„Egy életem van, abból kell kihoznom a maximumot” – Tóth-Kovalik Ádám kerekesszékes orvos története – Nők lapja

A Coldplay-koncert másnapján találkozunk, Ádám lelkesen mesél róla. Cinkos mosollyal jegyzi meg, hogy a kerekesszékeseknek ingyenes volt a belépés, és szuper helyről nézhette végig a show-t. Már itt megsejtem, hogy nem egy átlagos fiúval beszélgetek, és nem azért, mert Ádám – ahogy ő nevezi – „kocsiban” ül. Hanem azért, mert ennyire vidám, vicces és pozitív gondolkodású emberrel nem sűrűn lehet összefutni.
Miközben beszélgetünk, Ádám időnként elveszíti a fókuszt, és óvatos mozdulatokkal vaníliafagyit lapátol a kávéval teli csészébe, közben halkan méltatlankodik. Az az érzésem, hogy jobban bosszantják a hétköznapi élet apró-cseprő kellemetlenségei – például, hogy nem olyan jegeskávét kapott, amilyet kért –, mint a többségi társadalom által a kerekesszékes életmódhoz társított problémák. Ez utóbbiak egy része valóban gond (például amikor két lépcső vezet le a mozgássérültmosdóhoz), más részükről viszont csevegésünk során kiderül, hogy nem zavarók, illetve egy kis merészséggel vagy humorral jól kezelhetők.
– Mázlista vagyok, eddig viszonylag jól megúsztam az idegesítő kérdéseket az állapotommal kapcsolatban. Persze volt néhány emlékezetes eset, egyszer valaki ördögűzésre akart küldeni egy szektához, mert szerinte megszállt az ördög, azért nem működik a lábam – idézi fel nevetve.
Ádám több mint három hónappal korábban született a vártnál, és bár eleinte úgy tűnt, minden rendben van, később kiderült, hogy a szövetek közti vérzés oxigénhiányt okozott, és ennek következtében mozgássérült lett.
– Szokták kérdezni, hogy lehetek ilyen optimista és vidám. Lehet, hogy nem fogom lefutni Usain Boltot száz méteren, de jó emberek vesznek körül, sok barátom van, boldog vagyok, és elégedett az életemmel. Mindig van választásunk. Ülhetnék a szobában egy százas zsepivel, és sírhatnék azon, mit nem fogok tudni megcsinálni, de nekem is egy életem van, abból kell kihoznom a maximumot. Ez a hozzáállás mindenkinek jobb, nekem is, és a körülöttem lévőknek is.
Amikor arról kérdezem, honnan veszi ezt a sok erőt és pozitív hozzáállást, a rendkívül támogató családját említi. Orvos édesapja és gyógytornász édesanyja a huszonkilenc éves Ádámon kívül még három fiút nevelt fel.
– Nem úgy kell elképzelni, hogy a szüleim időnként leültettek, és mantrázták belém az optimizmust. Viszont soha semmire nem mondták, hogy nem. Amikor már sokadjára felvételiztem az orvosi egyetemre, akkor is biztattak, hogy csináljam. Ez a hozzáállás sokat segített abban, hogy olyan vagyok most, amilyen.
Mozgásjavítóból az orvosira
Ádám minden ovis farsangon orvosnak öltözött, nagyon hamar eldöntötte, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Biztosan édesapja is mintául szolgált, de a család részéről egyébként sosem volt elvárás, hogy a legidősebb fiú az apa nyomdokaiba lépjen.
– Ha valami kezdettől fogva megvolt bennem ahhoz, hogy orvos legyek, az az olvashatatlan kézírásom – mondja vigyorogva.
Sok más mozgássérült társához hasonlóan Ádám is a mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskolába járt, amely egy szegregált intézmény mozgásukban és/vagy értelmileg korlátozott gyerekek számára. Bár ez eleinte ideális választásnak tűnt, a leendő orvospalánta már akkor éles kritikát fogalmazott meg a szegregáció hátrányaival kapcsolatban.
– Az általános iskola vége felé úgy éreztem, buborékban élünk. Nem az igazi, hogy azt is öt emberrel kell egyeztetned, hogy elmehess pisilni. Most nyilván sarkítok. De az egyik legjobb döntésem volt, hogy az integrációt választottam, és a középiskolát már a Madách Imre Gimnáziumban végeztem, ép gyerekek között. Szuper, hogy van mozgássérült-óvoda, -általánosiskola és -gimnázium is, de megfogalmazódott bennem, hogy már csak egy szülészetet meg egy temetőt kellene létrehozni, és akkor lefedtük a teljes spektrumot, totálisan elkülönítettük ezeket az embereket. Hogy várhatnánk el azt, hogy egy mozgássérült fiatal érettségi után beilleszkedjen a normál társadalomba – és az befogadja! –, ha háromtól tizennyolc éves koráig csak speciális, szegregált környezetben élt? Ez az én véleményem, de persze tudom, hogy van, akit nem lehet integrálni, vagy akinek ez nem való – magyarázza Ádám.
A gimnáziumban nagyon jól érezte magát, aztán a SOTE-t választotta, azonban csak sokadjára vették fel, mert azzal a fránya kémiaérettségivel meggyűlt a baja. Az egyetemen a tanároktól a diákokig mindenki kedves és segítőkész volt vele. Jó érzéssel gondol vissza azokra az évekre.
Gyerekgyógyászat és hobbifotózás
Ádám gyerekorvos szeretne lenni. Csakúgy mint végzett évfolyamtársainak legalább a fele, úgyhogy nem könnyű rezidensi helyet szerezni, éppen ezen dolgozik. A gyerekgyógyászat-gyakorlatról őriz egy mókás sztorit.
– A kórteremben egy kissrác játszott egy kocsival, aminek ki volt törve a kereke. Ahogy megpillantott, odafordult az anyukájához: „Anya, anya, a doktor bácsinak több kereke van, mint a dömperemnek!” Az anyuka halálra sápadt, hogy fogok erre reagálni. Elütöttem egy viccel, és amikor látta, hogy nem sértődtem meg, hallani lehetett, hogy egy Gellért-hegy nagyságú kő esett le a szívéről. A gyerekek őszinték, szerintem nincs ezzel baj.
És hogy miért éppen a gyerekgyógyászat érdekli? Mert a gyerekeket motiválónak tartja, és több türelme van hozzájuk és a szüleikhez, mint a sokszor makacs és önfejű felnőtt páciensekhez.
– Örök gyerek lelkem van. Annyira menő, hogy mesefigurás cuccokban dolgozhatok majd, még a falakat is rajzfilmhősök díszítik a vizsgálóban. És az sem utolsó szempont, hogy a gyerekeket fölérem – teszi hozzá nevetve.
Ádám még a gimiben kezdett fotózni, ez a szenvedélye a mai napig tart. Bármi jöhet – portré, divat, szépség, művészi képek –, egészen addig, amíg ember a fotók főszereplője. Könnyen megtalálja a hangot a modellekkel, de tárgyakat sosem tudna fényképezni, neki az túl unalmas.
– Mindenki azt mondja, hogy a fotózás távol áll az orvoslástól. Pedig ha belegondolsz, egy fotózáson olyan hangulatot kell teremteni, hogy oldódjanak az emberek, és orvosként is az a klassz, ha hasonló helyzetet alakítasz ki a beteggel. Az orvoslásban az egyik legfontosabb, hogy jól tudj kommunikálni a pácienssel. Nemhiába mondják, hogy a jó anamnézis fél diagnózis.
forrás: Nők lapja

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük, azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása).
Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!


Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41