Kis púder meg rúzs – HAJLÉKTALAN NŐK – utcán élő lányok, asszonyok akik a férfiaknál is védtelenebbek

A hajléktalan emberek talán legsérülékenyebb csoportját a közterületen és átmeneti menedékhelyen éjszakázó nők alkotják, hiszen a férfiaknál is gyakoribb esetükben a fizikai és szexuális erőszak. E kiszolgáltatott helyzetű lányokat és asszonyokat segítendő több kezdeményezés is indult a közelmúltban. Céljuk, hogy ezek a nehéz sorsú nők ne csak az emberségüket, de amennyire csak lehet, a nőiségüket […]

A hajléktalan emberek talán legsérülékenyebb csoportját a közterületen és átmeneti menedékhelyen éjszakázó nők alkotják, hiszen a férfiaknál is gyakoribb esetükben a fizikai és szexuális erőszak. E kiszolgáltatott helyzetű lányokat és asszonyokat segítendő több kezdeményezés is indult a közelmúltban. Céljuk, hogy ezek a nehéz sorsú nők ne csak az emberségüket, de amennyire csak lehet, a nőiségüket is megőrizhessék, megélhessék.

Tucatnyi hajléktalan várakozik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Rimaszombati úti krízisszállójának bejáratánál.

Kovács-Pálffy Anna szociális munkással próbálunk magunknak utat törni a volt kollégium előtt didergő emberek mellett, miközben többen is megszólítanak minket, megmondanánk-e, hány óra van. Az időnek az utcán élők számára nagyjából két esetben van jelentősége: amikor valahol egy adott időpontban ételt osztanak és az éjjeli menedékhelyek nyitásakor. Itt a kaput minden este hét órakor nyitják, olyankor, főleg a környékbeli közterekről, kapualjakból, parkokból, egymás után érkeznek a fedél nélküliek. Még vagy negyedórát kénytelenek a mínuszban várakozással tölteni.

A leginkább kísértetlaknak tűnő épület emeleti ablakai sötétek, földszintjén azonban égnek a lámpák. A bejárattól jobbra nyílik a kisebb sportcsarnoknak is beillő, száz fő befogadására alkalmas tornaterem, mint Annától megtudjuk, ide fogják hamarosan beengedni a kint fagyoskodókat. Balra, a valamikori öltözők helyén két kisebb helyiséget alakítottak ki, itt az egész napot eltölthetik azok, akiknek már az intézményi elhelyezését intézik. A fehér csempével kirakott, koszlott falak között öt nő él, vagy helyesebb úgy fogalmazni, tengeti a mindennapjait. Még akkor is, ha ők szerencsések, mert esélyt kaptak arra, hogy hamarosan átkerüljenek a „fapadra”, egy olyan szállóra, amely nappal melegedőként, éjjel hálóként funkcionál, ahol van konyha, fürdőszoba és szekrény a személyes holmiknak. Itt, a krízisszállón ilyenek nincsenek, ezeknek a nőknek minden ruhájuk, cipőjük, személyes tárgyuk a falak mentén elhelyezett zacskókban, dobozokban meg azokon a műbőrrel bevont tornamatracokon van, amelyeken jobb híján az egész napjukat töltik. A tulajdon fogalma innen nézve egészen különös jelentéssel és jelentőséggel bír. Ahogyan a magánszféráé is, mert ez a szó a hajléktalanok fogalomkészletében gyakorlatilag értelmezhetetlen. Tetszik, vagy nem, ezek az emberek egy fedél alatt alszanak, esznek, egymás előtt mosdanak, talán a WC az egyetlen hely, ahol egy-maguk lehetnek. Emiatt aztán már nem is zavartatják nagyon magukat, és van, akin csak póló és bugyi, máson egész nap pizsama van.

Jöttünkre mindannyian felkapják a fejüket, Lívia pedig, akivel előre megbeszélték, hogy rendelkezésünkre áll, kérdés nélkül belekezd a mondókájába. A hosszú, festett vörös hajú cigány asszony körmeiről a valaha lila lakk csaknem teljesen lekopott, de nadrágja, pulóvere, cipője tisztának tűnik. Megtudom, hogy mindössze ötvenéves múlt, négy fia van, három unokája is született, de a gyerekei nemigen tartják vele a kapcsolatot. Talán, mert többet voltak intézetben, mint vele.

– Az apjukat többször lekapcsolták a rendőrök, volt, hogy azt hitték, én is benne vagyok a buliba’, ezért engem is letartóztattak, és a gyerekeket elvitték állami gondozásba – meséli. Az asszony a börtön után valamelyik rokonnál, ismerősnél húzta meg magát, de lakott hajléktalanszállókon is. Az utóbbi években egyedül bérelt egy kis zugot „az araboktól”, mindössze ötezer forintért. Azt mondja, a 26 ezer forintos aktív segélyből meg „a tanácstól” kapott tízezer forintból egészen jól élt, amikor megkapta a pénzt, telepakolta a hűtőt. Akkor már támogatta őt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is, a szociális gondozók rendszeresen vittek neki, amit tudtak. – Az albérletben megvolt mindenem, én nem tudtam, mi az éhség, de a hülye fejemmel összejöttem egy cigány gyerekkel. Nagyon szerelmes lettem beléje, lementem vele vidékre, de piás volt, és nagyon ki kellett szolgálni, én meg eztet nem bírtam. Nekem nagyon sok bajom van, májnagyobbodásom, szívritmuszavarom, asztmás is vagyok, most megyek kaparásra is, sok minden összejött, na. Szeretnék nagyon rendezett életet, látod, itt is már csináltam asztalt a bőröndből, mert én amúgy igényes nő vagyok – mondja Lívia, és büszkén mutatja, milyen piperéket birtokol. Egy kopott kis női táskából tusfürdők, samponok, dezodorok kerülnek elő, majd hozzáteszi: sajnos sok minden hiányzik még, jó lenne egy kis púder meg rúzs, azt nagyon szereti.

Nem luxustáska

Ezeket a mondatokat hallva Anna kap is az alkalmon, és odaadja Líviának az egyik olyan női táskát, amely egy nemrég indult jótékonysági akció nyomán került a máltaiakhoz. A „nem luxustáska” kezdeményezés, amelyhez néhány hét alatt rengetegen csatlakoztak a legnagyobb közösségi oldalon, Cserta Szandra otthonszervezőtől és Huszka Ági stylisttól indult. A két fiatal arra gondolt, hogy a szerencsés többséghez tartozó nők bele sem gondolnak, hogy ami számukra természetes, legyen az a kézmosás vagy épp az intim higiénia biztosítása, az egy utcán élő nőnek korántsem magától értetődő. Arra gondoltak, hogy mivel szinte minden nőnek van otthon legalább egy olyan táskája, amelyet már nem használ, arra kérik őket, pakoljanak bele alapvető női higiéniás termékeket és fehérneműket, amelyeket aztán a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton keresztül nehéz körülmények között élő nőkhöz juttatnak el. A szeretetszolgálat részéről Kovács-Pálffy Anna önkéntesként koordinálja a kampányt, aki közben a többiekhez is odavisz egy-egy adománytáskát. Az öt nő egymást túlkiabálva, mint karácsonykor a kisgyerekek, úgy tobzódik az ajándékokban, nem tudom, láttam-e már embert így örülni fésűnek, körömreszelőnek, zokninak, rúzsnak, de azt sem gondoltam volna soha, hogy egy nőnek fülig érjen a szája egy félig tele parfümösüvegtől. Márpedig a párducmintás takaróba burkolt Viola majd kiugrik örömében a bőréből. Holott első látásra nem éppen nőies jelenség: fekete pólóban van, markáns arcát félig felnyírt haj keretezi, érdes hangja pedig egy férfinak is becsületére válna. A karján egy régi tetoválást és nagyon sok gyógyult meg néhány friss vágásnyomot látok. Egyik csuklója be is van kötve, ebből sejthető, hogy az önsértés nála rendszeres.

– Én is beszélek ám veled, ha akarod – mondja. Leguggolok mellé, és próbálok nagyon figyelni, mert agya beszédközpontja és a nyelve között időnként hallhatóan akadozik az együttműködés.

– Van szakmád, Viola?

– Egészségügyis vagyok, és jogász. És idesüllyedtem.

– Mi történt?

– Lakásmaffia, satöbbi, satöbbi. Állami gondozott voltam, a volt férjem kihasznált, most lesz majd a perem februárban tartásdíj végett, 24 éve tartozik.

– Azóta élsz az utcán?

– Nem, laktam albérletben meg szállókon, de három évvel ezelőtt az 56-osok terén. Most négy napot voltam az utcán, mert kiraktak minket hátrányos megkülönböztetés végett Erzsébetről. Pedig ilyet nem tehettek volna meg, mert kilakoltatási moratórium van, és a szerződés alapján egy hónap volt a felmondási idő.

– Ki az a „minket”?

– A Macikát meg engem. Ö a barátnőm, már hat éve együtt élünk. Mondom, hátrányos megkülönböztetés ért minket. Utcára kerültünk, tüdőgyulladásom, mellhártyagyulladásom lett, elestem, eltört három bordám, ma kint volt itt a doktornő, ezt a rengeteg gyógyszert kaptam.

– Van családod?

– Van. Egy fiam. De erről nem akarok beszélni. Nagyon rossz gyerek.

– Hány éves vagy?

– Szerinted?

– Negyven?

– Jó az még ötvennek is. Nem iszom, nem drogozom, ennyi.

– Mi a legnagyobb vágyad?

– Hogy normálisan élhessek. Úgy, mint a többi. Elmennénk az albérlők házába, és dolgoznék a nyugdíjam mellett, mert ha én egyszer a várost a nyakamba veszem, találok munkát. Lenne egy kiskutyám, mert imádom az állatokat, a gyerekemmel tartanám a kapcsolatot, és ennyi. Főzünk, mosunk, takarítunk.

– Ezek nem nagy vágyak, kívánom, hogy teljesüljenek.

– Én nem adom fel. Tizenhat évig drogoztam, abbahagytam. Akarat kérdése az egész. Erős akarat.

Áruba bocsátott testek

Viola története nyilvánvalóan több ponton sántít. De amíg őt hallgatom, megértem, hogy miként e szerencsétlen életek a lét és nemlét vékonyka kis mezsgyéjén billegnek, úgy színezi át sokszor a képzeletük a szörnyű emlékeket, és teszi valamivel elviselhetőbbé a valóságot.

Vannak, akik más túlélési stratégiát választanak. A helyiség legidősebb átmeneti lakója, Margó például láthatóan úgy döntött: amennyire csak lehet, távolságot tart a saját életétől. Az 59 éves asszony úgy önti ránk személyes drámáját, akárcsak valaki másét olvasná fel egy könyvből.

– Kilencvennyolc óta vagyok hajléktalan – kezdi. – Intézetben nőttem fel, nyolc általánosom van. Voltam ápolónő, dolgoztam a Ganz műveknél, aztán a postánál 22 évet. Engemet a nepperek vertek át. Ott rontottam el, hogy mindenféle szerződés nélkül kijöttem a lakásból, mert azt ígérték, kapok másikat meg még pénzt is, és kifizetik az adósságomat is. Merthogy loptam az áramot. Ehelyett kiraktak minket az utcára, én meg hiába mentem a rendőrségre feljelentést tenni, meg az alpolgármesterhez, azt mondták, nyerészkedni akartam a lakáson. ’98-ban még egyszer férjhez mentem, akkor meg olyan férjet fogtam ki, aki ütött-vágott, mint a répát, meg állandóan csalt. Tizenkilenc éve tüdőbeteg vagyok, 16 tüdőgyulladásom volt ez idő alatt. Oxigénpalack kellene nekem, de ilyen helyre meg sátorba nem adják ki. Mert lakok én sátorban is az öregemmel meg az öcsémmel. Ő most kórházban van, elütötte egy autó, az öregemnek meg le kell vágni a lábát, mert lefagyott. Kegyetlen világ ez. De amúgy nem volt semmi bajunk, megszereztük magunknak, amire szükségünk volt. Szégyen, vagy nem, én szoktam kódiskodni a mai napig is, mert 27 ezer forint nem elég. Volt kis gázfőző, azon főztünk kávét, zacskós levest. 1 la jöttek lebontani a sátrakat a közteresek, akkor mentünk tovább. Valahová menni kell. Az utcán minket sosem bántottak. A két fiammal találkozgatok néha-néha a Skála-piacnál, vagy eljönnek a sátramhoz Dél-Budára, de telefonon sűrűbben beszélek velük. Jó egy kicsit kiönteni az embernek a szívét, köszönöm, hogy meghallgatott – mondja búcsúzóul.

Margó monoton, érzelemmentesnek ható előadása sem tudja elnyomni egy totálisan és valószínűleg végérvényesen félresiklott élet távoli segélykiáltását. Margó nemcsak a kora, de az egészségi állapota miatt sem bízhat már túl sok jóban, rajta nagyon durván nyomot hagyott az utcai élet: eredeti vonásait teljesen eluralta az ismert püffedtség, szájából vélhetően régen kihullhattak az utolsó fogak is, szemében pedig alig pislákol már az élet fénye. Rajta kívül a szoba ötödik lakója, az, aki ha szeretné, sem tudná titkolni, hogy hajléktalan. Pedig, mondják, valaha különlegesen szép nő volt, és ezt, valamint a szeretetéhségét – mert ő is állami gondozott volt – sorra használták ki a férfiak. Edit évekig úgy hihette, megfogta az isten lábát, mert bár a testét kellett áruba bocsátania, olyan életet élhetett, amilyenről az intézetben álmodni sem mert. Megvolt mindene, lakás, nyaraló, autó, luxusholmik, mígnem jött egy férfi, aki az egészből kiforgatta. Szinte egyik napról a másikra az utcára került, és a volt kliensei egy ideig ugyan még a felszínen tartották, miután egyetlen lánya is elfordult tőle, sorsa meg volt pecsételve. Mindez évtizedekkel ezelőtt történt, Edit azóta is súlyos alkohol- és gyógyszerfüggő. Talán csak annak köszönheti, hogy még él, hogy nagyon jó szociális munkása van, aki távol tartja azoktól a férfiaktól, akik vissza tudnák őt rántani a mélybe.

Nehéz megértetni az Edithez hasonló emberekkel, akik már egy kis adományért is rendkívül hálásak, hogy mennyire veszélyesek számukra az ilyen kapcsolatok, hiszen nagyon kiszolgáltatottak egyedül – mondja a kísérőm. Kovács-Pálflfy Anna hozzáteszi: a hajléktalan nők a férfiaknál is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, az utca törvényei bizony kemények, sokszor válnak fizikai vagy szexuális bántalmazás áldozatává, függőségeik miatt folyamatosan rossz döntéseket hoznak, de ehhez az életformához olyan adaptációs viselkedési formák is hozzátartoznak, amelyeket mi, normális körülmények között élők el sem tudunk képzelni. A legtöbbjük csak sodródik, mert már régen bekerült egy olyan negatív spirálba, amelyből egyszerűen nem tud kitörni, mert nincsenek meg azok a kapaszkodói, amelyek ebben segítenék. Az a családi, baráti, munkahelyi és egyéb kapcsolatokból szőtt háló, amely a legtöbbünket felfogná, ha zuhannánk, nekik vagy nem is volt, vagy már teljesen szétfeslett. A hajléktalan nők közül nagyon sokan állami gondozásban nőttek fel, mások olyan pszichiátriai betegséggel küzdenek, amely miatt a saját családjuk is elfordult tőlük. Rengetegen voltak családi erőszak áldozatai, és vannak olyanok is, akik alacsony iskolázottságuk vagy gyenge önérvényesítő vagy szociális képességük miatt nem tudtak megkapaszkodni. Az utcán, a maguk tákolta kalyibákban, a parkokban, sátrakban, menhelyeken élő nőknél a hajléktalanság a férfiaknál is gyakrabban jár együtt szégyenérzettel, mert nem tudják kifejezni azt a nőiséget, amelyet elvár tőlük a társadalom. Ez tovább rombolja az amúgy is rendkívül alacsony önértékelésüket, ezért még inkább elszigetelődnek, és helyzetük egyre reménytelenebbé válik. Kovács-Pálffy Anna ezért is tartja nagyon fontosnak a „nem luxustáska” kezdeményezést, mert az, ha időlegesen is, ráirányítja a figyelmet erre a nagyon speciális helyzetben lévő társadalmi csoportra.

Szabad préda

Becslések szerint minden negyedik otthontalan ember nő. Ők a férfiaknál „kevésbé látszanak”, mert közülük kevesebben éjszakáznak közterületen. Sajátos problémáikra a „nem luxustáska” kampánnyal nagyjából párhuzamosan egy másik is igyekszik felhívni a figyelmet: a Budapesti Szociális és Módszertani Központ Csajok Csajokkal elnevezésű programja, amelynek keretében kéthetente szerda délutánonként női napot tartanak az Origóc nappali melegedőben. „A hajléktalan nők legsérülékenyebb csoportját az éjjeli menedékhelyen éjszakázok alkotják. Többen számoltak be arról, hogy állandóan »résen kell lenniük«, és hogy a férfiak gyakran úgy érzik, a pár nélkül érkező nő egy nappali intézményben »szabad préda«. Ami legtöbbünk számára adott – az otthon nyugalma, biztonsága az a számukra csak álom. Sokszor még az olyan hétköznapi dolgok is, mint egy hajfestés, egy manikűr vagy akár csak néhány perc-magány a forró zuhany alatt… Programunkkal ahhoz szeretnénk hozzájárulni, hogy a hajléktalan nők megerősödjenek nőiségükben és női szerepeikben, javuljon a közérzetük és az önértékelésük. Szeretnénk, ha a körülményeik ellenére azt éreznék, jó nőnek lenni” – olvasható a beharangozóban.

Lívia, miközben kikísér minket, azt mondja, benevezne egy hajfestésre, de legjobban egy masszázst szeretne. Olyant nekem még sose csináltak, nem is tudom, milyen lehet az – mondja búcsúzóul, sejtelmesen nevetve. Mielőtt visszafordul a kis terem felé, azt mondja, ő nem jön tovább, „ezek” közé. Rimaszombati úti kollégium előtere mostanra leginkább felbolydult hangyabolyhoz hasonlít. Le-fel mászkálnak itt a hajléktalanok, láthatóan sok az ismerős, sőt vannak családtagok is, mint egy, a fal mellett kerekesszékben ülő férfi és a mellette álló fia – mindketten borzalmasan elhanyagoltak, hosszú ideje az utcán élhetnek. A tornaterembe mostanra több-tucatnyian vették be magukat, férfiak és nők vegyesen. A tekintetek egyszerre ijedtek és ijesztőek, az embert itt aztán durván arcul csapja a mosdatlanság bűze. Néhányan még vackolódnak, igyekeznek testközelben elhelyezni azt a néhány tárgyat, amelyet néhány napig vagy hétig meg sajátjuknak mondhatnak. A matracokon, szedett-vedett pokrócok, törölközők, kabátok alatt magzatpózba dermedt, moccanatlan testek. Csak hangos szuszogásuk, horkolásuk, nyögésük jelzi, hogy élnek.

KÓRLAP

Magyarországon minden évben február 3-án végeznek hajléktalanadatfelvételt. Ebből nem lehet megtudni a fedél nélküliek számát, a kérdőíves adatfelvétel csak azokra terjed ki, akik a szállókkal vagy az utcai szolgálatokkal az adott napon kapcsolatban vannak. A 2018-as adat-felvétel során 8650 embert tudtak megkérdezni – közülük 2350-en fedél nélkül, az utcán töltötték a napjaikat. Minden negyedik hajléktalan ember – a hajléktalan nők közül közel minden második – küzd valamilyen lelki/pszichiátriai problémával. Minden ötödik állami gondozott volt valamikor, a fiatalok közül pedig minden második hajléktalan élt állami gondoskodásban. 2018. február 3-án összesen tízezren éltek szállásokon és négyezren közterületen. A 14 ezer hajléktalannal szemben országosan 9600 férőhely állt és áll jelenleg is rendelkezésre, a férőhelyek számát a krízisidőszakban, tehát jelenleg további 1500-zal növelik.

(nyomtatásban: Magyar Idők, 2019. 02. 02., Lugas melléklet – Haiman Éva írása)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .