„Kerekesszékben könnyebb nőnek lenni”

Az elmúlt tizenhárom évben én nem nagyon pihentem. Ráadásul őrült módon váltok állást: szerdán még nyomdába adjuk a lapot, csütörtökön már indító értekezletet tartok valahol máshol. Most úgy döntöttem, kreatív szabadságot adok magamnak. Januárban még megszerkesztettem egy könyvet, februártól április közepéig nem csináltam semmit. Ja, de: ekkor született a Kereketoldok Podcast. Régi ügyem ez: nem kerekesszékeseknek mesélni, milyen az élet kerekesszékben.

Aktivista vagy?

Nem. Nem vagyok az a típus, aki rázza az öklét. Bizonyos ügyeket az nem visz előre. A kerekesszékes élet viszont nagyon érzékeny és fontos téma, ez rögtön feltűnt, ahogy elkezdtem dolgozni. A Maxima gyakornokaként kezdtem még Szabó Patrícia alatt, ahogy beléptem az épületbe, éreztem, hogy sokkal nyitottabbak az ott dolgozók, mint az átlagember. Azóta is meggyőződésem, hogy egy médiamunkásnak muszáj nyitottnak lennie, akkor is, ha vannak vadhajtások, ahol ez nem elvárás, de ezt most hagyjuk. Figyelték, hogy közlekedek az épületben, nézték, elérek-e mindent, van-e mosdó és így tovább. Azt éreztem, úgy néznek rám, mint lehetséges interjúalanyra; tudod, van, akit a két szép szeméért szeretnek, én pedig izgultam, hogy ne a két szép kerekemért szeressenek. Persze kiderült, hogy ez csak a fejemben volt így, az én önismereti folyamatom része volt. Aztán az egyik szerkesztő azt mondta:

Nagyon fontos mondat volt, kellett ez a visszajelzés, hogy nem azért adnak munkát, mert kerekesszékes vagyok. Szabó Patrícia pedig egyszer később egy közös munkánk során azt mondta, „ja, várj, te erre a helyre nem tudsz bejutni, akkor nekem ez az anyag nem kell”. Nagyon jólesett. Én egyébként nem hirtelen találtam ki, hogy írogatni szeretnék: sokat tanultam és minden gyakorlatot elvégeztem.

Cinikus leszek, de van annak sportértéke, ha egy szerkesztőségben egy kerekesszékes lány dolgozik, nem? Lehet mutogatni őt azzal, hogy milyen elfogadó, nyílt csapat ez.

Persze! Ez ráadásul 2008 körül volt, ekkor még az utcán sem nagyon voltak kerekesszékesek, nemhogy a médiában. Aztán egyszer csak jöttem én, a lány, akit mutogatni is lehetne. Egy év után kértek meg, hogy meséljek erről az olvasóknak. Ekkor már éreztem, hogy ez egy olyan ügy, amelyben nekem feladatom van. Ismerem a kerekesszékkel élők és az újságírók oldalát is, tudom, hogy mi az, ami eladható, és ez bizony az. Néhány éve pedig az is kiderült, hogy elég jó termék vagyok, de sokáig dilemma volt, hogy akarom-e én ezt. Aztán persze sok-sok minden történt, most pedig podcastet készítek. Egyébként rádiósként végeztem, csak aztán sosem dolgoztam rádióban. Egy kicsit olyan tehát ez, mintha elkezdhetnék dolgozni az eredeti szakmámban.

Akkor soha, sehol nem voltál A Kerekesszékes Lány? Aki cuki, meg minden, de mégiscsak esélyegyenlőségi projekt keretében kell foglalkoztatni.

Nem. Szerencsére a személyiségem is olyan, hogy hamar lehull rólam „a kerekesszékes lány” imidzse. Azt szokták mondani, hogy annyira természetesen viselkedek, hogy hamar elfelejtik a közelemben, hogy én egyébként ülök. Nagyképűen hangzik, de vannak nekem más, sokkal fontosabb értékeim is, mint a kerekesszék. Évente talán egyszer-egyszer találkozom olyan megjegyzéssel, ami arról szól, hogy engem sajnálni kell, az sem szakmán belülről érkezik. Ilyenkor elmondom, hogy az én problémám legfeljebb látványosabb, de nem nagyobb, mint az átlagemberé. Sokkal súlyosabb gondjaim is vannak annál, mint hogy nem tudok járni. Néhány éve meghalt az anyukám. Akkor ez az érzés nagyon erős volt:

Nyitott gerinccel születtél, járni legfeljebb mankóval, járókerettel tudtál. Így sem hiányzik?

Nem hiányzik, sőt: kerekesszékben könnyebb. A járáshoz nekem csak nehézségek, rossz élmények kötődnek. Csúnya volt. Én pedig mindig hiú ember voltam, rossz volt belegondolni, hogy nézhetek ki mankóval. A mai napig nem szeretem visszanézni a videókat, amiken gyerekként botladozom. Sokszor elestem, ez önmagában nem baj, az ember idővel megtanul esni, csak aztán mehettem haza átöltözni: koszos lettem, beleestem a pocsolyába… Nekem ezzel csak a gond volt.

Kerekesszékben könnyebb szépnek lenni?

Kerekesszékben könnyebb nőnek lenni. Nekem – hangsúlyozom: nekem – könnyebb! Megértem azokat a balesetben sérülteket, akik nem így vannak vele: akinek nem onnan indult az élete, ahonnan az enyém, azt sokkolja, tönkre is teheti, ha székbe kényszerül. Nagyon fontos beszélgetésem volt egy orvossal, a család egy barátjával 28 évesen. Egészen addig nem találtam semmit arról, hogy mi lesz 50-60-70 éves korukban azokkal, akik nyitott gerinccel születtek? Végül ez az orvos elmondta, azért nem találtam semmit, mert az előttem lévő generációban, akit ez érintett, negyven éves kora körül meghalt. Csak pislogtam: akkor én is…? Azt mondta, én valószínűleg megmaradok, ők főleg abba haltak bele, hogy intézetbe kerültek, ahol nem tudták őket ellátni, végül elvitte őket egy tüdőgyulladás, vagy hasonló szövődmény. Engem pedig nem biztat, hogy egész életemben a járással küzdjek. Én akkor még mankóval közlekedtem, arra gondoltam, mennyi energiát, időt fektetett bele már a család, hogy képes legyek járni, csak nem adhatom fel. Az orvos megkérdezte, mitől érezném jól magam. Azt mondtam, attól, ha felvehetném a szép ruhámat, sminkelnék és beállítanám a hajam. Ha így elindulok mankóval, az első sarkon már lefolyik a smink, szanaszéjjel áll a hajam, borzalmasan körülményes minden. Talán ekkor jöttem rá: jobb nőnek lenni székben. A járás nehéz, a járás ciki, az én fejemben mindenképp. Székben ülni jó.

(…)