Zacher Gábor: Sz@r van a palacsintában!

„Bennem is ott bujkál a gondolat, hogy basszus, dolgozom a mentőknél, a sürgősségin, a Covid-osztályon, hatvan elmúltam, mi van, ha én is elkapom? Bele is halhatok” – mondja Zacher Gábor toxikológus őszintén bevallva, hogy ő is fél. – Hogy van? – Kicsit fáradtan. Épp készülődöm 36 órázni a hatvani kórház Covid-osztályára. – De valamennyire azért […]

„Bennem is ott bujkál a gondolat, hogy basszus, dolgozom a mentőknél, a sürgősségin, a Covid-osztályon, hatvan elmúltam, mi van, ha én is elkapom? Bele is halhatok” – mondja Zacher Gábor toxikológus őszintén bevallva, hogy ő is fél.

– Hogy van?
– Kicsit fáradtan. Épp készülődöm 36 órázni a hatvani kórház Covid-osztályára.
– De valamennyire azért elégedett közben? Már úgy értem, hogy október vége felé a járvány miatti komoly szigorításokat szorgalmazott ön is, és két lépcsőben, de lám, megérkeztünk.
– Ha egy hete kérdezi, ugyan elégedetlen hangulatban, de akkor sem kritizáltam volna a kevésbé szigorú intézkedéseket. A bejelentéseket tudomásul kell venni, amit a miniszterelnök úr mond, abból kell főzni. A szigorítás pedig abba az irányba mutat, amit jómagam is szükségesnek tartok. Ezért inkább arról beszélnék, amit egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar egészségügy akkora terhelés alatt működik, amire nem nagyon volt még példa. Saját magunkon, a hatvani kórházon is látom, hogy micsoda prést jelent a járvány. Mi úgymond negyedik vonalban kijelölt járványellátó intézmény vagyunk, ehhez képest már a hónap elején hét vagy nyolc szabad ágyunk volt csupán a Covid-részlegen, és másfél emeletnyi helyről van szó. Az orvosok béremelése alapvetően jó döntés, csakhogy mi lesz a szakdolgozókkal? Nélkülük elképzelhetetlen az élet, hiába valaki a világ legzseniálisabb orvosa, ha nincs mellette az osztályon egy remek stáb három-négy kiváló szakdolgozóval.
– Ez egyébként okoz feszültséget?
– Szerintem ennek az egésznek most nem a feszültségről kell szólnia, hanem minden lehető fórumon a lehető leghatározottabban és leg-hangosabban ki kell állni amellett, hogy ne feledkezzünk meg róluk sem. Aki eltöltött már szkafanderben, speciális védőmaszkban, síkben, dupla kesztyűben, lábzsákban hat órát egyhuzamban, hogy még azt is kénytelen meggondolni, igyon-e műszak előtt egy pohár vizet, hiszen nem mehet csak úgy egyszerűen ki a mosdóba, pontosan tudja, hogy a szakdolgozók munkája szinte megfizethetetlen. Szó szerint mindent megérdemelnének, úgyhogy diszkrimináció, hogy a bérprogram csak az orvosokat érinti. És nem csak a fertőző osztályokról beszélek, mert ugyanez mondható el az alapellátásban vagy a mentőszolgálatnál dolgozókról is – gondoljunk bele, hogy mekkora rajtuk is a terhelés. És, talán meg fog lepődni, de pont ezért gondolom, hogy akad, amiben Orbán Viktornak igaza van.
– Úgymint? Egyébként csöppet valóban meglepődtem.
– Amikor a miniszterelnök azt mondta, hogy ezekben az időkben mindenféle pártcsatározást félre kell tenni, azzal tökéletesen egyet tudok érteni, mert a vírusnak nincs sem ilyen, sem olyan színe meg pártszimpátiája. Mindegy, miért és hogyan jutottunk oda, ahova, ezzel ráérünk később bíbelődni, most krízis van. Mindannyiunk krízise. Ugyanakkor elképesztően fontos lenne, hogy a valósággal szólítsuk meg a polgárokat, és tegyük egyértelművé, hogy emberek, szar van a palacsintában! Felszerelésből tényleg bőséges a készlet, de nekem rettenetesen hiányzik a helyzet drámaiságához illő kommunikáció. Például az orvostanhallgatóknak mondhatták volna azt is, hogy „baj van, szükség van rátok, a munkátokra” ahelyett, hogy ide-oda vezényelgetik őket.
– A többi tehát stimmel?
– Mondhatjuk így is, bár azt erősen hiányolom, hogy továbbra sem védjük kiemelten a legveszélyeztetettebbeket. Tudom, hogy meglehetősen népszerűtlen intézkedés volt tavasszal, de vissza kellene térni az idősávos vásárláshoz. Üdvös lenne, ha az önkormányzatok, pártok, civil szervezetek ismét kivennék a részüket az idősebbek segítéséből ugyanúgy, mint tették az első hullám idején. Na, itt jön újból képbe a kommunikáció. Az baromira kevés, hogy ötpercenként harsogja a média a hirdetést, miszerint együtt sikerülni fog. Arra a bizonyos „Fradi-szívre” kellene inkább hatni.
– Ezen a kommunikáción most elgondolkodtam. És valami olyasmi van a fejemben, hogy nem könnyű átélni a veszélyhelyzetet, amikor a hétköznapi életben alig tapasztaljuk magunk körül. Jó, persze a maszkviselés apró kellemetlenség úgymond, de mi, „egyszerű” állampolgárok nem tudjuk, hogy Hatvanban már csak hét ágy van szabadon. Semmit sem látunk a megfeszített küzdelemből, a szkafanderes hat órákból. Hiába csapkod a közelünkben a halál, a tragédia csak egy adat, amit reggel elolvasunk a neten, és pillanatnyi szomorúsággal megállapítjuk, hogy a fene egye meg, ismét növekedett az elhunytak száma.
– Ezen én is szoktam agyalni, hogy „odakint” annyit tudnak, ismét meghalt ennyi meg annyi, zömében idős, krónikus beteg. Csak hát közben a skizofrén negyvenes vagy a magas vérnyomással küszködő ötvenes még évtizedekig élhetett volna. Úgy vélem, fontos lenne bemutatni, hogy milyen a frontvonal. Erről eszembe jutott valami. Személyes példa. Itt járt nálunk a gázszerelő, beszélgettünk, kérdezte, hogy mi a véleményem, mert neki kicsit gyanús vagy inkább nem egyértelmű ez az egész. Elővettem egy normál, egészséges ember, egy enyhe tüneteket mutató és egy súlyos állapotban lévő Covid-beteg tüdő-CT-jét. Szegény srác, teljesen elhűlt, hogy hát ő ezt nem gondolta volna. Attól tartok, a közvéleményben – vagy inkább maradok ennél az „odakintnél” -, szóval odakint még az sincs meg, hogy a koronavírusos betegek brutálisan rosszul tudnak lenni, ráadásul elképesztő tempóban kerülnek ilyen állapotba. A délelőtt „még kedélyesen beszélgettem vele”-pácienst délután már lélegeztetőgépre kell tenni. Ez a betegség kiszámíthatatlan. Be kell vallanunk, hogy a koronavírust még tanulja a szakma, és hétről hétre, napról napra érkeznek az újabb és újabb információk. Jellemző, hogy míg az első hullámban számos gyógyszer került a javasolt kategóriába, ugyanezeknél a készítményeknél ma már a nem javasolt megjegyzés látható, mert időközben kiderült, hogy többet ártanak, mint amennyit használnak. Ahogy telik az idő, a betegség egyre több arcát fogja megmutatni, de jelenleg még arról sincs tudásunk, hogy ha valaki átesik a kórságon, milyen szövődményeket mutat később.

– Meglehetősen ijesztő belegondolni, hogy még ennyire az elején járunk.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy megyünk bele az sűrűbe, és igencsak messze van még, amikor – mintegy drónról nézve – végre látjuk az egész erdőt. Most ott tartunk, hogy minden facsoport mögött kellemetlen meglepetés vár ránk. Csak ismételni tudom, igenis valamiképpen meg kéne mutatni, hogy zajlik egy nap az első vonalban. Talán már az is sokakat elgondolkodtatna, ha végignézhetnék a Covid-osztályon szolgálatot teljesítő szakápoló beöltözését. Igazán „jó móka”. Én kerékpáros nadrágot, eldobható papírpólót viselek a védőfelszerelés alatt, és ha rajtam van a maszk, majd a fejemre húzom a fejpáncélt, már nem tudom meghallgatni a beteget fonendoszkóppal, ezért eleve úgy megyek be vizitre, hogy bedugom a fülembe, és mint egy nagyothalló, odatartom az eszközt, ha valaki szólni szeretne hozzám, hiszen nem szeretném megbontani az öltözéket.
– Azt egyébként tudjuk, hogy a vírus mit okoz a társadalom lelkében? Úgy értem, milyen hatása lehet a járványnak, a korlátozásoknak, a félelemnek, vagy épp fordítva, a betegség tagadásának, a gazdasági megbomlásnak, szóval ennek az egész, feje tetejére állt a legkevésbé sem szép új világnak. Léteznek erre kutatások?
– Kutatás, az nincs. Adatok sincsenek. Kényelmetlen téma ez. Becsléseink vannak, illetve közvetett adatokból dolgozhatunk, például sokat elárul bizonyos gyógyszerek fogyasztásának alakulása. Ismeri a „teszek rá” tablettát?
– Még nem.
– Alpazoram? így már biztos hallott róla, nos, ez egy zseniális hatóanyag. Feszültségoldó. Az első fél évben 10 százalékkal nőtt az ebből készült legnépszerűbb termék forgalma. Emellett „jó hír”, hogy az antidepresszánsoknál „csak” 4 százalékos volt az emelkedés. De mondok még adatokat, amelyekből azért hazafelé is lehet következtetni: a briteknél 10 százalékkal nőtt a közepesen súlyos depressziós betegek száma, míg az amerikai fiatalok 70 százalékánál jelent meg a szorongás. Márpedig ha a szorongás tartós, és ez most az az állapot, hiszen a fiatalok nem feltétlenül önmaguk, hanem a szüleik, nagyszülőik miatt aggódnak, a megoldás ugyanakkor nem tőlük függ, nem rajtuk múlik, az hosszú távon komoly gondokat okozhat. Mi pedig pöröghetünk a fejünkön, oltóanyag akkor is csak fél év múlva lesz, és ez optimista becslés.
– Vagyis alaphangon még fél év össznépi szorongás.
– Úgy valahogy. Bevallom őszintén, hogy én is be vagyok szarva. Bennem is ott bujkál a gondolat, hogy basszus, dolgozom a mentőknél, a sürgősségin, a Covid-osztályon, hatvan elmúltam, mi van, ha én is elkapom? Bele is halhatok.

– Semmiképpen, szót se többet erről, nézzünk valami úgymond derűsebb témát! Mondjuk, száraz november? Az mennyire megy nekünk?
– Nem nagyon, bár – ezt most az italozást felfüggesztő száraz novembertől függetlenül mondom -a függőségek szempontjából a járvány egyetlen pozitívuma, hogy nehezebben lehet droghoz jutni, és drágább is lett a kábítószer. Az alkoholfogyasztás mennyiségéről, az alkoholizmusról viszont ugyancsak nincsenek naprakész adataink, de hát ha a közhangulat pocsék, márpedig pocsék, akkor sejtjük, miként reagál a sírva vigadó nemzet.

(megjelent: Magyar Hang, 2020. 11. 13.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .