„Sokáig nem találtam a helyem” – balerina akart lenni a mozgássérült Ildikó

„Régi álmom volt, hogy ha egészségesen születek, akkor táncosnő legyek” – mondja Nagy Ildikó, majd egy pillanatra elmosolyodik. Nem nosztalgiával, nem fájdalommal, inkább egyfajta csendes elfogadással, ugyanis már magzati korban kialakult fejlődési rendellenessége miatt az egész életét kerekesszékben tölti. Négy végtagját érinti az állapot: könyöke, csuklója, válla, térde és lábfeje nem mozog. Az orvosok 13 éves korában mondták ki véglegesen: az állapota nem fejleszthető tovább. Ő azonban egészen másként élte meg mindezt.

Nem tartottam betegségnek soha. Ez volt a természetes számomra. Én így működöm, másképp, mint a többiek – de ettől még teljes ember vagyok
– mondta Ildikó.

Az emberek máshogy viszonyulnak a kerekesszékhez
Gyermekkorát szeretetteljes, támogató közegben töltötte. „Amikor kicsi voltam, nem éreztem azt, hogy bárki elfordulna tőlem” – meséli. Később azonban már árnyaltabbá vált a világ.

Attól is függött, hogy a társadalom hogyan áll a mozgássérült emberekhez. Volt, aki elfogadó volt, és volt, aki nem. Az élet már csak ilyen
– mesélte Ildikó, aki megtanulta, hogy az elfogadás nem egységes, nem végleges állapot. Hozzátette, hogy az életben sok új emberrel találkozott. Volt, aki elfogadta és volt, aki nem.

Az ész ép, a lehetőségek mégis korlátozottak
Bár szellemileg teljesen ép, az élet gyakorlati oldalán komoly akadályokkal kellett szembenéznie.

Nem tudtam magam képezni szellemi munkákra. Nem tudtam bejárni, nincsen szakmám
– tette hozzá

Fiatalon az éneklés adott számára igazi kapaszkodót. Egy különleges együttes tagja lett: három mozgássérült és két egészséges fiatal zenélt együtt.

Három mozgássérült volt, ketten egészségesek. Egy tehetségkutatóban fedeztek fel minket.
A csapat a budapesti Marczibányi térre került, és úgy tűnt, Ildikó álma valóra válik. De a történet váratlan fordulatot vett:  az együttes nem maradt együtt, Ildikót ez nagyon megtörte. Ez volt az a pont, ahol elveszítette az irányt.

Nagyon sokáig nem találtam a helyem. Akkor már festettem, de nem azzal akartam foglalkozni. Énekelni akartam.

Ecsettel mondja el, amit szóval nem lehet
Az élet azonban új utat kínált. A festészet lassan nemcsak hobbi lett, hanem kifejezési forma, kapaszkodó és végül hivatás.

Nagyon szeretem a világot reprezentálni. A vágyaimat, a virágokat, a tájat. A belső és külső világomat is megfestem
– mondta a művészetéről Ildikó.

Képei nemcsak látványt, hanem érzéseket közvetítenek. Olyan világot, amely talán mozdulatlan testből születik, de mégis szabadon szárnyal.

Ildikó több városban is bemutatkozott már. Sokáig Pesten és Zalaegerszegen állította ki a képeit. Ceglédről indult, később Budapestre költözött, ma pedig Vecsésen él.  Az éneklésről sem mondott le teljesen, de már nem az határozza meg.

„Nem tört meg az élet”
Ildikó története nem a lemondásról szól, hanem az átalakulásról. Nem lett balerina, nem lett énekesnő. De lett valaki, aki képes volt újraértelmezni az álmait.

Nem voltam szomorú, hogy nem leszek balerina
– mondja ezt úgy, hogy közben megtanít valamire, amit sok „egészséges” ember sem tud: hogyan lehet elfogadni azt, amin nem változtathatunk – és mégis teljes életet élni.

Forrás: Metropol.hu