Max, a vakvezető kutya

Panka türelmetlenül várja a buszt a megállóban.
A parkba indultak az új játszótérre. De a busz sehogy sem akar jönni, és várakozni szörnyen unalmas. Egy bácsi közeledik a szemközti zebrához. Az orrán fekete szemüveg, egyik kezében táska, a másikban póráz. Panka imádja a kutyákat, mosolyogva nézegeti, reméli, hogy ők is a buszmegálló felé jönnek.
De az a póráz olyan fura. Meg a hatalmas, fekete kutya is. Mintha körülnézne a zebránál. Most pedig elindul. Eddig nem is szólt hozzá a gazdája. És a bácsi nem húzza vissza, hanem megy utána, fura. Mintha nem is a gazdi irányítaná a kutyát, hanem fordítva. Ha a kutya balra fordul, a gazdi is balra fordul. Ha a kutya megáll a zebránál, a gazdi is megáll. Ha a kutya elindul, a gazdi is elindul. Már majdnem odaértek a megállóhoz.
– Anya, anya, egy kutyus! Ugye megsimogathatom? – kérdezi Panka izgatottan, és már szaladna is a kutya felé.
– Panka, várj! – állítja meg anya.
– Ez a kutya éppen dolgozik. Ilyenkor nem szabad zavarni. Ő egy vakvezető kutya. Olyan embereknek segít, akik nem lát

nak. Alapos kiképzésen vesznek részt. Megtanítják nekik, hogy ha dolgoznak, akkor ne figyeljenek semmi másra – magyarázza anya.
– Bizony, bizony mondja a bácsi, aki éppen ekkor ér melléjük -az én Maxom nagyon okos kutya. És nagyon fegyelmezett. Rengeteget segít nekem.
– Komolyan? – álmélkodik Panka.

– Persze! – bólogat a bácsi.
Megkeresi, hová tettem a papucsomat vagy a kulcsomat. Ha azt mondom, vigyen a buszmegállóba, elvezet a buszmegállóba. Kikerül minden akadályt és járókelőt. Bár azért mindent ő sem tud. De talán te tudsz nekünk segíteni.
– Én?
– Igen, igen. Azt hiszem, pont rád van szükségünk. Max sok mindenre megtanítható, de sajnos azt nem tudja megmondani, hányas számú busz állt be a megállóba. A parkba szeretnénk menni a hetes busszal. Te ismered a hetes számot, ugye? Tudsz segíteni Maxnak?
– Persze bólogat Panka büszkén. Az egyes, a hármas és az ötös számot már ismerem. Meg a hetest is! Épp most fordul be a sarkon a hetes busz. Mi is a parkba megyünk.
– Köszönjük a segítséget mosolyog a bácsi. Gyere, Max, felszállunk!
A hatalmas kutya engedelmesen föláll, és odavezeti a gazdáját a busz ajtajához. Amikor mindenki leszállt, elin

dul fölfelé, a bácsi pedig követi. Max nem áll meg. Egyenesen egy üres üléshez vezeti a gazdáját, aztán leheveredik a lábához.

– Hú! – ámul Panka, és megáll a kutya mellett. Tényleg nagyon okos.
– Igen. De szükségünk lenne még egy kis segítségre. Tudnál nekünk szólni, ha odaértünk a parkhoz?
Panka lelkesen bólogat. Aztán rájön, hogy azt a bácsi nem is látja.
– Igen-igen, persze – vágja rá sietve.
Egész úton Maxot figyeli. Kár, hogy nem szabad megsimogatni. Meg játszani vele. De azért segíteni neki is egész jó móka.
A busz lassan odaér a parkhoz. Panka figyelmezteti a bácsit, és mindannyian leszállnak. Mintha Max már tudná, merre kell menni, odavezeti a bácsit a kedvenc padjához. Most már indulniuk kellene a játszótérre, de Pankának nem akaródzik továbbmenni.
– Bácsi, segíthetek még? Sok mindent tudok ám! Megtaníthatom Maxnak a hetes számot. Meg tudok egy csomó karácsonyi dalt is! És ugróiskolázni! Meg festeni! – hadarja.
– Nos, igazából lenne itt még valami – hümmög a bácsi, és egyszer csak leveszi a fura pórázt Maxról.

A kutyát abban a pillanatban mintha kicserélték volna. Elrohan, ugrándozik, még a fákat is megszaglássza. Panka és anya meglepetten figyelik.
– Tudod, Max ma nagyon keményen dolgozott. Megérdemel egy kis pihenést, hogy végre önfeledten játszhasson. De én sajnos nem indok szaladgálni meg fogócskázni vele. Mit gondolsz, tudnál segíteni benne? – kérdezi a bácsi somolyogva.
Panka pedig úgy érzi, még soha semmiben nem segített ilyen szívesen.

(megjelent: Nők Lapja, 2023.11.15.)