Érzékenyítés

Fogyatékkal élő sportolókkal találkozhatnak hamarosan több iskolában a gyerekek, kipróbálhatják a sportágaikat, és egy kicsit közelebb kerülhetnek azokhoz, akiktől a legtöbben indokolatlanul távol vannak.

„Anya, a kislánynak nincs meg az egyik lába…” – súgta oda döbbenten a kislányom még a nyáron az egyik kalandparkban. És tényleg: térdből hiányzott neki a bal. Miközben éppen tíz méter magasban egyensúlyozott egy fák közé kihúzott kötélen, bukósisakban és hevederben. Műlábbal. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, mi lenne a jó stratégia: zavartan elrángatni a korából adódóan leplezetlen döbbenettel bámuló ötévest vagy kulturált keretek között megoldani, hogy ne maradjanak benne kérdések.

Az utóbbi mellett döntöttünk. Legyőzve a természetes szemérmességet, megszólítottam a kislány édesanyját, elismeréssel adózva a bátorságuknak. Kiderült, hogy a tizenkét éves kislány fejlődési rendellenességgel született, műlábbal él. És virul, ugyanis sem a szülei, sem ő nem hagyta, hogy ez az állapot elszigetelje az egészséges társaitól. „Mindent csinálni akar, amit a többiek… Ide is nagyon jönni akart, pedig neki sokkal nehezebb. De megcsinálja” – sóhajtotta az anyuka büszkeséggel a hangjában. És a kislány néhány perc alatt nem csodabogár volt többé a szemünkben, hanem egy hétköznapi gyerek, akinek ugyan egy furcsa protézis lóg ki a rövidnadrágja alól, de ugyanúgy él, játszik és vágyik a sikerekre, kalandokra, ahogy bármelyik tizenkét éves.

Talán csak ennyi kellene minden egészséges embernek. Közelebb lépni, megismerni. Kapcsolatba kerülni – hiszen ez az, ami eloszlatja az ismeretlen szülte félelmeket, a tudatlanság okozta tanácstalanságot és tehetetlenséget. Hogy ne félrenézzünk, és a fogyatékkal élő emberből ne csak a fogyatékosságot, hanem az embert is lássuk. Őt elsősorban.

(Pomaranski Luca írása a Kisalföld 2019.02.05-i számában jelent meg)