Szávai Attila: Szívás az élet

Otromba morajlás veri fel a reggeli utca zaját. Kánonban ugatnak a falusi kutyák, álmosak még, kissé tájszólással csaholnak, ahogy a teherautó elhalad a porták előtt.

Lomha, unott mozdulatokkal fordul be a szippantós kocsi az utcába, mogorva, behemót gép. Reggel hét óra van, lucskos, sötét felhőcsordák vonulnak az égen. Sértődötten távolodnak a felkelő nap fényeitől. A kapuban várom a közeledő szennyvizeseket, közben a postaládában talált reklámújságokat lapozgatom.
Nagyot szisszen a teherautó, amikor megáll a ház előtt. Fáradtan fújtat, mint aki előre sejti az előtte álló nehéz nap bűzlő, szaftos terheit. Nem szállnak ki azonnal a szakemberek, bekapják a reggeli szendvics utolsó maradékait, rádiós híreket hallgatnak kissé eltúlzott hangerővel. Aztán az anyósülésen ülő szaki gondosan megigazítja a műszerfalra kitett műanyag virágokat. Talán ezzel kompenzál tudat alatt az egész napos ordenáré büdösség miatt, amiben dolgozni fog. Mi vagyunk az első állomás.

Lekászálódnak a fülkéből, bevágják az ajtókat. Hunyorogva, krákogva közelítenek. Köszönünk, lekezelünk, majd a két borostás férfi a teherautó óriási narancssárga potrohához lép. A tartály alsó részére van szerelve, ott hurkolódik a vastag, bordázott, mocskos cső, körbefogja a kocsit. Mint valami különös állat. Sokáig nézem, ez feltűnik az egyik szakinak is. Mint egy menyecske karja, mondja rendezetlen fogú mosollyal. Meg hogy ettől a körbefonódástól összefolyik a nyál a szájában. Azt mondja a szippantós krapek, az a szép ebben a szakmában, sőt hivatásban, hogy a háztartások legintimebb anyagát kezelik. Neki, ahogy mondja, a szarszagról nem az ürülék jut eszébe, nem pejoratív dolgok. Közelebb hajol, úgy mondja, hogy a női fenekek formás univerzuma. Erre gondol munka közben. A feszes, sportos, kerekded, vagy épp a tapasztaltai! ernyedt, bölcsen csüngő farpofák százaira és ezreire. A farpofákra. Ábrándozva részletezi, hogy neki a női segg a világ közepe. Mert muszáj túlélni valahogy, fogalmaz, van, aki iszik, ő nem. Mert az ivás gyengeség. Az meg nem férfias elfoglaltság. Szippantósnak lenni igazi férfimunka, szögezi le büszkén. Majd leguggol, hogy összeszerelje a közöttünk fekvő vastag csőszörnyet, amit időközben a társa tett le az udvart borító térkőre.
Minden szakmának vannak megszállottjai, gondolom, ahogy nézem a gyakorlott, szinte szenvedélyes mozdulatokkal szerelő két férfit. Ahogy egyikük bekapcsolja a teherautó farán a szivattyút, olyan lassú, megfontolt mozdulattal teszi, mint aki a világ egyik legnagyobb titkának tudója. Mint aki az univerzum legnagyobb összefüggéseit ismeri. Pupillája kitágul, alkarján égnek merednek a szőrszálak. Elemelkednek a régi börtöntetoválásról, ákombákom betűkkel varrták a karjára: szívás az élet. Lassan felberreg az öreg szivattyú, lassan beindulnak a nagy folyamatok, mint mikor a világűrben beindul és útjára indul az ige.
Kávéval, teával kínálom őket, amiket nem fogadnak el. Hörögve, röfögve indul be a szippantás, nagyot rándul a vaskos gégecső, ahogy nyeldekelni kezdi a matériát. Közben egyikük hosszan magyaráz. Ahány ház, annyi szennyvíz. Minden szennyvíz egyedi. Mint egy ujjlenyomat, fejti ki egyikük. Szerinte csodás részletek derülnek ki, például a táplálkozási, budilehúzási szokásokból. Ki mennyi klotyópapírt használ. Hogy ne is beszéljen a múltkori használt óvszerről, ami a cső végén kikandikálva fityegett, hirdetve a kezdet és a vég örök körforgását. A szippantás filozófia, erősíti meg beszélgetőpartnerem. Olyan, mint az élet, kicsit megkapargatjuk a felszínt, tehát a szennyvíz fojtós szagát, aztán csodákat találunk alatta. Némán bólogatok, mert az ekkora horderejű kinyilatkoztatásokra nem lehet mit mondani, pláne reggel hétkor a minket glóriaként körülölelő öklendezésre késztető szagban.

Fortyog és harákol a cső, közben a derítőaknához hív az egyik szippantós ember. Guggolva mutogat, úgy mondja, hogy olyan szép ez a derítő belülről. Beleszagol, ilyen szép derítőszagot sem mindennap érezni, bizonygatja. Ahogy a falon olyan szépen összebújnak a betonba ragadt kavicsok. Hogy ez mekkora karma lehet egy folyami kavicsnak, mondja bólogatva, szemöldökét homloka közepére húzva. Ami ugye elvileg folyamatos mozgásban kellene legyen egy folyóban, hogy aztán egyszer csak itt találja magát a betonba beágyazva a szennyvízáztatott derítőfalban. Pár másodpercig némán nézi az akna belső falát, fejét csóválja. Cigarettára gyújt, nem kérdezi meg, hogy zavar-e a cigarettafüst. Azzal folytatja, hogy talán így van ez az emberekkel is. Mármint micsoda, kérdezem értetlenkedve. Be vannak ágyazódva a sokszor büdös, mocskos sorsokba, dörmögi a férfi, az helyett, hogy egy folyamatosan mozgó, újra és újra megtisztuló életközegben élnének.
Másikuk a kutyánkat hergeli. Az állat nincs ehhez hozzászokva, ahogy a házat most körülölelő szaghoz sincs, értetlenül rám néz, füleit hegyezi. Család jól van, kérdem a szippantóstól kissé bizalmaskodva. Ettől az felélénkül, büszkén adja elő, hogy gyerekei is szennyvizesek akarnak lenni. Képzeljem el, hogy a Kálmánka és a Ricsiké a fürdőszobában gyakran előre eljátsszák a falu szippantásait, melyik utcába mekkora garral megy be a kocsi. Nagyokat hörög hozzá a befröccsözött nagyapjuk, röhög fel mellettem a férfi, mert a játék közben a vécépumpa a stilizált sebváltó, nagyokat cuppan a laminált padlón minden erélyesebb visszaváltásnál. Hangosan kacagnak ilyenkor, mert az élet szép, csak tudni kell szívni és szívatni. Betenni az életet kettesbe, különösebb kuplungozási baki nélkül.
Miután végeztek a szennyvíz szivattyúzásával, a sofőr még hangosan magyarázza, hogy én a maga helyében nyáron kicsapatnám slaggal a derítőt, hogy még szebb legyen belülről. Olyan szép tartása van a falnak. A végén kifizetem ezt a két derék embert, kézfogás, undor, egy élmény volt, szól az egyik ipse kényszeredetten. Kézfogás előtt udvariasan leveszik a munkáskesztyűiket. Mintha csak bálból, színházi kupié utáni díszvacsorából jöttek volna. Egy élmény volt, szól egyikük, szarni rá, kontrázik rá a másik, hangosan, öblösen összekacagnak.
Kikísérem őket. A kiskaput kulcsolva tűnik fel, hogy a szippantós kocsi fülkéje mögött ócska karácsonyi füzérek, piszkos húsvéti plüssnyuszik vannak felaggatva. Kérdem a vezetőfülkébe felmászó alakokat, hogy azok miért vannak ott. Ilyesmikkel seftelünk a kukásokkal, dobja felém még az utolsó mondatot az anyósülésen ülő, mielőtt bevágná az ajtót.

(megjelent: Népszava, Nyitott mondat melléklet, 2020. 04. 17.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .