteszi: – Amikor belevágtunk, két dologhoz nem értettünk: a vállalkozáshoz és a gasztronómiához, azt viszont nagyon tudtuk, hogyan kell bonyolult munkafolyamatokat felbontani, leegyszerűsíteni, hogy azokat el tudják látni akadályozott fogyatékosok is.

Nincs ez másképp Budapesten sem, ahol a nyitás óta naponta több száz ételt szervíroznak. – Az itt ebédelők fele hazaviszi a finomságokat, sokan pedig előre befizetnek a heti menüre, és bérletet váltanak – újságolja büszkén a 31 éves kerekesszékes nő, akitől megtudom, hogy nem foglalkozik a mindennapos fájdalommal, ilyenkor arra gondol, hogy a kollégái és a vendégek is számítanak rá, és nélküle felborulna a napi kiszolgálás menete. Azt mondja, az az érzés, hogy nem őt szolgálják ki, hanem ő szolgálja ki az „ép” embereket, mindennél többet ér.

Amíg egy átlagos vendéglátóhelyen minden a vendégért van, az itteni cél az, hogy az itt dolgozóknak teljes életet biztosítsanak, és – életükben talán először – hasznosnak érezzék magukat. A családbarát étteremben összesen tizenöt megváltozott munkaképességű kolléga dolgozik. Néhányuk dolgozott már a vendéglátásban, és van, aki korábban szállodai recepciósként próbált boldogulni. Az előző munkahelyeken azonban sok sérülést szereztek, így a féléves vendéglátósképzés mellett a lelki sebeket is orvosolni kellett, mielőtt munkába álltak volna.

A konyhába csak hajhálóval a fejemen és köpenyben mehetek be. Amíg öltözködöm, Hajni többször is el neveti magát. – A szabály az szabály – ismételgeti, majd kacagva sarkon fordul, és az egyre sokasodó vendégek felé veszi az irányt.

Az úgynevezett fehér mosogatóban Klári vezet körbe, aki gyorsan meg is tanít arra, hogyan kell húszszázalékos oldatot készíteni a tökéletes mosogatáshoz. Amíg az arányokat mutatja, kiderül, néhány év múlva már ő is konyhai kisegítőként szeretne majd dolgozni. Hosszú távú terveinek bemutatását a vendégtérből érkező mosatlan tányérok szakítják félbe: – Első a munka – mentegetőzik, és magamra hagy.

Közben megállás nélkül érkeznek a rendelések, a konyhafőnök egyik kezével tálal, a másikkal a krumplipürét tökéletesíti, miközben a kollégáit irányítja. – Reggel hatkor kezdődik a munka, de valójában már előző nap délután nekifognak az előkészületekhez. A zöldségeket például meghámozva, vákuumozva tároljuk, hogy mindig legyen tartalékunk – magyarázza György, aki nem először dolgozik fogyatékos emberekkel.

A séf korábban a Semmelweis Egyetem konyháját igazgatta, ahol a kollégák húsz százaléka volt megváltozott munkaképességű, és naponta háromezer adag ételt készítettek. – Ott tanultam meg, hogyan lehet velük csapatként dolgozni és mindenkinek megtalálni azt a feladatot, amelyikben ügyes tud lenni. Ugyanakkor mellettük tanultam meg értékelni az életet is. Látni, hogy minden nap meg kell küzdeniük azért, hogy bejárhassanak, hogy dolgozhassanak, vagy egyáltalán elfogadják őket, tiszteletre méltó – sorolja, miközben tekintete végigfut a segítőin.

Amíg a vendégek jóízűen ebédelnek és a kollégák lázasan dolgoznak, Mészáros Andrea a kezdetekről mesél, vagyis arról, hogy a vendéglátóhely nyitásának gondolata még az egyetemi évek alatt fogalmazódott meg benne, amikor Hollandiában tanult egy szemesztert. – Ez a kilencvenes évek közepén történt, akkoriban a gyermekbántalmazással foglalkoztam. Egyszer azonban a tanárom meghívott egy étterembe, ahol csak fogyatékosok dolgoztak. Megdöbbentem, mert az egész olyan természetes volt, s ámulva figyeltem, mennyire ötletes dolgokkal hidalták át a képességek és szükségletek közötti hiányokat.

A külföldi élményeket végül néhány évre a fiókjába süllyesztette, de a fogyatékos emberek támogatása már a pályája elején irányadó lett. Eleinte ugyanis a Kék Madár Alapítvány által próbált segíteni az elhelyezkedésben a fogyatékos embereknek, de folyamatosan falakba ütközött. – Sokszor megkaptam a cégektől, hogy bár nagyon szép és jó, amit mondunk, de a nyereségesség miatt nem tudnak fogyatékos embert alkalmazni – fogalmaz Mészáros Andrea.

A hazai kudarcok és a Hollandiában tapasztaltak aztán egyre inkább megerősítették abban: az alapítvány készen áll arra, hogy létrehozzanak egy társadalmi vállalkozást és tartós munkát biztosítsanak azoknak, akik nem tudnak integráltan állást találni a nyílt piacon.

– Több cégvezető kategorikusan elutasító volt a megváltozott munka-képességű emberek foglalkoztatásával kapcsolatban. Be akartam bizonyítani, hogy egy vállalat akkor is lehet sikeres, ha minden munkatárs értelmi fogyatékos. Egyiküket például elhívtuk ebédelni a szekszárdi étterembe, hogy ő maga adhasson választ arra a kérdésre: lehet-e egy kerekesszékes felszolgáló? Mire jóllakott, a válasza is egyértelmű igen volt. Ezzel együtt olyan vezetővel is tárgyaltunk, aki úgy fogalmazott, nem szívesen megy olyan helyre, ahol a fogyatékos nyála belecsorog az ételbe – nyilván ez nem történik meg egyik vendéglőnkben sem -, majd egy bank VIP-rendezvényén, ahol mi szolgáltattuk a cateringet, a szóban forgó illető láthatta, hogyan dolgozik a csapatunk. – Másnap felhívott, hogy szeretne elnézést kérni, mert lenyűgöztük, és nem is gondolta, hogy fogyatékos emberekkel ilyen színvonalon működhet a vendéglátás. Ö azóta a törzsvendégünk lett – idézte fel Mészáros Andrea.

(megjelent: Magyar Nemzet, 2019. 07. 11.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .