Sokkal jobban szeretek adni, mint kapni

interjú egy fiatalemberrel, aki baleset következtében bénult le.

Egy autóbaleset. Egy fiú, aki lebénult, mert az ittas haverja árokba hajtott. Tizenhárom év. Düh, megbocsátás, újrakezdés. Csángó Dani története.

Fájdalmas újra és újra felidézni a balesetet?

Harminchárom éves vagyok, és szerintem nincs még egy története az életemnek, amit ennyiszer elmeséltem volna, de fájdalmasnak nem fájdalmas. Érzelmileg nehezen tudok kapcsolódni hozzá, inkább úgy mesélem el, mintha én is olvastam volna valahol. Vannak pillanatok, amikor jobban átélem, máskor kevésbé.

Sok fórumon beszélsz a történtekről és arról, hogy hogyan próbálod a legjobbat kihozni a helyzetedből. Miért?

Az egyik ok az, hogy nekem is segít a feldolgozásban, jobban el tudom fogadni magam, ha érzem, hogy mások is elfogadnak, miután a történetem által közelebb kerülnek hozzám. A másik ok a félelem. Rettegek attól, hogy velem is előfordulhat az, ami a sorstársaim kilencvenkilenc százalékával: ha drasztikusan leromlik az anyagi helyzetem, akkor én is bekerülhetek egy intézetbe, nekem is megszűnhet az önállóságom és kiszolgáltatott emberré válhatok.

De most nem vagy az.

Most nem vagyok az. És azon dolgozom, hogy minél kevésbé legyenek azok a sorstársaim. De ha holnap elvágják a pénzforrást, akkor én is bajban leszek. Bármelyik pillanatban megtörténhet. Ez sok álmatlan éjszakát okoz nekem.

Miből élsz?

Sok mindenből. A legnagyobb támogatást a mai napig a szüleimtől kapom. Ez behozhatatlan előny sok sorstársammal szemben. Ha ők nem lennének és nem finanszíroznák legalább a segítőimet, akkor semmi nem lenne. És most már kapok valamennyi járadékot a biztosítótól is, ami nagyjából a felét fedezi a szükségleteimnek. (A biztosítóval egyébként tíz éve pereskedem, mert minden lehetséges módon azt próbálja bebizonyítani, hogy velem nem történt meg az, ami megtörtént.) Emellett pedig vannak jövedelemmel járó munkáim is. Például tanítok az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, de ne kérdezd, hogy mennyiért, mert ez olyan összeg, amit egy este el tudnánk sörözni. De nem panaszkodni akarok, mert jó dolgot csinálunk ott. A tanárok a szaktudást adják át, én pedig hozzáteszem a saját tapasztalataimat. Szerintem nagyon jó eredményeket produkálunk. A tavalyi projekt eredményeképpen létrejött egy fiatal felnőtteknek szóló könyv, amely különböző mozgássérült fiatalok történetét dolgozza fel. Hamarosan ki is fogják adni.

Említetted a segítőidet. Kik ők?

Négy-öt srác, akiknek piaci alapon fizetek a munkájukért. Van köztük, aki kórházban dolgozik, más idősek otthonában, van, aki egyetemista, és most az egyik gyerekkori barátom is épp tud segíteni. Minden hónap elején megkapom tőlük, hogy hogyan alakulnak az ő elfoglaltságaik, amit én kőkemény sakkozással, húsz telefonnal és tizenöt Facebook-üzenettel megpróbálok összeegyeztetni. Így is maradt most két olyan napom, amit nem tudtam megoldani, remélem, addig még kialakul. A nyár közepén egy héten belül egyszerre hagyott itt három ember, akik évek óta segítettek nekem. Az egyikük Angliába ment dolgozni háromszor annyi pénzért, a másikuknak gyereke született, és nem maradt ideje. Senkit nem hibáztatok. De új embert találni olyan tortúra, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Van olyan sorstársam, aki ugyanezért a szolgáltatásért kevesebbet tud fizetni. Neki nagyon súlyos kompromisszumokat kell kötnie. Bizonyos napokon a kilencvenéves anyukája van mellette, és ő látja el, hiszen egyedül nem tud enni, inni. Vagy mondjuk nyolcra kellene, hogy jöjjön hozzá valaki, de nem talál embert, csak tizenegyre. És akkor nyolctól tizenegyig a szerencsére bízza az életét. Ez egy rohadt nehéz helyzet. És ez még mindig ezerszer jobb, mint ha az államra bízod magad. Ismerek egy srácot, aki harmincévesen egy idősek otthonába kényszerült befeküdni, ahol kevés az ápoló, és aki van, az sem kedves. Hétvégén nincs kapacitásuk arra, hogy őt kiültessék, úgyhogy ő hétvégenként fekszik.

Az előbb megkértél, hogy segítsek inni pár kortyot. Hogy látod, általában zavarban vannak az emberek hasonló helyzetben?

Ez az illetőtől és a helyzettől is függ. Én nem jövök zavarba, de látom a másikon, ha ő igen. Szerintem elég jól tudom oldani ezeket a helyzeteket például egy randin.

Szóval randizol?

Persze!

Van most valakid?

Ez bonyolult kérdés. És teljesen független a fizikai állapotomtól. Rohadt nehezen tudok olyan szinten megbízni az emberekben, hogy kimutassam a gyengeségemet.

Ez a baleset előtt is így volt?

Igen, extrém mértékben. Ebben sokat puhultam, jó úton járok afelé, hogy ezt megoldjam. De alapvetően kétféle eset fordul elő, és mindkettőt én generálom. Vagy az van, hogy olyan lányokkal randizom, akik teljesen odavannak értem, de én nem tudom viszonozni az érzelmeiket, vagy olyan lányokat szemelek ki magamnak, akik elérhetetlenek. Alapvetően olyanokat, akik alkalmatlanok egy kapcsolatra. Rendszerint borderline lányokra lövök. De amilyen szerelmi csalódásokat átéltem az elmúlt tíz évben, azokból mind erősebben jöttem ki. És arra jutottam, hogy rosszul választok párt, de rosszul választottam már a baleset előtt is. Néha elgyengülök és kavarok olyan lányokkal, akikről tudom, hogy jó társaság, de ennél nem több, és néha belemászom olyanba, amiről tudom, hogy valószínűleg nem lesz jó vége. Ezek olyan dolgok, amikkel mindenki küzd, és ehhez nem kell kerekes székesnek lenni.

Találkozol előítéletekkel?

Rengeteg előítélet van sokakban. Nekem sokkal nehezebb egyáltalán eljutnom valakivel arra a szintre, hogy potenciális férfit lásson bennem. Évek óta tinderezem, és nagyon érdekes élményeim vannak. Amikor olyan profillal jelenek meg, amin nem látszik, hogy kerekes székben ülök, akkor nagyon kapós vagyok. De ahogy egyre büszkébb vagyok arra, amilyen vagyok, és egyre inkább megjelenítem magam úgy, ahogy vagyok, úgy esik vissza a lájkolók száma. Viszont sokkal „minőségibb” emberekkel hoz össze a sors, ha szabad így fogalmaznom. Vagy éppen full bolondokkal, akik a megmentőjüket látják bennem. De én ezeket azonnal lepattintom, mert nem mágusként regisztráltam magam, hanem dugni akarok.

Képes vagy szexelni?

Képes vagyok. De a szex nagyon más, mint régen. Mellkastól lefelé nem érzem a testem, ami azt jelenti, hogy orgazmusom sem lehet. Legalábbis nem úgy, ahogy régen. Korábban az élvezet nyolcvan százalékban történt itt lent, és húsz százalékban itt fent. Na, ez most teljesen megfordult. Szerencsére maradtak erogén zónáim azokon a testrészeimen, ahol megmaradt az érzékelés. Vicces, hogy a nők első alkalommal jellemzően a fülcimpámat kezdik el simogatni, mert az Életrevalók című filmben a kerekes székes főszereplőnek ez okoz élvezetet. A fülem lett az első számú szexuális fegyverem, egyszerűen nem hagyják békén! Az is megváltozott, ahogyan hozzáállok a témához. Korábban az a típusú srác voltam, akinek az az elsődleges szempont, hogy ő jól érezze magát, és megkapjon mindent, amit szeretne. Most sokkal jobban szeretek adni, mint kapni. Persze a kettő nem működik egymás nélkül. Egyébként a gyermeknemzésre is képes vagyok.

És szeretnél gyereket?

Nem zárom ki a lehetőségét, de most még nem tartok ott. Egyelőre nagyobb problémákat kell megoldanom a nőkkel.

Valaki azt mesélte, hogy az egyik srác, akit gyakran látni melletted, az, aki a balesetet okozta.

Ez a lehető legtávolabb áll a valóságtól. Az a srác, aki a balesetet okozta, olyan szinten nem tudja kezelni a helyzetet, hogy amikor évente egyszer összefutunk a városban, akkor ő elfordul és úgy tesz, mintha nem venne észre. Szegénynek nagyon nagy memóriazavara lehet és iszonyatosan erős látásromlás következhetett be nála az elmúlt tizenhárom évben, mert nem képes szemkontaktust találni és odajönni köszönni és megkérdezni, hogy hogy vagyok. Szánalmasnak tartom, de nem érzem úgy, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell.

Megbocsátottál?

Megbocsátottam neki azt, amit tett. Vagy tudod mit? Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak becsapom magam ezzel. Amikor a baleset után bejött hozzám az intenzívre, azt mondtam neki, nyilván elhamarkodottan, kicsit a saját lelkemet is ápolva, hogy nem haragszom rá. A mai napig azt gondolom, hogy nem gyűlölöm azért, amit tett, de vállalnia kell a felelősséget. Biztos eszébe jutok, azt el tudom képzelni. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy ő szarabbul áll, mint én, abban a tekintetben, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel. De nem érdekel. Nekem egy napom sem lesz ettől jobb vagy rosszabb. Ez az ő szarkupaca, kezdjen vele, amit tud.

Burokban nevelkedtél, anyagi jólétben, a sérthetetlenség tudata hatott át. Ártott ez, vagy éppen hogy ez segített át a nehézségeken?

Ez csakis ártott. Nem kellett megküzdenem semmiért. Soha nem voltak kitűzött céljaim, nem ütköztem nehézségekbe. Amit elértem, azt mind ügyeskedés, kerülőút vagy protekció révén értem el. Nekem nem volt olyan élményem, hogy milyen kemény csávó vagyok, mert megcsináltam ezt meg ezt. Most már van, de a baleset előtt nem volt. Úgyhogy óriási hendikeppel indultam, mert nekem egy ilyen helyzetben kellett először megtapasztalnom azt, hogy hogyan kell küzdeni.

Nehezteltél a szüleidre?

Folyamatosan neheztelek rájuk. De megértem azt, hogy mik az ő korlátaik, és hogy ezek miből fakadnak. Tudom, hogy ők a legjobbat adták, amire képesek voltak. Haragszom rájuk, de meg tudok bocsátani, mert szeretem őket.

Megváltoztak a baráti kapcsolataid?

Nagyon. A barátságaim egy részét csettintés szerűen engedtem el. Tudtam, hogy amiről azelőtt szóltak, arról már nem fognak tudni szólni. Nem bánom, örülök neki, hogy így alakult. Egyetlenegy barátomat sajnálom, akit hatéves korom óta ismerek, együtt nőttünk fel, rengeteg közös történetünk van. A baleset után ő volt az első, aki megjelent. Ugyanúgy tekintett rám, mint azelőtt. Miatta kezdtem visszajárni bizonyos társaságokba, ha kellett, erőszakkal vett rá, hogy menjek, menjünk. Minden pillanatban gondolt rám, hogy hová menjünk nyaralni, hogy én hogy jutok el oda. Jött, emelt, betett a kocsiba, kivett, negyedóráig rendezgette a nadrágomat. Jó élmények voltak, és soha, egyetlen másodpercig nem éreztem azt, hogy nekem ezért hálásnak kell lennem. És ezzel együtt is eltávolodtunk egymástól, egyszerűen azért, mert az az értékrend, amit korábban együtt képviseltünk, őt elvitte egy irányba, én pedig egy másik irányba indultam. Ő nagyon sikeresen önmegvalósított, engem pedig már nem érdekel, hogy milyen kocsiban ülök, milyen lakásban lakom, milyen márkás cuccaim vannak.

A te értékrended a baleset következtében változott meg?

Nem, az én értékrendem azóta van változóban, hogy pszichoterápiába járok, nyolc-kilenc éve. Óriási döntés volt, hogy én oda elmenjek. Nem azért vágtam bele, hogy ezzel a helyzettel kezdjek valamit, hanem bemagyaráztam magamnak valamit, hogy engem mi visz oda. De belül ez volt: hogy talán van valami jó is, ami rám várhat. Meghoztam azt a döntést, hogy megpróbálom feltérképezni, mit tudok kihozni a helyzetemből. Teszek azért, hogy jobb legyen, ez nem jön magától. Vannak nehezebb időszakok és van, hogy depressziós vagyok, de aztán a végén mindig oda jutok, hogy mégiscsak van értelme. A Szigeten találkoztam egy külföldi sráccal, aki hozzám hasonló fizikai állapotban volt. A barátnője kísérte, akivel már a balesete előtt is együtt voltak. Lenyűgözött az életigenlő hozzáállása. Egy évvel volt a balesete után, és már ott tartott, ahol én tizenhárom év után tartok, vagy még nem is tartok ott. Igaz, ez a fiú még azt hitte, ő valaha járni fog, én meg láttam az állapotán, hogy nem fog. De hát ki vagyok én, hogy ezt a képébe vágjam? Nem az én dolgom. Ahogyan azt gondolom, hogy a rehabon sem az lett volna az orvosok feladata, hogy mindenáron meggyőzzenek arról, hogy kerekes székben fogom leélni az életem. Honnan tudjuk, hová fejlődik néhány év alatt az orvostudomány? A legdöbbenetesebb az a doki volt, aki megjegyezte az egyik sorstársamnak: „Látom, új cipőt vett. Kár volt, mert nem fogja elhordani.”

Álmodsz még arról, hogy jársz?

Álmomban nem látom magam kerekes székesnek, járóképes vagyok. De ha egy lépcsőhöz érek, akkor csak ott állok a tetején, hogy most mi a francot csináljak.

Forrás: evamagazin.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .