Fizetőképes kapcsolat – Feleségének betegsége adta az ötletet az érmés telefon feltalálójának

1889. augusztus 13.

A következő generációk már legfeljebb történelmi érdekességként fogják ismerni a nem is olyan régen még meghatározó városképi elemnek számító telefonfülkéket, illetve a kártyás és pénzbedobós készülékeket. Ahogy a mobiltelefonok megjelenése, úgy utóbbiaké is teljesen átalakította annak idején a telefonálási szokásokat, tömegeknek téve elérhetővé a technika ezen áldását.

A telefon Bell általi, 1876-os bemutatása után az Egyesült Államokban rohamosan terjedni kezdett az új találmány. 1880-ra már közel 50 ezer telefonkészülék működött az országban, a következő évtizedben pedig egyre-másra épültek ki a városok közötti összeköttetések is. A magánszemélyként való telefonálás azonban a vagyonosak kiváltsága volt, a szolgáltatást ugyanis kizárólag igen borsos áron mért előfizetéssel lehetett igénybe venni.

Léteztek olyan vállalkozások, amelyek telefonálási lehetőséget kínáltak, ám ezekből kevés volt, és csak a nyitvatartási időben, egy kezelő segítségével telefonálhattak belőlük az emberek.

Amikor a szabadidejében különféle találmányokat kiötlő connecticuti gépész, William Gray felesége lebetegedett, és ő orvost akart volna hívni hozzá, nem volt honnan. Tudta, hogy egy közeli gyárban van telefon, de onnan is csak hosszas győzködés után engedték telefonálni. Az asszony szerencsére a késedelem ellenére felgyógyult, ám Grayt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy szükség lenne nyilvánosan, bárki által használható, könnyen elérhető telefonálási lehetőségre.

Az első prototípuson egy pénzérme bedobása nyitotta ki a beszélő tölcsérét elzáró lemezt, ezt azonban visszadobták a megkeresett cégek, arra hivatkozva, hogy így egy érmével egymás után bármennyit lehetne telefonálni, ráadásul hasonló készülék hívása esetén a hívást a fogadónak is fizetnie kellene. Ezután egy áttervezett modellt szabadalmaztatott Gray, és 130 évvel ezelőtt, 1889. augusztus 13-án fel is szerelték az első, pénzérmével működő telefont Hartford egyik bankjának előcsarnokában.

Hogy mennyire más is volt akkor a világ, jól mutatja az, hogy Gray első megoldása tulajdonképpen egyfajta becsületkassza volt, hiszen a fizetendő összeget a telefonközpontos kisasszony a hívás végén mondta be a készülék használójának, majd a szerkezetbe beszerelt, a bedobott érme által megütött csengő hangját hallva nyugtázta, hogy megtörtént a fizetés (ha minden igaz, némi gyakorlattal elég jó pontossággal meg lehetett különböztetni a különböző érmék keltette hangokat).

Gray saját céget is alapított, a találmány pedig lassan terjedni kezdett.

Az emberek azonban nem nagyon kedvelték ezt az utólagos fizetési megoldást, a századfordulóra így a cég előállt az előre pénzbedobós készülékkel, majd 1909-ben továbbfejlesztették a mechanizmust úgy, hogy a gép vissza is adja az érméket, ha nem jött létre a kapcsolat. Az ezeket az újdonságokat tartalmazó 50A modellt 1911-ben kezdte forgalmazni Gray cége és a gyártást intéző Western Electric vállalat, és ekkor indult el igazán a pénzbedobós telefon diadalmenete. A következő egykét évben csak New Yorkban 25 ezer darabot szereltek fel, főként metró- és vasútállomások közelében, és egyre több helyen jelentek meg a telefonfülkék is.

(megjelent: BBC History, 2019. augusztusi szám)