„IGAZI CSODA HOGY MI EGYMÁSRA TALÁLTUNK!”

„IGAZI CSODA HOGY MI EGYMÁSRA TALÁLTUNK!” Nem kell más, csak egy kis emberség. Hogy észrevegyük a környezetünkben élő rászorulókat. Segíteni pedig nem csak pénz vagy tárgyak formájában lehet. Van úgy, hogy a személyes figyelem, a gondoskodás többet jelent. Hegyes Annamária és párja, Szilveszter egy világtalan édesanyát, Papp Évát és beteg kislányait karolta fel négy évvel […]

„IGAZI CSODA HOGY MI EGYMÁSRA TALÁLTUNK!”

Nem kell más, csak egy kis emberség. Hogy észrevegyük a környezetünkben élő rászorulókat. Segíteni pedig nem csak pénz vagy tárgyak formájában lehet. Van úgy, hogy a személyes figyelem, a gondoskodás többet jelent. Hegyes Annamária és párja, Szilveszter egy világtalan édesanyát, Papp Évát és beteg kislányait karolta fel négy évvel ezelőtt. Utólag azt mondják, ez volt életük legjobb döntése.

Két szöszi négyéves lóg fejjel lefelé az óvodai mászókán. Hajfonatuk a földet verdesi, egymásra néznek, és tele szájjal kacagnak. Felhőtlen pillanatok. A feje tetejére állt világba hirtelen beúszik egy ismerős piros tűsarkú képe. Anya! A két kislány versengve kapaszkodik lefelé a mászóka fokain, és egy perc múlva már boldogan szaladnak keresztül az óvoda udvarán.
— Kicsikéim! hajol le hozzájuk Éva, hangjából búg a szeretet, és óvatosan megtapogatja a két buksit. – Indulás befelé, megyünk haza!
Ekkor valami különös történik.
Az ikrek ahelyett, hogy viháncolva berohannának az oviba, közrefogják az édesanyjukat, és nagy odafigyelés mellett odavezetik az ajtóhoz.
Vigyázz, küszöb! — figyelmezteti Lara, Flóra pedig a karját tartja óvón elé, nehogy elessen. Ekkor válik világossá, hogy a fiatalasszony nem lát…

„NEM ÉRZEM MAGAM VILÁGTALANNAK”
Hazaérve – a lakótelepi szociális lakás az óvoda tőszomszédságában van – a gyerekek azonnal birtokba veszik a szobájukat, a csatasorba állított ezernyi plüssjátékot. Mi Évivel ezalatt ismerkedni kezdünk. Ahogy beszélgetés közben igazgatja a tincseit, feltűnnek trendi műkörmei.

– Soha nem vettem tudomást arról, hogy vak vagyok – mosolyodik el kislányosan. – írjunk inkább „nem látót”, a vak olyan csúnya szó. Nem akarok ilyen lenni, a fehér botot is mellőzöm, ha lehet. Nem tudom, miért büntet a sors, talán az előző életemben követtem el valamit — felsóhajt. — Sokat töröm ezen a fejem… Néhány hónapos koromban rosszindulatú ideghártya-daganat kezdett nőni mindkét szememen. Szegény anyukámnak fogalma sem volt, mi lehet ez, és nem fordult időben orvoshoz. Két és fél esztendősen már üvegszemmel éltem. Szerencsére nem látszik — fűzi hozzá zavarában, talán megérezte rajtam a csodálkozást. – Anyukám nem tudott velem mit kezdeni, és lemondott a nevelésemről, ami nem is volt olyan rossz döntés. A vakok intézetébe kerültem, bentlakásos óvodába. Hétévesen ugyan megkeresett, és ettől kezdve hétvégenként hazavitt magával Debrecenbe, de ne tudd meg, milyen szörnyű életünk volt. Bár jó körülmények között laktunk, soha nem érezhettük magunkat biztonságban az élettársától. Amikor vasárnaponként anyukám visszavitt az intézetbe, nem lehettem biztos abban, hogy valaha újra találkozunk. Kezelhetetlen, szorongós gyerekké váltam. Nehezen is tanultam, mert képtelen voltam koncentrálni, folyton le voltam maradva. Nem csoda, ha a nevelőim nem rajongtak értem. Nyolcadikban azonban megfordult a sorsom: a matektanárnőm, fantasztikus nő, máig a mentorom, leült velem beszélgetni. Arra biztatott, próbáljam meg a gimnáziumot, különben nem lesz belőlem semmi.

Igaza volt, megpróbáltam, és ennek köszönhetem, hogy vittem valamire. Még egy főiskolát is elkezdtem, de végül nem fejeztem be, dolgoznom kellett. De nem adom fel, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, szociálpedagógiát fogok tanulni… Várj csak, a segítőimtől érkezett egy sms!

„ÉN IS CSAK BOLDOGSÁGRA VÁGYTAM!”
Évi matatni kezd az okostelefonján, és már hallgatja is le az írott szöveget. Öt perc múlva itt lesz Hegyes Annamária és Szilveszter, hogy segítsenek a gyerekek körül jelenti. Addig összefoglalja nekem az utóbbi tíz évét. Huszonkét évesen egy call centerben kezdett dolgozni, majd 2013-tól a csepeli önkormányzatnál alkalmazzák mint jegyzőkönyvvezetőt. Jelen van minden testületi ülésen, és vakon begépeli a felvett hanganyagot. Soha nem ejt helyesírási hibát! Igyekszik mindent megtanulni, jól csinálni, a lakást is ő tette rendbe, mielőtt jöttem, mondja büszkén. Csak a külvilágban nehéz, hajtja le a fejét szomorúan, a bejáratott utakon már egyedül is eltalál, de a játszótérre nem tudja levinni az ikreket, mert nem tudna ügyelni rájuk. Többek között ezért szorul segítségre. Meg még sok minden másért…
Nem tudom, a sors miért szánta nekem az anyaszerepet — folytatja elmélázva —, hiszen Annamari sokkal csodálatosabb édesanya lett volna… Amikor harminchárom évesen várandós lettem a lányokkal, egy ideje már Szilárddal éltem az édesanyja lakásában. Nagyon szeretem a mamáját is, őt is. Sziszi végtelenül okos, érzékeny fiú, máig jókat tudunk beszélgetni. De sajnos gyengénlátó, egész életében túlféltették, megértem, hogy nem tudott felelősséget vállalni a lányainkért. Becsületére legyen mondva, ezt előre közölte is, de ettől még nagyon nehéz volt. Végül négy hónapig bírta velünk, már ebben a lakásban, majd összepakolt. Nem haragszom rá, több törődésre lett volna szüksége, én meg éjjel-nappal szoptattam, rettenetesen fáradt voltam… De nagyon előreszaladtam. Amikor megéreztem, hogy gyermeket várok, felkerestem egy fiatal nőgyógyászt, ő azt mondta, szívesen elveszi a babát, elég nekem a magam baja. Már majdnem meggyőzött, amikor az ultrahangvizsgálaton kiderült, ikreket hordok a szívem alatt. Ez már Isten ujja, gondoltam, és eldöntöttem: megtartom őket. Arra nem számítottam, hogy két hónaposán a gyerekeim ugyanúgy megbetegednek, mint annak idején én. Mondd, mennyi az esélye, hogy az az ötven százalék, ami ennek a daganatos betegségnek az öröklődési aránya, mindkét gyereknél bejöjjön? Ráadásul kétpetéjű ikrek.
Döbbenet! – szakad ki belőlem.
Az orvos is ezt mondta, amikor diagnosztizálta a betegséget a kicsiknél. Tudnád, milyen megalázó volt. Mindenütt engem, az anyjukat hibáztattak, hogy miért vállaltam őket. — Évi elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában. – Miért? Én is csak boldogságra vágytam, mint mindenki más. És nézd meg, két gyönyörű kislány! Hát nem érte meg?! Kétségkívül nagy ára volt. Hat kemoterápián vagyunk túl, némelyiket altatásban végezték, az artérián keresztül, egy kanülön át nyomták fel a gyerekek szeméhez a gyógyszert. Utána nyomókötést kaptak, és napokig üvöltöttek a fájdalomtól. Éjszakákon át nem aludtunk, a végén már közeljártam ahhoz, hogy véget vessek az életemnek. Szerencsére nem tettem meg. Már egy éve jobban vannak a lányok, és reménykedem, hogy nem esnek vissza. Szilveszteréknek rengeteget köszönhetek, nem tudom, nélkülük hogy boldogultam volna. Akadt ugyan más segítőm is, az önkormányzat küldött dadusokat, egyikük, Márti ma is velünk van, reggelenként ő viszi óvodába a lányokat. De Szilveszterék valami mást tudnak. Kinyitották a lányok számára a világot.

„TALPRAESETT VAGY!”
Csengetnek. Flóra és Lara felkapják a fejüket, és szaladnak az ajtóhoz. Szilveszternek szó nélkül a nyakába ugranak, Annamarinak pedig cuppanós puszikat osztanak. Nem vendégek az életükben Hegyesék. Annál sokkal többet jelentenek: igazi családot.
Annamari elkezdi készíteni a vacsorát, bolognai tésztát főz, mert Évi ahhoz vásárolt hozzávalókat. Lara felkéredzkedik mellé a konyhapultra, mert szeretné látni, mit csinál. A fiatal nő szívesen magyaráz neki, és amikor nem találja a tésztaszűrőt, úgy tesz, mintha meglepődne azon, hogy a kislány megmutatja.
Te aztán talpraesett vagy!
Te meg a legjobb szakács! dobja vissza a labdát az okos Lara. Miközben tüsténkedik, Annamari elárulja nekem, hogyan ismerkedtek meg a családdal. A cég, ahol dolgozik, a BSH Háztartási Készülék Kereskedelmi Kft. rendszeresen támogatja az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítványt. Négy évvel ezelőtt, karácsonykor is kértek egy listát arról, hogy a Tűzoltó utcai Gyerekklinikán fekvő gyerekek családjának mire lenne szüksége.
A szülők különböző háztartási gépeket kértek, Évi például porszívót. Annamarira esett a választás, hogy elhozza Éviéknek az adományt. Dr. Bakó Katalintól, az alapítvány kurátorától már értesült arról, hogy a világtalan anyukának elsősorban nem anyagi, hanem fizikai segítségre lenne szüksége, de csak amikor betoppant ide, vált megfoghatóvá számára, mit is jelent ez pontosan.
Amikor megpillantottam a két kilenc hónapos babát, megdobbant a szívem. Olyan picik voltak, hogy alig mertem őket megfogni — meséli elszoruló torokkal. – Nekünk nem lett gyerekünk, hiába próbálkoztunk, hat lombikon vagyunk túl, mára megbékéltem vele. Bár egy örökbefogadási kérelmet azért kitöltöttünk két éve, de azóta is hiába várjuk a telefonhívást. Ez azonban valami más volt. A kicsik szemlátomást ránk voltak szorulva, és Évinek is sokat jelentett, hogy itt egy férfi, ráadásul Szilveszter sofőr, időnként segít elvinni őket a kezelésekre, én pedig jól főzök, és remélem, be tudom tölteni a pótanya szerepét. Ha nem haragszol, most le kell szűrnöm a tésztát!

„SZERETNÉNK NEKIK MINDENT MEGMUTATNI!”
Besurranok Szilveszterhez és Flórához a gyerekszobába. A kislány kacagva követeli, hogy a pótapja tornáztassa meg. Átfordulás, fejen állás, békaügetés – Flóra fáradhatatlan.
Leviszel minket a játszótérre?
kérdezi, Szilveszter pedig elolvad: Vacsora után indulhatunk! Biciklizhettek is, ha akartok. Vagy vegyek nektek fagyit?
Világos, hogy Szilvesztert az ujjuk köré csavarták a lányok. Két tornagyakorlat között avat be megismerkedésük történetébe:
Életünk legjobb döntése volt, amikor felvállaltuk Évát meg ezt a két kis tüneményt! A feleségemnek csak egyszer kellett mondania, hogy itt vannak ezek a beteg kislányok egy nem látó anyukával, és én azonnal ugrottam, hogy segítsünk nekik. Láttad volna őket annak idején bedagadt szemmel! Egészen máshogy festettek! Különben Évi mindent megcsinál, hihetetlenül ügyes, a porszívót is kipróbálta volna, de nem engedtem. Mégiscsak én látom, hol vannak porcicák! Néha elbeszélgetünk, és megkérdezi, látszik-e a lakáson, hogy ő nem lát. Megnyugtatom, hogy nem, mert ez az igazság. Múltkor meg arról érdeklődött, szerintem talál-e ő társat két kislánnyal, világtalanul. Miért ne találna?! Hiszen gyönyörű, fiatal nő. Legalább akkor többet lehetünk a gyerekekkel. Kezdetben csak kedden délután hoztuk el őket az oviból, meg vacsoráztak, aztán irány a közeli játszótér. Este fürdetés, Annamari levágta a körmüket, mert azt Évi nem látja, én megszárítottam a hajukat, és elköszöntünk. De a pandémia idején este nyolctól már kijárási tilalom volt, semmi nem fért volna bele az időnkbe, ezért megbeszéltük Évivel, hadd vigyük a lányokat egyenesen hozzánk. Nálunk is aludhatnak, hiszen van egy berendezett gyerekszobánk, meg az udvar, a trambulin, a medence, kitombolhatják magukat. Kipárnáztam nekik az ágyat körbe, nehogy véletlenül leessenek róla, és minden este mesélünk nekik. Mellettük szoktam maradni még egy kicsit, amikor elszunnyadnak, olyan békés a hangulat. Mostanában hétvégeken is elvisszük őket, megyünk kirándulni, barátokhoz, a főnököm úgy hívja őket, „lízinggyerekek”. Sajátunk nincs, de ha lenne is, elvinném a lányokat világot látni. Mesélek nekik a vizekről, a patakokról, a madarakról. Ha mégis balul ütne ki a betegségük, hiszen Flóra már most is csak harmincszázalékosán lát, legyenek emlékképeik. Nyáron elutazunk Erdélybe is, mi onnan származunk. Amíg felnőnek, kísérni fogom a lányok életét.
Mire meg vacsorázunk és megjárjuk a játszóteret a két kislánnyal, bealkonyodik. Már dagad a fürdőhab a kádban. Flóra és Lara egymásra hajtják a ruháikat, ahogy az édesanyjuktól látták, és egymás után ugranak be a vízbe. Amikor behúzom magam után az ajtót, még kihallatszik a boldog lubickolás. Meg egy kedves hang, Évié:
Gyerekek, lehetne kicsit halkabban?
Mint egy átlagos magyar családban.
(megjelent: Nők Lapja, 2022.06.22.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .