Rodeó jegyzete: vak vagyok magyarországon – avagy magyarországon vagyok vak

Romlott a szemem! A tanult szakmát már nem tudtam, nem láttam ellátni, képességeim okán ott kellett hagyni. Nem adtam fel, mert dolgozni akartam! Nem az öntudat, nagyon egyszerű praktikum okán akartam tartozni valahová! Hát lettem telefonalközpontkezelő. Megtanultam, kellettem. Mestereim nem szégyenkeznének az elvégzett munka okán. Az, amit választottam soha nem volt egy megbecsült tevékenység. Ismeretlen, láthatatlan hang, aki beleszól a telefonba és köszön. Mindent rá lehetett zúdítani, hiszen a személyes megjelenést csak a hang adta, s a kijelzőt tételezzük fel nem látja a kezelő. Sokszor volt baj a státuszommal. Voltam köztisztviselő, alkalmazott, most munkatörvénykönyv szerint vagyok kezelendő. Alapból nem érdekelt, dolgozni akartam, dolgozom, s hagyták hogy tegyem. A béremmel nem igazán dicsekedhetem 43-éves munkaviszony után alig vagyok felette a minimál-munkabérnek, igaz a rokkantsági nyugdíj is jár. Szóval a „Panelproli” Szintje felett egy kicsivel. II. kategóriás nyugdíjasként alapból nem lenne okom panaszkodni. Most ott tartunk, hogy felül akarják vizsgálni azt, hogy valóban vak vagyok-e és nem csaltam el eddig a magyar állam pénzét, magyarán nem vagyok, voltam-e élősködő ebben a hazában. Modern Tajgetosz, fonetikusan írva! Keresztény-Demokrata-Emberbarát. A baj, hogy nemcsak engem árul el, hanem minddazokat, akik sorstársaim, vétlen honfitársaim ebben a hazában! Holnap is dolgozni akarok, mert életem része a munka. Ezt tanultam, apámtól, mestereimtől! S attól, hogy vak vagyok ezt nekem meg kellene hogy addja a társadalom. Úgy, hogy ne kelljen attól félnem, hogy II. kategóriás rokkantnyugdíjjasként ezt elvegye tőlem az állam. Alig a létminimum felett, igaz jóval alatta, ami a magyarországi átlag-jövedelem. Én ezzel is elégedett lennék, ha békén hagynának és holnap is dolgozhatnék.