Szilánkok

A lelke erős, mint a bivaly, és makacs, mint okos szamár. Azt mondja, hálás az életnek, hogy megmérhetetlen terheket rak rá, szünet nélkül, már attól a perctől, hogy az anyja hasában növekedni kezdett. Mert így lett az, aki. Aki minden ellenére nem tud gyűlölni, imád élni, és kutyákat ment. És aki, hajtörik, ha szakad, megharcolja […]

A lelke erős, mint a bivaly, és makacs, mint okos szamár. Azt mondja, hálás az életnek, hogy megmérhetetlen terheket rak rá, szünet nélkül, már attól a perctől, hogy az anyja hasában növekedni kezdett. Mert így lett az, aki. Aki minden ellenére nem tud gyűlölni, imád élni, és kutyákat ment. És aki, hajtörik, ha szakad, megharcolja a most előtte álló harcot is. Még akkor is, ha ez az eddigi legnagyobb.

Megint nincs jól. Csak úgy mellékesen mondja, hogy hányt egész délelőtt. Kérdezem, hagyjuk-e. Nem. Azt mondja, ő erős és makacs. Mindent kibír. Amúgy pedig megszokta. Ezt is mondja. A kutyák a nyomában, a lába körül, néznek rá szerelmesen, ahogy az igazán hű kutyák tudnak, ahogy a tolószékből áthuppantja magát a kanapé peremére. Sarah, amelyik sok éve társa, és a két mentett fekete, amelyeknek folyamatosan végleges, vagy legalább ideiglenes gazdát, jó helyet keres. Mindig imádta az állatokat. Szántó Ivett sok mindent imád.

Milyen szép ez a kert. Gyümölcsfák. Dió. Napfény.

Csönd és nyugalom. Otthon. Nem volt mindig ilyen.

– Engem nem akart az anyám. – Kezdi a legelejétől. De csöndesen mondja, finoman, amilyenek a vonásai is, amilyen a mosolya. – Még a hasában voltam, de mindent megpróbált, hogy sose jöjjek világra, hogy vége legyen, mielőtt elkezdődne. Gyógyszerezte magát, drogozott, ivott, kiugrott a harmadikról. Csak meghaljak már. De én nem haltam meg. Viszont idő előtt jöttem ki a napfényre, hat és fél hónapra, és kissé hibásan. Nyitott hátgerinccel. Nagyon gyenge voltam, sok esélyt nem adott nekem senki, pláne nem az orvosok. Anyám a kórházban hagyott, másfél évig ott voltam, amíg annyira megerősödtem, hogy végre meg-műthettek. A papírok szerint ezalatt az anyám kétszer látogatott meg, és egyszer küldött nekem egy képeslapot. Ezen szoktam is nevetni. Aztán mégis hazaadtak hozzá. Akkor már katéteres voltam, mert a vesém egyáltalán nem működött. A mai napig háromóránként katéterezem magam, itt, a köldökömön keresztül. .. – mutat, a hasára. – Fél év után vettek el tőle. Elhanyagolás, veszélyeztetés. A szomszédok hívták ki a gyámügyet, és már vittek is. Maradtam állami gondozott, annak összes leszedhetetlen bélyegével. Néhány éve, amikor anyámmal találkoztam, elmondta, hogy sajnálja, de ő sosem tudott, és nem is fog tudni engem szeretni. – Csak széttárja a karjait, kicsit felhúzza a szája szélét, hogy ez van. Nem lehet ezen gondolkodni, csak bele van ékelve ez a mondat az ember szívének csücskébe, mint egy üvegszilánk. Üvegszilánk…

MIT TEHET EGY GYEREK…?

Az orvosok rámondták még a kórházban, hogy járni sosem fog tudni. Mégis, néhány évvel ezelőttig nemhogy járt, de futott, táncolt, sportolt.

– Magammal szemben makacs vagyok, és erőszakos – mosolyog. – Eldöntöttem, egészen pici koromban, hogy én nem fogok beleülni a tolószékbe. Nem is ültem. Ötéves koromig nem beszéltem. Iskola előtt elvittek tanácsadásra, ahol rám is mondták rögtön a diagnózist: az állami gondozott gyermek középsúlyos értelmi fogyatékos. Aztán megszólaltam.

– Négy és fél évesen kerültem nevelőszülőkhöz -folytatja. – Tizenöt évig éltem velük. Velük kapcsolatban nincs egyetlen jó emlékem sem, az a tizenöt év nekem maga volt a pokol. Úgy védekeztem a mindennapos fájdalmak ellen, hogy építettem magamnak egy álomvilágot. Elképzeltem, hogy abban a világban szeretnek. Tizenhárom évesen volt egy hólyagbénulásom. Egy hónapot voltam kórházban. Amikor azt mondták, most már hazamehetek, kaptam egy kisebb idegösszeomlást. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Könyörögtem a nővéreknek, ne engedjenek vissza oda, mert abba én belehalok. Mégis vissza kellett mennem. Sehonnai állami gondozottként esélyem sem volt, hogy a szavam bármennyit számítson. Sokszor jutott aztán eszembe, mennyire máshogy alakult volna minden, ha hisznek nekem. Mennyivel hamarabb véget ért volna a poklom. De mit tehet egy gyerek…? A Fráter György Katolikus Gimnázium volt az első hely életemben, ahol hittek bennem. Ahol azt mondták, értsem már meg végre, hogy nem vagyok egy senkiházi, buta kislány. 4,8 lett évvégén a jegyeim átlaga a bizonyítványomban.

– Tizenkilenc éves voltam, amikor egy nagy veszekedéskor besokalltam egészen. Arra emlékszem csak, hogy állunk a csap fölött, és mossák a csuklómat. Hogy fröcsög a vér. Engem egyetlen dologgal lehet sokkolni, és egyenesen belekergetni az öngyilkosságba, ha azt mondják rám: hazudsz. Egész gyerekkoromban azt verték belém, hogy belőlem sosem lesz tisztességes ember, hogy egy senki vagyok.

– Amint nagykorú lettem, tizenkilenc évesen ki is kerültem az utcára – folytatja. – Sírni nem sírtam. Csak az zakatolt bennem, hogy világéletemben egyedül voltam, de most még jobban egyedül vagyok, mint valaha. Barátkozni nem nagyon engedtek korábban, így barátaim sem voltak. Senkim sem volt. Egy utógondozó otthonba kerültem akkor, Budapestre.

A szép, vajszín labrador nem nyugszik, csak ha a fejét az ölébe teheti. „Gyere anyához…” – így mondja ilyenkor Ivett. És a kezét is úgy hajtja a kutya meleg fejére. Azt mondja, igazából és végérvényesen nem haragszik senkire. Gyűlölet pláne nincsen benne. Inkább valami sajnálat.

Amikor az utógondozóba került, még tudott járni. Csak egy enyhe bicegés, ennyi volt az egész. És persze a folyamatos katéterezés, de azt már megszokta, kislánykora óta.

VÖRÖS CSÍKOK

Felvették az egyetemre is. Először szociálpedagógiát tanult, aztán pszichológiát. Huszonegy éves korában jött el az a véletlen pillanat, ami egészen új irányba fordított mindent. Ő csak úgy mondja: a baleset.

– Beleléptem egy szilánkba. Csak egy picike karcolásnak tűnt. Csak pár csepp vér a sarkamon. Egyszerű fertőtlenítés. Aztán másnap éreztem, hogy valami szúr… És akkor elkezdődött. – Kis szünetet tart. Megigazítja a lábait, mintha ehhez a történethez rendben kellene ülni mindenképpen.

– Elmentem orvoshoz. Mondtam, szilánk van a sarkamban. Megnézte, rámondta, bőrkeményedés. Haza. Egy hét múlva már iszonyatos fájdalmaim voltak, és magas lázam. Elindult a sebtől felfelé egy hosszú, vörös csík… Sebészet. Tomboltak, hogy melyik dilettáns nem adott nekem tetanuszt. Átküldték egy másik kórházba. Ott belém vágták a lidokaininjekciót, hiába volt ráírva a papíromra, hogy lidokainérzékeny vagyok. Sokkot kaptam. Hajnali kettőkor nagy nehezen megműtötték. Egy végtelen mély lyuk került a sarkamba, kráterrel. Nem találtak szilánkot. Három nap múlva hazaküldtek. Egy hónap után a seb még mindig úgy tátongott, mint valami gennyes, nagy száj. És szúrt. Vissza a kezelőorvoshoz. Összevarrta az elfertőződött sebet. Érzéstelenítés nélkül. Haza. Egy óra múlva újra elindult a vörös csík, a lázam az egekben. Vissza, varratok ki. Egy hónapig voltam benn, kétnaponta műtötték. Minden kötözésnél találtak néhány picike szilánkot. Addigra apró darabokra tört a húsomban.

Elkerült aztán egy másik kórházba, egy másik orvoshoz. Tőle tudta meg, hogy hozzáértő kezekben az egész egy kétcentis vágás lett volna, a szilánkot sutty, kiszippantották volna, és ő elfelejthette volna egy életre az egész ügyet. De ehhez akkor már nagyon késő volt. Akkorra már bevette magát a húsába kétfajta antibiotikum-rezisztens baktérium is. Aztán megvolt az első szeptikus sokk is, a semmiből jött negyvenegy fokos láz otthon érte, egyedül. Vala-ki rátalált, a mentő két óra alatt ért ki hozzá. Tíz orvos állta körül. Senki nem volt hajlandó elvállalni, hogy a szeptikus sebet megműti. Este nyolctól hajnal ötig ült élet-halál közé beverve a kórházi folyosón. Egy fiatal orvosra maradt végül a feladat.

– Este hatkor fuldokolni kezdtem,
és belázasodtam újra. Tíz napot voltam az intenzíven, gépekre csatolva. Mire visszakerülhettem a rendes osztályra, kiderült, az egyik műtétnél véletlen megsértettek egy csontot. Elfertőződött. Újabb műtét. Akkor kellett levágni egy darabot a sarokcsontomból.

Évekig nem akart még beleülni a kerekesszékbe, pedig a baktérium, ami a csontot, a húst azóta is „zabálja”, nem nyugszik. Egyre nagyobb területek halnak el a lábában. Dolgozott közben, sérült gyerekeket fejlesztett, siket, autista, magatartászavaros srácok jártak hozzá. Aztán, hogy a már állandósult fájdalom csituljon, muszáj volt összeszoknia az egyik legerősebb opioid hatóanyagú gyógyszerrel. A dózist többször emelték, de az összes fájdalmat már így sem tudja elvinni. A gyógyszer tompító hatása miatt a gyerekekkel való foglalkozást abba kellett hagynia. Férjhez is ment közben. Azt mondja, nagy úr a megszokás, akkor is, ha a hántás az, ami az emberhez nő, újabb és újabb formákban, újabb és újabb kezektől. A vége menekülés lett. Már kerekesszékben.

– Nem volt hova mennem. Akkor már megvolt Sarah, és hajléktalanszállóra kutyával nem engedtek be. Nem is mentem volna nélküle sehova. Hajléktalanok fogadtak be minket az erdőbeli kunyhójukba, Ugye, kishaver? – A kutya az ölébe hajtja a fejét, megint. -Az első hónapban rengeteget sírtam. Nem tudtam, mi lesz velünk. Aztán megpróbáltam az agyamat valahogy átállítani, hogy a jóra tudjak nézni. Onnantól nem sírtam többet. Elképzeltem, hogy ez csak egy furcsa nyaralás, vagy épp telelés, egy komolyabb cserkésztábor. Az álomvilág-építésbe már beletanultam gyerekkoromban. Maradtak bőven jó emlékeim is abból az időből. Persze voltak nehezek, amikor például részegek engem, vagy a kutyát bántották. De vége lett annak is. Akkor nőttünk igazán össze Sarah-val. Nem fáztam télen sem, a fagyban, mert ő melegített.

REMÉNY, AZ UTOLSÓ

Akkor, egy év utcai lét után jött meg az életébe Attila, aki itt most a konyhán épp átsuhan, és közben csak egy hosszú pillanatra néz rá a lányra, csak egy mosoly erejéig, hogy igen, rendben, jól van minden. Egy éve költöztek ide, ebbe a Sümeg melletti faluba. Szeretet van, és szerelem, azt mondják. Vigyáznak egymásra. De főként Attila vigyáz Ivettre. Tavaly óta rendszeressé vált, hogy ki-kilyukad a lány mindkét sarka, és a lyukon át csontszilánkok, sőt, csontdarabok távoznak a testéből. Az állapota egyre romlik.

– Mindent megpróbáltam az elmúlt tizenegy évben. Orvostól orvosig mentem, mindenki csak széttárta a karját. Kipróbáltam ezer alternatív módszert, szert, mindenben ott volt a reményem. Csalódtam, hittem, csalódtam, és újra hittem. De az van, hogy én az életet menthetetlenül imádom. Szeretem a napjaimat, a napjainkat Attilával. Az állatokkal. A napfénnyel, és az esővel, a borúval, a derűvel. Elfáradok, igen, minden nap egyre jobban. De az elfáradás engem előre lök, én akkor még jobban összeszorítom a fogam, és nekilendülök. Nem hagyom magam. Vannak mentett kutyák, ennek a Hope-nak itt – a fekete ugrálóra mutat – kölykei voltak, amikor idekerült. A kicsiket már örökbe adtuk a Kölyökmentők segítségével, most következne ő. Aztán itt a hat kecske. Megyek, legeltetem, gondozom őket, és persze a kutyákkal is van feladat elég. De én ezt imádom! A kecskét egyelőre csak egyszer fejem naponta, mert a Kisasszony elég problémás e tekintetben – nevet, bök a kert felé. – Beletanultam már a kecskesajt-készítésbe is, van is rá igény a faluban szépen. Csodás dolgok ezek.

Szünetet tart, aztán nagy levegőt vesz, úgy folytatja. Hogy egy ismerősén keresztül jutott el nemrég egy osztrák orvoshoz. Ő azt mondta, ha nem állítják meg a folyamatot, amit a baktériumok tesznek most már az egész testében, nincs esélye. A túlélésre sem. Az egyetlen megoldást a kinti orvosok egy nagyon drága gyógyszerben látják, amit Amerikából hozatnának be Ausztriába, és egy ottani kórházban csinálnák meg a kúrát. Magyar orvosok ezt nem vállalják.

– Tegnap mondták ki: kilencven százalék, hogy muszáj lesz levágni a jobb lábamat. És örüljek, ha a kezemet meg tudják menteni… Mert már azt is eszi belülről a baktérium. Azt is fel kell mérni, hogy egyáltalán kibírná-e a szervezetem a kezelést. Csak a gyógyszer másfél millió forint. Ahhoz jön az ösz-szes többi költség, az amputáció, a többi műtét, a kórházi tartózkodás… Nekem közel sincs ennyi pénzem. Mit tehet hát az ember, ha élni akar…? Én nem szeretek kérni, de ha ez az ára, hogy itt maradhassak ebben a világban, amiért annyira rajongok, hát kérek. Nem fekszem le csak úgy meghalni, küzdők tovább, és végigcsinálom! Nem könnyű, mégis azt mondom, hogy szerintem az amputáció után két nappal újra az udvarról kell majd bekergetni engem a szobába, úgy szaladok majd a szexi kis műlábammal! Bármi lesz, nem cserélnék.

Nevet. Süt a nap, illatoznak a virágok, mekegnek a kecskék, szaladnak a kutyák. Mintha minden rendben volna.

(megjelent: Nők Lapja, 2019.07.31.)

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .