Karolina segélykiáltása: „Nem akarok a családom nélkül élni!”

Nagy a hallgatás a fóti gyermekközpont tervezett bezárása körül. Pedig nem mindegy, mi lesz az itt élő gyerekek sorsa. Egyikük most Facebook-üzenetben kért segítséget.

Év elején jött a hír, hogy a kormány bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot. Ennyit tudni, illetve még annyit mondtak Nlcafé munkatársainak, hogy a gyerekeket szétosztják zalaegerszegi, kalocsai, aszódi és budapesti intézmények között. De ezenkívül nagy a hallgatás, hiába kértek további információkat a gyermekotthon vezetőségétől, a fenntartóhoz irányították az Nlcafé munkatársait. Az viszont még csak nem is válaszol a megkeresésekre. Ez önmagában elég idegesítő. Képzeljétek, annak milyen rossz a bizonytalanság, akinek a sorsáról (nem) döntenek. Csak lebegtetik, hogy mi következik, az viszont elég fenyegető, hogy állítólag még nyárig lezongorázzák. Nem csoda, hogy nem mindenki vár türelmesen a fejleményekre. Fóton él például Karolina is, egy tizennyolc éves mozgássérült lány, aki a Facebookra írta ki segélykiáltását. Arról beszél, ami talán meg sem fordul a fejében azoknak, akik intézményekben, településekben és férőhelyekben gondolkodnak. Hogy itt sokan kiskoruk óta laknak, vagyis a nevelők és társaik jelentik számukra a családot. Márpedig a családokat nem szokták szétszakítani egy költözés miatt… Mindeközben az is kétséges, miért is van szükség erre az egészre. A hivatalos indoklás szerint azért, mert a nagy létszámú intézmények helyett a kisebb lakóotthonok az optimálisak egy egészséges fiatal fejlődéséhez. Ez igaz is, azonban tévhit, hogy Fóton zsúfoltan, egy nagy kastélyban lennének a bentlakók. Valójában a parkban lévő több kisebb épületben élnek, és – mint Karolina írja – nagyon is jól megvannak. De nézzük, mit ír pontosan!   „Az én nevem Oláh Karolina (Karol) tizennyolcadik életévét betöltött mozgássérült.  A fóti gyermekközpontban élek tizenhárom éve. Azért írom ezt a levelet, mert megelégeltem a sok médiapletykát. Körülbelül három évvel ezelőtt felröppent a hír, hogy be akarják zárni azzal az okkal, hogy túlzsúfolt.  Aki eddig azt gondolta, hogy ez igaz, felvilágosítanám, hogy nem igaz! Aki nem hiszi, járjon utána!  Az a hír járja, hogy minket, gyerekeket szétszórnak, viszont arról nem szól a fáma, hogy a minket évek óta gondozó és szerető felnőttekkel mi lesz.  Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy »normális« család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni azt gondolva, hogy »majd úgy is megszokják«. Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! Ugyanis például ha valamelyikünk kórházba kerül, ugyanúgy izgulunk azért, hogy meggyógyuljon, mint egy igazi család. A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerekek és felnőttek a családom, akik között felnőttem. Szerintem ezt az összes társam nevében mondhatom. Az a kérésem a társaim nevében is, hogy ha már menni kell, hadd menjünk egy helyre. Nem akarok a családom nélkül élni… A kérdésem az, hozzátok, emberek: Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni? Kérek mindenkit, aki olvassa ezt a levelet, hogy érezze át a sorsunkat, kérünk titeket tiszta szívünkből, hogy segítsetek nekünk!”   Az Abcúg megkereste a fiatal lányt, aki megerősítette, hogy semmit nem tud arról, hova fog kerülni: „Nem kapunk semmilyen tájékoztatást, amit tudok, arról is a médiából értesültem.” Az Abcúg hangsúlyozza, hogy Karolina lakóhelye akadálymentesített, minden adott ahhoz, hogy önállóan tudja élni az életét. Nyolcan laknak a házban, hárman osztoznak egy szobán, és nagyon jól megértik egymást. „Nagyon szerencsés az otthon elhelyezkedése, könnyen ki tudunk menni a városba” – teszi hozzá a lány, aki a 70 kilométerre található Balassagyarmatra jár középiskolába. „Mivel nem tudom, hogy hova fogok költözni, van rá esély, hogy jövőre nem tudok Balassagyarmaton érettségizni, hiszen ha az ország másik végére tesznek, nem biztos, hogy tudnak szállítani. Viszont én szeretnék ott érettségizni, mert már ismerem a tanárokat és a környezetet” – mondta még el. Hozzátette, bizakodik a jövőt illetően. Nagy kérdés, hogy mi lesz azon tartósan beteg és sérült gyerekekkel, valamint a kísérő nélkül hazánkba érkezett kiskorú menekültekkel, akik szintén itt laknak. Ők speciális bánásmódot igényelnek, amihez a kijelölt helyeken nemigen vannak meg a feltételek – ezt érintett intézményvezető is megerősítette. És persze esetükben is ott a lelki faktor – még ha nem is mindenki akarja vagy képes levélbe önteni a bánatát. (Forrás: Nlcafé/Abcúg)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .