IGENIS, TELJES AZ ÉLET!

IGENIS, TELJES AZ ÉLET! Bogi története újabb példa arra az igazságra, hogy nem az dönti el életünk minőségét, mi történik velünk, hanem az, hogyan hat ránk. Egy kamaszként megvakult fiatal nőt ismerhetnek meg, aki félmaratont futott, átúszta a Balatont, van diplomája, nyelvvizsgája, önbizalma, ambíciója, és hamarosan megszületik a harmadik gyermeke. El tudnak képzelni egy hatvankilenc […]

IGENIS, TELJES AZ ÉLET!
Bogi története újabb példa arra az igazságra, hogy nem az dönti el életünk minőségét, mi történik velünk, hanem az, hogyan hat ránk. Egy kamaszként megvakult fiatal nőt ismerhetnek meg, aki félmaratont futott, átúszta a Balatont, van diplomája, nyelvvizsgája, önbizalma, ambíciója, és hamarosan megszületik a harmadik gyermeke.

El tudnak képzelni egy hatvankilenc dekás gyereket? Újságíróként megjártam már több koraszülöttosztályt, de ilyen aprócska emberkékről legfeljebb csodaszámba menő történeteket hallottam. Kollárszky Boglárka 1990-ben ugyan egy kiló tíz dekával született, december eleje helyett augusztus végén, de utána még negyvenegy dekát veszített a súlyából. Azt mondja, az édesanyja tudna erről hosszasan mesélni, ő csak annyit tud, hogy a kórházban többen azt javasolták a szüleinek, hagyják ott a kislányt, felejtsék el, és mielőbb vállaljanak új gyereket. A szülőknek ez eszükbe sem jutott, hazavitték a csöpp elsőszülöttet azzal a kilátással, hogy valószínűleg sem látni, sem hallani nem fog. Innen indult ennek a kedves, határozott, egészségesen magabiztos fiatal nőnek az élete, aki az elsők között osztja meg velem a jó hírt: harmadik gyermekét várja. Mikor ez kiderül, már a beszélgetés vége felé járunk, és az jut eszembe, milyen kár, hogy nem kértem, hadd találkozhassam a szüleivel is. Akik nemcsak hazavitték őt, de okosan és egészséges lelkülettel nevelték, és ennek nagy része van abban, hogy Bogi ennyi mindent elért. Hogy nincs betegségtudata, hogy látása hiányát kreatív megoldásokkal pótolja. Hogy boldog. Hogy anya. Hogy diplomája, nyelvvizsgája, munkája és családja van. Ismeretlenül is csak azt mondhatom: minden tisztelet az ilyen szülőknek és az ilyen nagymamának is!

Anyuék mindent elkövettek a hallásomért és a látásomért, akupunktúrára vittek, még külföldi szemorvoshoz is. A hallásom szinte tökéletes lett, és beindult a látásom is. Mivel csak a bal szememmel láttam, gyengénlátónak minősültem, viszont hagyományos óvodába és iskolába jártam, látó gyerekek közé. Nagyon kellett vigyázni a szememre, de így is előfordult, hogy elestem, vagy összeszaladtam valakivel, és ezek az esetek rám súlyosabban hatottak. Többször levált a retinám, műteni kellett, aztán jött a szürke, majd a zöld hályog. Tizenhárom évesen veszítettem el a látásomat, ha lehet ilyet mondani, talán a legkevésbé problémás életkorban. Vannak vizuális emlékeim, és még nem álltam rá teljesen egy olyan élet módra, amin ne lehetett volna változtatni.

BALATON ÉS MARATON
A szülők életigenléséről tanúskodik az is, hogy amikor Bogi hétéves lett, megszületett a húga, tizenöt éves korában pedig az ikrek, egy fiú és egy lány.
Nagyon aktív, jó gyerekkorom volt. Korcsolyáztam, kirándultam, falat másztam, zongoráztam, később bulikba is elengedtek. A látásom elvesztése után is maradtam a megszokott iskolai osztályomban. Laptopon jegyzeteltem, szóban feleltem, és a családból én ragaszkodtam ahhoz, hogy erős gimnáziumba menjek. Amikor először beszéltünk az igazgatóval, kicsit megijedt, hogyan is lesz ez, de a tanárok és az osztálytársak is nagyon jól fogadtak. A némettanárom begépelte nekem az egész tankönyvet, az angoltanár addig levelezett, míg meg nem szerezte a tankönyvet digitálisan. A matektanár a tenyerembe rajzolta a háromszög szögeit. Biztosan az is számított, hogy látták, nem élek vissza a helyzettel, teljesíteni akarok. A gépemen volt felolvasóprogram, azzal tanultam. Általános iskolás koromban még a nagymamám olvasta fel a tankönyveket.
Bogi önálló volt, gimnazistaként angliai nyelviskolát intézett magának, még egy angol családot is keresett, akik a kurzus végén befogadták. Azt a döntést is egyedül hozta meg, hogy pszichológia szakra jelentkezik az egyetemen. Persze hogy felvették. Még elsőévesen elkezdte a magyar mint idegen nyelv szakot is, de nem tudta, bírja-e majd együtt a kettőt. Ugye kitalálják…?
Az egyetemen az egyik csoportmunka során felmerült, hogy mivel van köztünk egy diszlexiás lány, neki ne adjunk angol cikkeket. De az, hogy én nem látok, eszükbe sem jutott. Akkor kicsit meglepődtem, de ha belegondolok, ezt szeretem jobban. Az eredményeim közül is azok a fontosabbak, amiket a látók között értem el. Például az, hogy nyelvtanból tizenhatodik lettem az OKTV-n (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny – a szerk.). A Nyugat folyóirat stílusirányzatait elemeztem, nem volt egyszerű feladat. Aranyérmes lettem a látássérültek zongoraversenyén, paratriatlonban pedig országos második helyezett, de ezeknél mégis kisebb volt a mezőny, vagyis nem ugyanaz… Huszonévesen kezdtem komolyan sportolni, még az is felmerült, hogy kijuthatok a paralimpiára. De inkább a tanulást választottam.

Triatlon. Vagyis úszás, kerékpározás és futás. Látók számára is az egyik legkeményebb sportág. Egy vak triatlonistának először is megfelelő edzőpartnert kell találnia, aki ugyanolyan szinten képes mindhárom szakágban teljesíteni, mint ő. Úszáskor a két versenyző a lábuknál, futáskor a karjuknál van összekötve, a kerékpározás tandemen történik. A triatlonos úszás legtöbbször nyílt vízen zajlik, ott fontos tartani az irányt.
Amikor a férjemmel átúsztuk a Balatont, akkor is összekötöttük a lábunkat.
KREATÍV ANYASÁG
A férj élelmiszermérnök, a kapcsolat több mint tízéves. Akkor ismerkedtek meg, amikor Bogi az évi rendes tihanyi nyaralást szervezte a barátoknak, és valaki ajánlotta, hogy jöhetne az a kecskeméti srác is. És a srác jött. Eleinte biztosan nem tudta, milyen egy olyan lány társaságában lenni, aki nem lát, de gyorsan eldőlt, hogy ez csak egy Bogi jellemzői közül. Az egyetemi évek alatt végig együtt jártak, utána jött az esküvő, majd Abigél születése. És már Ábris is elmúlt kétesztendős.

A Vakok Állami Intézetében van lehetőség egyéni tanfolyamot végezni, meg lehet tanulni közlekedni, mosni, főzni, és lehet babaápolási tanfolyamra is járni. Jelentkeztem, mert a csecsemőgondozást meg akartam tanulni. A legfontosabb tanács az volt, hogy az első perctől mindent az anya csináljon, mert akkor a gyerek is gyorsan megtanulja, hogyan tud együttműködni az anyukájával. Ha kanállal eteti valaki, a gyerek a szájával megkeresi a kanalat, sétánál ugyanígy alkalmazkodik. Én a BLW-módszert használtam, vagyis igény szerinti falatkás hozzátáplálást, ehhez jó darabig nem kell kanál, a levesben főtt répát vagy a rántottát a gyerek elé tettem, és ő a kezével ismerkedett vele, tette a saját szájába. A szoptatás nem okozott gondot, a lakást is biztonságossá tettük. Olyan mesekönyveket vettünk, amikben volt kis ablak, kihúzható forma. Már a testvéreimnek is kitalált meséket mondtam, ezt folytattam a gyerekeimnél. Egy barátnőm, aki könyvből mesélt a kisfiának, felvette, és átküldte nekünk. Amit sajnos nem tudok megtenni, pedig szeretnék, az a közös rajzolás. Pedig szépen rajzoltam, szerettem is, és Abigél is kedvet érez hozzá. Ez jó közös program lenne, de le kell mondanunk róla. Helyette sokat gyurmázunk. Még valami okoz nehézséget: a játszóterezés. Ha csak kevesen vannak, és a gyerek már elég nagy, és biztosan odajön, ha hívom, akkor lehet, de egyébként nem vállalom.
Abigél, Ábris és születendő kistestvérük számára természetes lesz, hogy az édesanyjuk nem lát. A társaik számára nem az, ezért Abigélt néha kérdezik erről az óvodában, sőt a strandon is.

Egyszer hallottam, hogy kérdezi tőle egy gyerek, miért ilyen furcsa az anyukája szeme. Mire ő elkezdte magyarázni, hogy az anyukája korábban született, végig a történetet. Pedig tőlem nem is hallotta, gondolom, a nagymamám mesélte neki.
A család teljes mellszélességgel mellettük áll, de most sem telepednek rájuk. Akkor segítenek, ha kell. Bogiék Ábris születése előtt két nappal írták alá az adásvételi szerződést erre a házra, itt végre van kert, és még a folyosó is tágas. Ideális egy ekkora családnak.
Abigélnél császármetszésem volt, de a fiamnál aláírtam egy papírt, hogy saját felelősségemre nem vállalom a császárt. Itthon vajúdtam, és csak a kitolási szakaszra mentünk be, mert meg akartam tapasztalni, milyen a vajúdás, a szülés.
Ez a döntés is erőt és magabiztosságot sugall, olyan önbecsülést, ami sok látó emberben sincs meg. Bogi jelenleg négy órában dolgozik egy látássérülteket segítő egyesületben, ahol programokat szervez, de hosszú távon a pszichológiában is tovább akar lépni. Túl sok terület érdekli, még nem döntött, pedig, mondja nevetve, lassan ideje lenne.

(megjelent: Nők Lapja, 2023.03.08.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .