Önkéntes felolvasók, Az olvasás hangos öröme

Az olvasás mindenkié. Azé is, aki nem látja a betűket. Több száz önkéntes dolgozik azért, hogy vak és látássérült társaikhoz hangoskönyv formájában eljussanak a klasszikus és a kortárs regények, útleírások, életrajzok, szakkönyvek és tankönyvek. Ők a felolvasók. Az utcán befejezték a kalapálást a garázsfelújítók. Még világos van, Sára odaül az íróasztalához, a klaviatúratámasztó helyére könyvet […]

Az olvasás mindenkié. Azé is, aki nem látja a betűket. Több száz önkéntes dolgozik azért, hogy vak és látássérült társaikhoz hangoskönyv formájában eljussanak a klasszikus és a kortárs regények, útleírások, életrajzok, szakkönyvek és tankönyvek. Ők a felolvasók.

Az utcán befejezték a kalapálást a garázsfelújítók. Még világos van, Sára odaül az íróasztalához, a klaviatúratámasztó helyére könyvet fektet. Kitölt egy pohárka Salvus vizet, ráhúzza a zajszűrőt a diktafonra, de mielőtt bekapcsolná, nyelvtörőkkel melegít. A pici pocákon pöckölt pockot mondja el, meg azt, hogy rájár a rájára a rúd, és azt is, hogy luxus Moszkvics kisbusz slusszkulcs. Ezután kapcsolja be a diktafont, és…
Anyja mindig úgy óvta a fiúktól, mint a tűztől… Annié Ernaux Lánytörténet című regényét olvassa fel éppen. Az írónőnek ítélték idén az irodalmi Nobel-díjat, nem csoda, hogy a vak és látássérült emberek is szeretnék megismerni a regényeit. Sára a Bodor Tibor Kulturális Egyesület önkéntese, könyvekkel bélelt szobája polcán ott a mikrofont formázó A Hangomat Adom-díj, melyet azért kapott, mert ötszáz órányi felolvasás van mögötte. Bereményi Géza, Szabó Magda, Moldova György, Sárközi Mátyás és még sok-sok szerző műve, eddig összesen száz könyv, az ő szépen modulált hangján jut el a vakokhoz.

Hét éve mentem nyugdíjba, akkor született az első unokám. De tudtam, hogy nekem kell még cél, feladat, meglehetősen aktív vagyok.

Egészségügyi szakközépiskola után tanárképzőt végzett, teológiát, művészeti menedzsmentet, még festménybecsüs- tanfolyamot is. Harminc évig dolgozott a Magyar Rádió hangarchívumában. Járt énekelni, ötvenkilenc évesen filmfesztivált szervezett, most éppen furulyázni tanul.
A neten láttam egy vak fiatalember felhívását, aki felolvasókat keresett. így ismertem meg Maxit, az egyesületünk ötletadóját. Heti két-három könyvet olvastam fel akkor, de még „fésületlenül”, nem úgy, ahogy ma: gondosan megvágva. Ez itt a képernyőn a hangsáv képe. Amikor hibázom, kopogok hármat, az jól kirajzolódik, így utólag vágom ki a hibákat és a szüneteket is.
Az ember eljátszik a gondolattal, hogy ezt ő is szívesen csinálná, ha már szereti a könyveket… Ez az önkéntes munka szolgálat, nem a saját kedvtelés a lényege. A vak emberek is sokfélék, olvasnának lektűrtől a magas szépirodalomig mindent, és persze tankönyvet, szakirodalmat, ismeretterjesztő anyagokat. Valakinek most éppen rákkal kapcsolatos könyvek kellenek…
Szerveztünk egy karácsonyi akciót, többen vállaltuk, hogy a táblázatban szereplő régóta várt könyvek közül egyet felolvasunk az ünnepekig.
A táblázatot is Sára kezeli, így napi hat-nyolc órát tölt az egyesület ügyeivel. Megnyitja a sűrűn rovatolt oldalt, ott vannak a várt és a felajánlott művek, és az, melyikkel hol tartanak. Könyvtárat építenek, a gyűjtemény jelenleg úgy hatezer hangoskönyvből áll.

„AZ UNOKÁJA VAGYOK”
1961-ben kezdődtek a felolvasások szalagos magnóval, a rádióból selejtezett szalagokkal. Később jöttek a kazetták, a cédék, ma pedig az önkéntesek zöme már otthon olvas fel, telefont, diktafont vagy a laptopot használva. Az a fontos, hogy a felolvasásnak mindig ugyanaz legyen a helye, ne változzék az akusztikus környezet.
Nem véletlenül viseli a felolvasókat tömörítő kulturális egyesület és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) hangoskönyvtára a színész Bodor Tibor nevét. O 1961-ben kezdte a felolvasást, és halála előtt két évvel, 1998-ban hagyott csak fel vele. Akár hetente többször kora reggel bement Budáról a zuglói stúdióba, és a mikrofon elé ült. Victor Hugótól kezdve Gárdonyin át Rejtőig sok-sok könyvet felolvasott.
Közel kilencezer órányi felvételt készített, és ez már a nettó anyag – mondja a színész unokája, Puskás Kata Szidónia. — Ez ötszáznál is több könyv… Mi sem tudtuk, csak a szövetség munkatársainak árulta el, hogy az a célja, legyen egy egész évnyi felolvasott anyaga. Gyerekként a vak nagypapájának olvasta fel az újságokat, talán könyveket is, biztosan ez volt rá hatással. Megértette, mit jelent egy nem látó embernek, ha valaki eljuttatja hozzá az információt, az értéket, az élményt.
Ha az olvasó meghallaná Bodor Tibor hangját, azonnal ráismerne. Szép és jellegzetes orgánum, az egyik nekrológban azt írták róla, elhallgatott a humánus orgona. Aki látta a Szomszédokat, abban Bodor Tibor Nemcsák Károly kollégáját, Kenéz elvtársat alakította. Színpadi szerepek, szinkron, sok versmondás jellemezte a pályáját, beszédtechnikát is tanított. Nyolcezer kötetes könyvtára volt, két gyereke, tizenegy unokája. És remek humora! Szerette a bélyegeket, a kártyapartikat, a halászlét, és szerette maga köré gyűjteni az unokákat, vonatra, buszra, akár hajóra ülni velük, és irány Petőfi szülőháza vagy az egri vár.
Ezekre az alkalmakra is készült, lételeme volt a tanítás, az átadás. Itt ez a könyvecske, a fogolytársai készítették, akikkel és akiknek a hadifogságban is színházat csinált.
Fogolytársak köszönő sorai Győrtől Kézdivásárhelyig. Tibornak, kedves Tiborkámnak, Tibikének, aki emlékezetből írta, rendezte, játszotta a darabokat, mellette kulisszagyáros és függönyhúzó volt. Mert tudta, hogy a kultúra őriz, táplál és erősít. Négy évig volt orosz fogságban, 1949-ben tért haza.
Egy barátnőm szólt, hogy felolvasókat keresnek a vakok könyvtárába — idézi fel Kata a nagypapájától örökölt hintaszékben ülve. — Már csak az ő emléke miatt is jelentkeztem. Beleírtam a levélbe, hogy a gyakorlatom van a szervezésben, és önkéntes csapatot is fogtam már össze, én lettem az egyesület vezetője. Amikor eldördítettük a startpisztolyt, úgy gondoltam, a jó vezető elöl megy, így én is felolvasással kezdtem. Most tartok a nyolcadik könyvnél, ez Náray Tamás új regénye. Lassan haladok, de igyekszem.

MILYEN LEHET ANNA KARENINA?
Milyen a jó felolvasó? Először is aktív! Fontos, hogy tisztán, érthetően beszéljen, ne játssza túl a szöveget, és ne legyen idegesítő a hangja. Az olyat nehéz órákon át hallgatni. Éppen ezek miatt a jelentkezőktől először próbaolvasást kérnek.
Sok a budapesti önkéntes, de Veszprémben, Nyíregyházán, Jászapátiban, de akár Németországban, Erdélyben is ülnek le a könyv és a mikrofon elé. Egy fiatal lány a Covid alatt egy kaszinóhajón ragadt Amerika partjainál, és felolvasással ütötte el az időt. Az egyik vak férfi kilencéves kislánya is jelentkezett, most tart a tizenharmadik köteténél. Van, aki amputálás után, a rehabilitáció alatt is felolvasott, és olyan is, aki a kerekesszékbe kerülve kezdett bele.
Az önkéntesség szolgálat, másokért, jó ügyekért tesszük, mégis legalább annyit lehet kapni is tőle. Tartást, értelmet, célt, önbecsülést. Közösséget! A felolvasók néha kérdezgetik egymástól egy francia vagy spanyol név helyes kiejtését, és beszédórákat vesznek Jancsó Sarolta színésznőtől.
A Bodor Tibor Hangoskönyvtár könyveit csak azok hallgathatják, akik rendelkeznek kellő jogosultsággal. Ezt az MVGYOSZ-nek garantálnia kell, cserébe egy EU-
határozat alapján nem kell jogdíjat fizetni a felolvasott művek után. Felmerül a kérdés, nem kaphatna-e a könyvtár köteles példányt minden megjelenő magyar hangoskönyvből. Szép gesztus lenne a kiadóktól.

Az egyesület ügyeit Kata mellett Helle Maximilian viszi. Huszonnyolc éve koraszülöttként jött a világra, az inkubátorban veszítette cl a látását. Hangoskönyvből ismerte meg a Micimackót, az Egri csillagokat. Már csak ezért is szorgalmazta, hogy néhány évnyi szünet után kezdődjön újra a könyvek rögzítése, és felhívásban keresett önkénteseket.
Olyan sokan jelentkeztek, hogy nem győztem válaszolni. Amikor Kata is írt, és kiderült, hogy ő Bodor Tibor unokája, elkezdtünk együtt gondolkodni.
Maxi az MVGYOSZ alkalmazottja, mindennel foglalkozik, ami hang. Zenél, vág, szerkeszt, és szakértőnek kérik fel színházi előadások és filmek narrációjához. Engem mégis leginkább az érdekel, hogyan olvas ő, mit jelentenek neki a történetek. Ha én beteszem a lejátszóba a Téli bereket, ahogy ma reggel is történt, képek jelennek meg előttem. Tudom, milyen a köd, a róka, egy disznótoros vacsora.
A sok látott arcból elképzelem a magam Anna Karenináját. Olvasáskor folyamatosan pereg bennem egy film. De hogyan jut el egy vak fiúhoz Füles vagy Tigris a Micimackóból? És mi történik benne, ha azt hallja: piros?
– A vak emberek alapvetően két dolgot látnak: amit odavisznek hozzájuk, és amihez őket odaviszik. Ha odavittek már egy szamárhoz, akkor az az
élmény jut eszembe Füles hallatán. Ha nem, akkor érzéseket társítok hozzá. De sárkányhoz például esélyem sincs közel kerülni, viszont filmen hallottam a hangját, ismerem a Süsüt. Ezekből rakom össze. A színekhez ugyanígy érzéseket társítok, és tárgyakat.
Maxi érdeklődési köre sajátos, például rajong a húszas-harmincas évek világáért. Színészéletrajzokat olvas, és kávéházakról, pesti bohémekről szóló köteteket. Nem is kérdeztem, van-e ilyen témájú könyv a most felvettek között, mert azért stúdióban is zajlik felolvasás, és olyankor ő ül a technikusi pult mögött. Hallgat, jelez és vág.

HANGOK HANGJA
Vass Istvánt először telefonon hívtam, amikor meghallottam a hangját, az enyém egy pillanatra elakadt. Bársonyos, mély és meleg orgánum.
A feleségem is a hangomba szeretett bele – mondja nevetve, amikor találkozunk. – Yvette-nek abban is nagy része van, hogy rátaláltam az egyesületre. Tíz évig tartott önkéntesként kreatív foglalkozásokat a rehabilitációs intézetben. Büszkén támogattam ebben, és én is szerettem volna valami hasznos feladatot magamnak. Egész életünkben felkészültünk az új életszakaszokra, a nyugdíjjal is így voltunk. Az önkéntesség ennek az új életnek a része lett. Yvette találta az egyesület felhívását, de már előtte is mondogatta: a hangoddal kellene kezdeni valamit…. így kezdődött. Most tartok hatvan könyvnél és több mint ötszáz óránál.
István tizenkét évig tanított magyart és angolt, már akkor szerette felolvasni a szemelvényeket, örült, hogy hatni tudott a gyerekekre. Majd elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát, és több mint húsz éven át nemzetközi bankkapcsolatokkal foglalkozott. A szépen berendezett budai otthonban szépen berendezett életet élnek. Kicsi székek jelzik, hogy a három unoka is gyakran vendégeskedik itt, és van színház, koncert, múzeum, séta. És sok-sok olvasás.
Nyugdíjba menvén elhatároztam, hogy csak értékes dolgokkal töltöm az időmet. Azóta is ehhez tartom magam. A felolvasás is ilyen. Délelőtt a napi teendők, ebéd után egy kis ejtőzés, majd bezárkózom a titkos kamrámba, és másfél-két órán át felolvasok.
A titkos kamra István szobája, ahol a széke elé gördített állványra fekteti az aktuális könyvet. O nem diktafonnal, hanem a telefonjával rögzít. Vállalja, hogy emlékezzünk a fogadalmára — csak értékes munkákat olvas fel. Hessét, Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, García Márquezt, kultúrtörténeti munkákat. Most éppen Visky András Kitelepítés című regényét.

Csodálatos!
a Google fordítójába írom be, ott meg tudom hallgatni a kiejtést. Olyan is előfordult, hogy egy barátomat kértem meg, segítsen helyesen kiejteni a szöveget.
A felolvasók zárt csoportjában van bakiparádé, de fontosabb a sok köszönet a vak és gyengénlátó olvasóktól. Az ó hálájuk a kenőanyag a gépezetben. Mindenki ad, mindenki kap, ilyen az önkéntesség perpetuum mobiléja.
Azért akadnak nehézségek… – neveti el magát István. – Az elmúlt időszakban két lakást újítottak fel felettünk, aztán javították a homlokzatot. Most a csatorna van soron.
Már kabátban állunk és búcsúzkodunk, amikor István előáll az aduval: két és fél éven át olvasta fel a Nők Lapját egy látássérült hölgynek. Mi is köszönjük…
(megjelent: Nők Lapja, 2022. 12. 13.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .