Tábori Zoltán: Bolhapiac (A női táskák rejtelmei)

A női táskák rejtelmei Kedvenc régiségkereskedőm igazi Sherlock Holmes: hihetetlen, miket ki nem tud olvasni egy ódon tárgyból. Én még csak ott tartok, hogy ez itt előttünk egy kis női utazóóra a huszadik század közepéről, és ő már személyleírást ad a tulajdonosáról. – Szépasszony volt. – Honnan tudod? – Ez egy drága, nyolcnapos Köhler óra. […]

A női táskák rejtelmei
Kedvenc régiségkereskedőm igazi Sherlock Holmes: hihetetlen, miket ki nem tud olvasni egy ódon tárgyból. Én még csak ott tartok, hogy ez itt előttünk egy kis női utazóóra a huszadik század közepéről, és ő már személyleírást ad a tulajdonosáról.
– Szépasszony volt.

– Honnan tudod?
– Ez egy drága, nyolcnapos Köhler óra. Igazi ritkaság. Nagy lábon kellett hogy éljen, akinek ilyen volt. Tehát szépasszony. – Forgatta, nyitogatta a kis méretű, elegáns tokot, közelről belebandzsított. – Szólóé, pontosabban hidrogénszőke. Hidrogén-peroxiddal szőkíttette magát.
– Találtál egy szólóé hajszálat?
– Nem, de az amerikai zónában minden szépasszony hidrogéneztette a haját.
-Az amerikai zónában?!
Az orrom alá dugta a cégjelzést, köhler germany us. zone. De nem hagyta, hogy sokáig álmélkodjam a meghökkentő eredetmegjelölésen, folytatta a meghökkentést.
– A retikülje kígyóbőrös volt.
– Miből gondolod?
– Nyilván úgy választott utazóórát, hogy passzoljon a retiküljéhez.
Továbbra sem adta ki a kezéből, mintha ő lenne a vevő, és én az eladó, nem pedig fordítva. Igyekeztem jobban megnézni az ujjai közt. Púpos tokja volt, mint egy bálna háta, miniatűr rézredőnnyel a tetején, de egyébként minden oldalán finom mintázatú, vékony kígyóbőr borította.
Ellenvetéssel próbálkoztam.
– Nem inkább a bőröndje volt kígyóbőrös? Egy utazóóra az utazóbőröndhöz kellett hogy passzoljon!
– Márpedig ez a nő a retiküljében hurcolászta. Állandó jelleggel.
Egy pillanatra felém nyújtotta. A szürke kígyóbőr récéiben itt-ott foltokban rózsaszín por gyűlt meg. Megszagoltam. Púderszaga volt, és némi beivódott parfümillatot is érezni véltem.
Kedvenc régiségkereskedőm jelentőségteljesen rám nézett.
– Kikapós nő lehetett. – Felnyitott a hátlapot, belenézett. – Sűrűn csalta a férjét.
Ez mégiscsak több volt a soknál.
– Ezt meg honnan veszed?!
– Kopott a csengőfelhúzó.
– Na és?
– Egy szépasszony, aki szemlátomást nem utazgat, miért tart utazóórát? A huszadik század derekán egy szépasszony attól volt szépasszony, hogy nem kellett korán felkelnie. Nem volt semmi szüksége vekkerre. Kialudhatta magát. A bőre sima volt, mint a csecsemőké.
– Akkor miért volt nála púder?
– Ne zavarj meg. Egy nő retiküljében mindig van púder. Na szóval, a nagyvilági léttel teljes ellentmondásban állt, ha egy óra csenget. Egy szépasszonyt nem kötheti az idő. Kivéve ha pásztoróráról kell hazasietnie, nehogy a férje gyanút fogjon. Ennek a szépasszonynak erre kellett a csöngetés utazóóra. Hogy figyelmeztesse, ha nagyon belefeledkezne a… hogy is mondjam, kígyó-bűvölésbe.
Még mindig nem adta oda. A nyitó szerkezetet próbálgatta. A kis rézredőny gombnyomásra hangos csattanással szaladt fel, tette szabaddá a számlapot. – Kapuzárási pánikban szenvedett – jelentette ki. – Ha megnézed ezeket a fallikus mutatókat…
– Na, ebből elég! – csattantam fel. – Add már ide, hadd húzzam fel, egyáltalán jár-e.

(megjelent: Mozgó Világ, 2021. 4. szám)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.