Hegedűs Géza levele Szabó Magdának

1969. március 15. Édes Magdám! Miután már több ízben is tárcsáztam számukat, de vagy nem voltak otthon, vagy a konyha túlontúl távol van a készüléktől – tehát senki se vette fel, így mégis újból levelezek. Már lassanként olyan rendszeresen levelezünk egymással Budapestről Budapestre, mint néhai G. B. Shaw nem kevésbé néhai Ellen Terryvel, akik évtizedeken […]

1969. március 15.

Édes Magdám!
Miután már több ízben is tárcsáztam számukat, de vagy nem voltak otthon, vagy a konyha túlontúl távol van a készüléktől – tehát senki se vette fel, így mégis újból levelezek. Már lassanként olyan rendszeresen levelezünk egymással Budapestről Budapestre, mint néhai G. B. Shaw nem kevésbé néhai Ellen Terryvel, akik évtizedeken keresztül úgy hetenként váltottak hosszú levelet, noha egészen közel laktak egymáshoz, de szerintük így jobb, mert így kénytelenek engedni, hogy a másik is kibeszélje magát, és nem vágnak egymás szavába.
Most éppen Maga az oka, hogy két napja folyvást olyan saját gyermek- és ifjúkori emlékképeim ébredtek fel, amelyekre vagy évek óta nem gondoltam, vagy ilyen összefüggésekben még eszembe sem jutottak. Ugyanis – de ezt éppen Magának magyarázzam? – mindenkinek saját Katalin utcája van.

Még például Zsuzsi Katalin utcája sem azonos az enyémmel, holott ő is ugyanabból a nagyváradi körből és korból hozta azokat a kritikus emlékeket és emléksüllyedéseket, mint én. És most ő is a Maga jóvoltából asszociálni kezdett. Én azért is csak most lettem készen a regénnyel, mert Zsuzsi azonnal rácsapott, és engem hermetikusan elzárt a Katalin utca lakóitól, amíg végig nem olvasta. Mint látható, minálunk fejlett Sz. M.-kultusz van (már a Freskó óta). De erre a Katalinra most feltűnő hasonlóan reagáltunk azzal, hogy mindkettőnkben egymástól függetlenül – mert nem azonos tartalmú – korai emlékképeket hívott felszínre ez az, azt hiszem, minden valamirevaló olvasót önfaggatásra késztető könyv.
Ha volna kritikai életünk, mint ahogy nincs, és főleg volna olyan fórumunk, ahol kellő tere lenne egy valódi regényelemzésnek, nagyon is nagy kedvem támadna elmagyarázni a Katalin utcai három ház összefüggéseinek sokértelműségét, egymásra rétegeződő élménykomplexumát (amelynek csak az egyik szála – hajói értem – a felelősség, de nem kevésbé fontos szál az azonosulás és ugyanakkor elidegenedés dialektikája, meg az a szakadatlan törekvés, hogy átélhetővé tegyük az itt és másutt, most és máskor oly nehezen átélhető distanciáját.* (* Distancia: távolság.) Talán ez az idő-tér feloldás teszi a Katalin utcát – ne nevessen ki! – a jó emlékezetű expresszionizmus rokonává is). De hol az ördögben van olyan orgánumunk, ahol egyes konkrét művek alapján esztétikai-etikai-lélektani-társadalmi általánosításokig elmélkedhetne az ember?

És még valami: ez a Katalin utca olyan igazi regény; vagyis olvasnivaló. És milyen kevesen tudják megtalálni azt a szét-bonthatatlan egységet étosz* (* Erkölcs) és lektűr között, amely nélkül vagy menthetetlenül üres mese vagy még menthetetlenebbül meséden absztrakcióvá irodalmatlanodik a mű. Hiszen jómagam is folyton ezt keresem a sokféle megoldáslehetőség között. És olyan jó olvasni ama keveseket, akik megtalálják, és egyazon könyvekben tudnak szólni az igazi nagyközönséghez és az igazi kiváltságosokhoz. Tehát kösz szépen a Magával töltött néhány órát.

És kösz szépen a levelét is; már az előbbi kis cédulát is a Maga könyvében. Az egyébként engem is régóta izgat, hogy amit a Baracs családban jeleztem, egyszer családregényként megfogalmazzam. Ez odakívánkozik az „Európa közepén” első kötetei elé, amikor majd az elődökről lesz szó. Hiszen az „Európa közepén” Boltos Bélája gyanúsan abból a körből származik, mint itt Baracs Péter. És az 1848. március 15-én nemzeti felbuzdulásból disznóhúst evő nagypapa személyes ismerősöm. Itt függ a képe szobám falán, csak nekem nem a nagyapám, hanem a dédapám volt, ó lett idővel honvédtiszt, majd a Neugebeude** (** Újépület: a 18. század végén, a mai Szabadság tér területén emelt, börtönként, laktanyaként is használt katonai épület. Az 1848-as szabadságharc leverése után itt raboskodtak a magyar hazafiak.) lakója (igaz, hogy viszont nem ő volt filológus, hanem az öccse, az a Goldzieher Ignác, akiről legalábbis körvonalaiban Baruch Dávidot mintáztam).

Hát ezek az elődök ad tak éppen elegendő családi legendát a számomra, hogy fussa belőle idővel egynéhány regény a XVIII. és XIX. század hazai polgárságának útjáról. De mindehhez még sok idő kell. Most nem ezekről írok, hanem a XVII. századról, de előbb még megjelenik egy nagy terjedelmű és már kikorrigált regényem, amely viszont a mi nemzedékünkről mond egyet-mást… De mindez csak kifutott az írógépből arra az apropóra, hogy megköszönjem könyvét és megköszönjem a levelét.
Mindketten mindkettejüket szeretettel öleljük:
Géza

(megjelent: Szabó Magda, Nekem a titok kell.

Az Urbán László összeállította Nekem a titok kell című kötet az újdonság és meglepetés erejével hat, még közelebb hozva az olvasóhoz Szabó Magdát, az embert és az írót. Ez az eddig kötetben még soha meg nem jelent írásokat tartalmazó könyv. Novellák, tárcák, vallomások, interjúk, levelek, versek, melyek mostanáig napi- és hetilapokban, folyóiratokban rejtőzködtek. Megannyi műfaj, megannyi téma és forma. Hol szikár és mégis torokszorítóan drámai, hol megkapóan lírai novelláiban a sorsfordító pillanatot ragadja meg, amikor valakinek az élete más irányt vesz.

Az írások eredeti megjelenések időpontjaihoz igazodva, a HobbyRádió e kötetből közöl a hallgatóknak olvasnivalót.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.