Siket szülők halló gyermeke: „Köztünk egészséges kapcsolat van, csak esetünkben kicsit mást jelent ez, mint a hallóknál”

Boboc  Sámuel egy siket házaspár egyedüli gyermeke. „A szüleim Adrian és Réka. Édesanyám Csíkszeredában született, édesapám pedig a Iași melleti Horlești-en. Ő román származású. Egy siketek számára rendezett eseményen ismerkedtek meg, majd Csíkba költöztek. Bár erről konkrétan nem sok szó esett, de azt tudom, hogy nem voltam feltétlenül tervezett gyerek, amikor viszont megérkeztem, nagy szeretettel fogadtak” – mesélte Boboc Sámuel. 

Siket szülők halló gyermekeként már egész kicsi kora óta különleges módon kommunikál a szüleivel. | Fotó: Boboc Sámuel személyes arcívuma

Mint mondta: „Első perctől nyilvánvaló volt, hogy én hallok, ennek ellenére nagyon későn, négyévesen kezdtem beszélni, ami azért az elején elég sok kérdést felvetett azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van-e velem. Mert ugyan a szüleim nem beszélnek, de annak köszönhetően, hogy Csíkszeredában telepedtek le, az anyai nagyszüleim aktívan részt tudtak venni a nevelésemben, ők pedig mindketten tökéletesen hallanak és beszélnek, így épp annyira ki voltam téve a hangoknak és szavaknak, mint bármelyik másik gyerek.”

„A jelnyelvvel való kommunikációban a mai napig nem vagyok profi. Tízéves korom körül értem el azt a szintet, hogy már tudtam értekezni idegenekkel is. A helyzet az, hogy ez egyáltalán nem egy egyszerű műfaj. A betűket viszonylag hamar meg lehet tanulni elmutogatni, de összetett mondatok esetében elég szaporátlan lenne így kommunikálni, épp ezért külön jelek vannak bizonyos szavakra vagy kifejezésekre, ráadásul ezek sem univerzálisak, nyelvenkét eltérnek egymástól. Vannak persze átfedések, de a román jelnyelv közel sem azonos például a magyarral. Szóval ez is egy plusz nehezítő körülmény” – mesélte.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Sámuel tízéves kora előtt nem tudott kommunikálni a szüleivel. „A nagymamám például egyáltalán nem tudja a jelnyelvet, és mégis megértik egymást édesanyámmal. Ha az ember együtt él valakivel, megismeri a másik gesztusait, mimikáját. Az alapvető szükségleteim kielégítéséhez elengedhetetlen jeleket már egész kicsiként elsajátítottam. Még ha nem is mutogattam helyesen, a szüleim tudták, mikor vagyok éhes vagy álmos. Ebből nem adódott probléma. Objektív okokból nem lehettek köztünk mély beszélgetések, de megértettük egymást. Ami a nehezebb volt, hogy amikor elkeztem nőni, feltűnt, hogy egyáltalán nem vagyok naprakész a >>trendi<< dolgokkal. Ötödikben már mindenki IPhone-okról beszélt és Skrillex-et hallgatott, nekem pedig fogalmam sem volt ezekről, nálunk ugyanis nem volt helye az ilyesminek. Miért is lett volna? Az edukatív témák nem kerültek elő a reggelizőasztal mellett, mi arról értekeztünk, hogy kinek mit kell aznap megcsinálnia, hogy minden gördülékenyen menjen. Mindig csak a következő lépés volt a téma” – mondta.

Egy gyerek sosem szeretne kilógni a sorból. Azt szeretné, ha olyan lenne, mint a többiek, mert ezt tartja a befogadás feltételének. „Nekem sosem kellett az osztálytársaim előtt arról beszélnem, hogy a szüleim siketek. Nem tudom honnan vagy hogyan, de ezt minden közegben tudták rólam első perctől. Be kell vallanom, hogy ez gyakran okozott nehézséget. Ilyen a gyermeki agy. Nagyon nem szerettem azt érezni, hogy más vagyok valamiben, mint a többiek. Gyerekkoromban nem volt otthon hangszórónk, nem ismertem például a zenéket. Eleve zárkózótt gyerek voltam, és most már persze tudom, hogy a másság érzése nem csupán a szüleim siketségéből fakadt, de tény, hogy nem segített az integrálódásban. Aztán eljött az az idő, hogy kezdtek átjárni hozzánk a barátaim. Érdekes volt, mert szinte egyáltalán nem tudtak interakcionálni a szüleimmel az integetésen, bólogatáson vagy épp mosolygáson túl, édesanyámék ennek ellenére mégis valahogy nagyon pontosan meg tudták ítélni őket. Sokkal pontosabban, mint én. Nekem akár évek is kellettek hozzá, hogy felismerjem egy-egy barátnak mondott személyről, hogy nem épp az, akinek mutatta magát, miközben a szüleim már első perctől mondták, hogy vigyázzak vele. Nem tudom, ez hányadik érzék, de izgalmas visszagondolni rá” – osztotta meg.

„A nagyszüleim nagyon fontos szerepet vállaltak magukra akkoriban. Ők jártak például az iskolai szülőiértekezletekre, aztán az ott elhangzottakat lekommunikálták édesanyámékkal. Aztán már hozzájuk mentem a komolyabb kérdésekkel vagy problémákkal is. Most így felnőtt fejjel visszagondolva tényleg csak a nagyon alapokról, a szükséges minimumról értkeztem  a szüleimmel. Nem mernék általánosítani, nem tudom, másnál hogy van, de nekem úgy tűnik, mintha nekik nem is kimondottan lenne igényük nagy érzelmeskedésekre. Ennek ellenére  mi nagyon is közel állunk egymáshoz. Hét éve költöztem el otthonról, azóta pedig egyre többet >>beszélgetünk<<. Úgy gondolom, köztünk egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat van, csak esetünkben kicsit mást jelent ez, mint a hallóknál. Egyszerűen nincs annyi mindenre tér, mint azok esetében, akik ékes szavakkal tudják kifejezni a gondolataikat, érzéseiket. Fontos megérteni, hogy a siketek gyakran olvasni sem tudnak tökéletesen, illetve a ragokkal is problémájuk akadhat. Felnőttként már igyekszem velük komolyabb, komplikáltabb témákról is beszélni, de ez sokszor nagyon nehéz, mert minden idegen szónál meg kell állnunk, körbe kell magyaráznom, hogy megértsék. És számukra idegen szó legtöbbször minden mondatban van. Persze nyitottak rá, hogy tanuljanak tőlem is új dolgokat, de az ők >>szókincsük<< leginkább csak az alapdolgokból áll” – magyarázta.

Mint arról korábban is szó esett, a jelnyelvet elsajátítani közel sem egyszerű, ám egyáltalán nem ritka, hogy halló emberek is tökéletesen ismerjék. Felmérések szerint a használók többségét tulajdonképpen siket személyek családtagjai vagy erre specializálódott tolmácsok teszik ki. Mint mondta: „Egy-egy jelre tanítottam már meg és is embereket, de arra a szintű kommunikációra, amit tudok, még nem. Azt hiszem, ezt nem is lehetne úgy, hogy az ember csak hébe-hóba foglalkozik vele. Annak is, aki tanít, és annak is, aki tanulni akar, nagyon sok időt kellene célzottan rászánnia. Most a feleségemmel próbálkozunk. Nem napi szinten, de valahányszor jönnek hozzánk a szüleim, vagy épp mi megyünk hozzájuk, tanulunk valami újat. Egyelőre az alapoknál tartunk, az olyanoknál, mint a jó étvágyat, köszönöm, jó utat és hasonlók. Az első pár mérföldkő nagyon nehéz, aztán egyszer csak elkezd ráérezni az ember, akkor pedig felgyorsul a folyamat.”

„Én nem gondolom, hogy olyan hű, de fontos lenne, hogy a nem érintett személyek is tudjanak jelelni, azt viszont ésszerűnek tartanám, hogy már az iskola első néhány évében szenteljenek pár órát a témának. Egy-két alapjelet persze meg lehetne tanulni, de én inkább arra fektetném a hangsúlyt, hogy a gyerekek megtanulják és megértsék a jelenséget. Csíkszeredában ugyan nem sok siket él, de attól még jó lenne, ha úgy nőnének fel a mostani gyerekek, hogy egy nem hallónak is tudnának majd köszönni” – mondta Sámuel.

Forrás: Maszol.ro Forró-Erős Dóra